„A madárnak két beszéde van: egy a teremtőjéhez és egy a párjához… De van még egy beszéde: panaszkodása ellenségeire.”
„A nép elhagyta a te szövetségedet, lerontotta a te oltáraidat, és a te prófétáidat megölték fegyverrel és én egyedül maradtam…„
A parányi harmatcseppben elfér az egész ég tükrözése. A picinyke emberi szív magába képes fogadni az egek és földek összes érzelmeit.
Minden benne van mindenben.
Ha Kelet a bölcselkedő fej, Amerika a földolgozó gyomor, s Afrika a kéz és láb ezen az óriás földi testen, úgy akkor Európa a legkényesebb szerveket magában rejtő mellkas, melynek belsejében az icipici parányi szívecske: Magyarország,ez az igen-igen különös kis ország.
Szeszélye, mint a szél járása, nem tudjuk, honnan támad és súlyát, erejét sem mérheti senki.
Én bízom e népnek megalkotott gondolatvilág, érzelem- és akarat-nyilvánulásában, mert „Igazság” e világnak a rendje, s ez igazságnak a törvénye a szív törvénye is, és e törvény működtető ereje a harmónia, a fejlődés, a fejlődésben a folyton szebbülés.
Nem múlik el innen addig ez a nemzet, míg a fejlődhetés legszebb ideáit itt, ezen a földön valóra nem váltotta, mikor majd egy befejezett életturnus mellé oda teszi a pontot, a legnagyobb törvényből idéz ő, hogy azután megint egy új mondatot kezdjen…
Mert ahogyan indultunk – ha el is tértünk a mezsgyétől – már van hova visszatérnünk, s ha időre, mondjuk utat vesztettünk is – visszavezet majd rá célunkba vetett, hitünkből sarjadzó erős reménységünk.
Helyes életvezetés mellett minden a régi kerékvágásba juthat.
Kelet gondolatvilágával, a gondolkodó fővel legszorosabb kapcsolatban levő népünk föl fog eszmélni bizonyára és hallgatni és cselekedni is fog, mert az ész igazsága, az igazság törvénye, a testesülő gondolat ereje azt így parancsolja.
És a legmagasztosabb krisztusi szellemnek hódolva, cselekvőképes, tetterős lesz megint!
Mint lágyan hajolgató szellő – ha kell, mint tördelő vihar – ostor és hangszer lesz annak kezében, kinek szava a legfönségesebb gondolatot teljesítve pattant volt elő kelet csodavilágában, hogy azután népünk szívhúrjain tovarezegjen az emberek milliói felé.
Tomboló lelkünk vad harcok közepette, ma hullámokat hajt, halmokat helyez át, hegyeket ingat – de ha megjelenik majd csendesítő, lágy, halk szeretet szavával a szív Ura, az isteni Mester, elsimulunk lágyan, s a szelíd holdfényre visszamosolygó szellőben imbolygó ábránd, zene leszünk ismét.
Ez a szív története, ez lesz a magyarság története is!
Sok-sok idő fog elmúlni még addig, vagy talán meg sem érjük soha, hogy a magyarság születéshelyét valahol, valamikor kinyomozhassuk. Gondolatban ugyan végig járjuk amaz úttalan-utakat, amelyeken őseink idáig jutottak, a valóságban kereső előtt azonban összefolynak a nyomok, mint mikor futóhomokba lép az ember.
A magyar faj sajátos jellemvonása, mely évszázadokon át ugyanúgy maradt fenn, leghűbb elbeszélője lehet a hovatartozandóságnak.
Rohanó vízben örvény volt fajtánk. Szilaj, szélsőséges lelki tulajdonokkal, mely mindent magába font, magába vonzott, hogy tova száguldva, új elemekkel táplálja megint önmagát, Keletet volt hivatva átplántálni nyugatra.
A munka, amit végezett, óriási volt.
A legfelsőbb egekből intéző sors, a zászlót lobogtató Had-ura mellette is volt mindig. Ezer veszélyt győzött le és újból új veszélyekbe rohant. Megállása, pihenése, nyugodalma sohasem volt. Ostor volt az Isten kezében és az maradt ma is. Az ezer veszélyek és romlások közepette a magyar állt ott, mint érc fal, és ott áll ma is. Mint tűz-kard, mint hegylánc, rendületlenül!
Vérzett, pusztult és nem tudja miért.
A sorsát intéző magas mennyeiek majd elhozzak talán az immár ősz, de még mindig fékezhetetlen bajnok csendes nyugodalmát – amikor a lélek gondozásának idején előkészül ama nagy útra mely minden nemzeteknek a sorsa – a bevégzett földi rendeltetés után átvenni az égiek jutalmát.
Csendes munka lesz-e ez vajon, vagy sorsa már a magyarnak, hogy kimúlása is vad harcok mezején egeket rengető felsóhajtás legyen?
Mit vétett ez a nemzet, hogy annyi ezer és ezer bántalom – szerető, gyengéd simogatás meg sehonnan sem éri?
Mit rejt, mit tartogat vajon számára a jövendő?
Az az erő, melynek birtokosa ma is, a harci készség helyén tud-e alkotni majd a lelkiekben is hozzája méltó nemes, nagy dolgokat?
Volt-e már fénykora – vagy lesz-e kor, melyben fénye fennen fog ragyogni, nem a nyers-erő, de a szellemnek ragyogó, tiszta fényivel?
Hiszem és vallom ezt, azzal az érzéssel lelkemben, hogy ezer szenvedéseivel immár megbűnhődte e nemzet a múltat s jövendőt.
Ha sorsa őt választotta is a végzendő nagy-nagy munkára, de viszont benne is rejlett a rá való hajlam, hogy népek leigázója és felmorzsolója legyen.
Rombolt és épített.
Lerombolt egy tespedő világot és azt teszi ma is.
És ezt fogja tenni, míg hivatása erre vezérli.
De nyugalmát is kérem egyben az égtől, hogy hozzon rá derültebb világot, hogy hozzon rá vígabb esztendőt – mert kiérdemelte már széles e világnak fáradhatatlan, legdicsőbb harcosa: nemes magyar nemzet.
Forgószél, kapta fel paripástul és tette le itten, a mai szent helyen, átültetve keletnek, szittya országnak szilajságát, erélyét, jóra képességét.
Megmutatta azt is ez a nemzet, hogy lecsendesült érzelmével szellemiekben is kimagasló, nagy dolgokra képes. Fogékony lélek, lelkesülő minden szép és minden jó iránt.
De ahogy vándorútján a magába olvasztott népeket, sajátságokat magába fonta, vajha szellemi erővel is így győzedelmeskedne, lerontva, megsemmisítve a tisztaságot immár veszélyeztető ezer áramlatot és benső valójából hozna elő tiszta muzsikát, tiszta gondolatot, hozná elő a természet iránt való, odaadó, buzgó, tiszta szerelmét, ahogy azt, amikoron útjára indult el, az Őshazában még, tarsolyába, szívébe tette – úgy, ahogy tanítómesterétől, ott keleten, a szittyahazában, Zarathustra tisztaságos, fennkölt tanaiból tanulta, vette.
Hogy milyen lehetett a magyarok ősvallása?
Kőbe nem vésték azt és fel sem írta senki. Csak hamuja és pernyéje maradt mireánk őseink régi szép vallásának.
De amikor önmagamba szállva az erdők csendes magányában a virág-, fű-, fa-, tündéreivel szóba elegyedek, óh, akkor minden kő, minden fa csak arról, csak a rég múltról beszél. A mohos kő, az öreg tölgy, a bólogató nyír, a komoly fenyő, susogva-susogó nyár, meg a közöttük megbúvó, nem ember ültette színes sok virágok, mind-mind csak a múltról panaszol, csak a múlt emlékeiről beszél.
Hajh, be’ más is volt régente minden. Réges-régen, mikor még hittek, hinni tudtak az emberek! És úgy hinni és úgy szeretni, ahogy azt eleink, a régi, az ős magyarok tették.
Egyet jelentett náluk: hinni és szeretni. Aki hisz, az szeret, és aki szeret, az hisz is! A szeretetet az élő hit táplálta és élő hitük volt a szeretet.
(Mi a több, kérdezem, a régi magyarok érdek nélkül való természettisztelete, szeretet vallása, vagy fiaink mostani megalkuvással dolgozó, emberek irányában hangoztatott és be nem tartott szeretet vallása?)
Árván maradt az erdő, árván a virágos mező. Tündéreivel – visszavonultak belső rejtekekbe és csak a velük beszélni tudó, nyelvükön értő emberek előtt nyilatkoznak meg olykor-olykor, akkor is nagy óvatosan, loppal – mint félénk madárkák, kerülvén színét is ama földi lénynek, aki magát a teremtés koronájának szokta volt nevezni, és aki oly hűtlen tudott lenni hozzá.
Ki hisz ma közülünk az erdők, a mezők és virágos rétek kedves tündérében?
Pedig bennük hinni, szeretni őket, velük kedvesen, édesen társalogni: ebből, állott, a magyarok „ős-vallása”.
És nem kellett, hogy ezt, ennek törvényét leírják, avagy éretlen formákkal a kövekbe véssék: tündérország a szívükben, lelkükben lakozott.
Az emberek vakok lettek és siketek.
Nem hallották azután már többé Isten-asszonyunkat szólni, sem nyírfa leányasszonyát nem látták kedvesen mosolyogni.
Az emberek nem csak testileg, lelkileg is nyomorúságosabbakká lettek.
És az „ős-vallásról” ma sem kő, sem írás, sem dal, sem rege, de még a szív vágya sem beszél…
Eleink, őseink temploma nem kőből épült. Az árnyas, csendes berek volt, ahova szívük hő vágya szerint odavárták tiszteletteljesen Isten-asszonyunkat és az egész tündérország gyönyörű világát, ahol lelkük mélyéből szeretetről szóló, zengő énekekkel dicsérték az Istent, úgy, ahogy azt a Teremtő kívánhatta tőlük.
Zajti Ferenc
Mi vagyunk az „árván maradt erdő”, az „árván maradt virágos mező”, az „árnyas, csendes berek”, akikben megőrződött, átmentődött a szívünk vágya. A Nemzet szíve bennünk dobban. Él, lát, hall, Tud és szól a Föld Magyar szíve. A rejtező Magyar Lélek bennünk éled. Tündérország a szívünkben, lelkünkben lakozik újra:
A Fény Gyermeke Te vagy, Emeld föl a fejed
Legyen néked öröm
Az új esztendőben.
Béke, remény, nyugalom
Legyen benne bőven.
Ne nézz már hátra,
Mindig csak előre.
Kívánok sok szépet
Az új esztendőre.
Szebb jövőért tekintve
Nézzünk fel az égre.
Sok ínséges év után
Remény legyen végre.
Legyen béke, szeretet
Az új esztendőben.
Szeretteink legyenek
Mind jó egészségben.
Békesség és szeretet
Legyen egykettőre.
Ezt kívánom néked én
Az új esztendőre.
(Tobai Rózsa)
Megköszönve az egész éves figyelmeteket, támogató és erőt adó szereteteteket, kívánok Nektek Boldog Új Évet!
Csaodálatos ez az írás, irodalmilag mindenképpen – szívhez szóló és fennkölt. Ám őstörténeti szempontból hagy némi kívánnivalót maga után, nézetem szerint. Áthatja a mai hamiskás keresztényi szeretet féloldalas energetikája és a trendi keleti származásunkat teszi előtérbe, az ősvallásunkkat hasonlóan szeretetoldalról próbálja feltételezni, mondván, hogy nincs semmilyen hagytékunk, amiből biztosat tudhatnánk. Ezt egyértelmű tévedésnek kell nyilvánítanom. Van ugyanis két hagyaték, amit semmilyen nyelvújító, történelemhamisító idegen befolyás nem sikerült átalakítson, pláne töröljön: az egyedi nyelvünkre és a szakrális rovásjeleinkre gondolok. Az a nemes megtiszteltetés ért a Teremtő részéről, hogy 2010 tájékán megérthettem a rovás jelkészlet szakrális voltát, a jelekbe kódolt isteni üzenettel. Az ősi rovásírásunkat bátran nevezhetjük MAG-írásnak, ugyanis nemcsak kibontja a Magyar szavak szakrális jelentését, de a teremtés lényegi törvényeire is rávilágít. tehát a rovás által a szavainkból tökéletesen levezethető az ősvallás!
Amit e helyen röviden ki szeretnék emelni, az a tökéletes EGY tudása; és a legfőbb teremtő erő, a Nap tisztelete! Őseink nem véletlenül tisztelték a Napot, mint az élet és a halál urát és forrását! Ez a teremtői tökéletesség egyébként a Bibliából is kiolvasható lenne – sajnos a félretájékoztató papságnak nem áll érdekében, hogy a hívek megismejék a tényleges isteni EGY-et, ugyanis a MAGabiztos EGYensúlyban az EGY-ÉN feleszmélne tényleges helyére a nagy műben, s attól kezdve a megtévesztés haszonélvezőinek kártyavára a futóhomokon enyhén szólva meginogna.
Üdvözlettel:
Balogh László létezéskutató, eredetpszichológus író, a MAG-írásunk szakralitásának megfejtője