/”Garázda Lófő” gondolatok/
„Meg kell szűnnie annak, hogy a társadalomban a legalacsonyabb
(legaljasabb, legbutább) ember legyen a mértékadó!”
(„A nép és a vezetők gyengülésével a létezés rendje meginog”,
és
„egy szétzüllött és lealacsonyodott országban, vagy éppen világban, megmaradni nem lehet”.)
A történelemből tudjuk, hogy a kevélység a bukás táptalaja, és hogy
a bukás tagadása maga is bukás.
(A szégyenletes dolog rejtegetése pedig a szégyen egyik formája…)
Persze, nevezhetjük a történteket „mestertervnek” is, de „a király már régóta meztelen”…
Néhány hasonló „mesterterv” a múltból (sajnos, van belőle bőven…):
- A perzsa I. Dareiosz „mesterterve” a görög Miltiadész ellen: a marathóni csata.
- Gaius Terentius Varro római consul „mesterterve” a pun Hannibál ellen: a cannaei ütközet.
- A Spartacust legyőző római Crassus „mesterterve” a pártusok ellen: a carrhaei csata.
- A Lajos keleti frank király, Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek által, pápai áldással véghezvitt „mesterterv” a magyarok ellen: a pozsonyi csata.
De lehetne még sok „mestertervet” felsorolni, a teljesség igénye nélkül:
– Az angol hastingsi csatát, ami a normannok győzelmét és Anglia meghódítását hozta, vagy a spanyol Armada pusztulását, esetleg Hitler Sztálingrádnál bemutatott mestertervét, vagy talán a vereség szimbólumának tekinthető Waterloo-t, Napóleon „remekművét”…
De itt van nekünk II. Lajos király török elleni „mesterterveként” a mohácsi csata, mint „nemzeti nagylétünk nagy temetője”.
Mert nekünk mindig Mohács kell… meg a Pride…
Mi nem süllyedünk, mi így úszunk…
Nem megint „elkúrtuk”, hanem direkt ez volt a terv.
Mesterterv.
Nem kicsit, nagyon!
Meg még „ez itt Spárta”, a „mi hazánk”…
Itt mindenki hülye?
Itt, mindenki…
Megy a parasztvakítás ezerrel, mert, ha már kenyeret nem is, de legalább cirkuszt kell adni a népnek!
Meg békét, harcosokat, zászlókat, megváltókat, ellenségeket, pride-ot… legalább letesztelték a kínai megfigyelőrendszert, ami 2030-ra tökéletesen fog működni a „háborús-vészhelyzeti-szuverén”, balsors– tépte kis hazánkban (is).
Mert, hát a valódi „mesterterv” az feltűnés nélkül, csendben, de megállíthatatlanul megvalósul a szemünk előtt, míg a színjátékba feledkezünk és azt hisszük, hogy bármi is tőlünk függ.
„Hát ez is eljött végül. A mi korunk nagy csatája. A tábla készen áll. A bábuk mozognak. Az ellenség kész a harcra. Összegyűjtötte erejét…„
Ezalatt mi a pride-on vonulunk, vagy szidjuk az ott vonulókat. Tiszázunk, vagy narancsozunk, lemegyünk zebrába, vagy kétfarkú kutyába, esetleg a jól megszokott ostoba birkába… Cigány-klezmer ritmusra bömböl egy kokárdatipró „hermafrodité” szájából a „Nélküled”. Az összezavarodott rendőrök nem tudják, hogy most a buzikat, vagy a betyárokat védjék, vagy vízágyúzzák. A tömeg boldog eufóriában vonul. Jól megmutattuk a hatalomnak az ellenségem ellenségével karöltve.
Eltűnt ezermilliárdok, a Nemzeti Bank kirablása, az aranykészletünk elpárologtatása, az ország idegenek kezére játszása, vakcinázás, a végrehajtó maffia szabad garázdálkodása, a rabszolgásításunk egyre nyíltabb véghezvitele a digitális diktatúrával kit érdekel? Az elénk dobott és folyamatosan frissített gumicsontok sokkal jobban érdekelnek mindenkit. Fesztiválok, celebek, balhé, voks, választás, pride… csillag születik: sárga, vörös, szivárványos, vagy nyolcágú…
Alkotmány, nemzeti jogrend, magyar istenkép, világkép, lelkiség…
Kit érdekel?
Sokkal érdekesebb az áradó poloskák és a narancs- birkák, a kétfarkú kutyák és a „spártaiak” harca, meg a „batidai Lázár-infó” arról, hogy mindenre van magyarázat, mert nem a zsömle kicsi, hanem a pofátok nagy.
A kufár-karaván meg közben vígan halad.
Ha egy Nemzet birkanéppé züllik, mit lehet tenni?
Nekik a „tudás fája” helyett már valójában „fáj a tudás”.
„Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt…
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.”
Fogalmazhatnék kevésbé udvariasan:
„De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.”
„A távolságtartás nem mindig jelent haragot. Néha egyszerűen csak fáradtak vagyunk. Nem a szeretettől, hanem attól, hogy erőlködnünk kell a zaj közepette; nem az emberektől, hanem attól, hogy jól kell lennünk akkor is, amikor belül valami szünetért kiált. És akkor eltávolodunk, keresve egy kis csendet, egy nyugodt sarkot, ahol senki nem kér magyarázatot. Ez nem elutasítás, hanem szükséglet. Olyasmi, mint amikor kikapcsolod a telefonod, hogy visszanyerd a nyugalmad, vagy becsukod az ajtót, és csendben lefekszel. Néha nem azért vonulunk el, mert nem akarunk jelen lenni, hanem mert vissza kell találnunk önmagunkhoz. És ez a csend, bármilyen diszkrét is, a gondoskodás egyik formája.”
Lehet, hogy ez nem egy „mesterterv”, de változnak az idők, aztán majd valamikor legfeljebb kimagyarázom…
Ha egyszer megérik a tanítvány, megjelenik a mester.
Addig meg majd csak „elpride-ozgat” valahogyan az istenadta nép…
Őseik titkát őrzik, fehéren, tisztán, bölcsen, kivárva, amíg felnő egy igaz hitű új nemzedék, a sok mélyre ásott igazság tiszta lelkű befogadására.
„Testvérem nincs. Magam vagyok csupán,
rokontalan, de szívós, furcsa lény…
Örök igézet ős rabja vagyok,
csak hűségem van, hűség, semmi más…”
– a „fogadós” –