/”Garázda Lófő” gondolatok/
Egy szakadék fölötti gyenge fahídra egyszerre lép rá a bolha és az elefánt. A súly alatt a híd letörik, az elefánt és a bolha a szakadékba zuhan.
Lent fájdalmasan megszólal az elefánt: – Nem megmondtam, hogy egyenként menjünk át?
Már hosszú ideje a szakadék szélén tántorgunk.
Félünk rálépni a gyenge fahídra.
Kell valaki, akivel egyszerre próbálkozunk, mert egyedül nem megy…
A bolhának kell egy társ. Egy elefánt, egy szamár, egy medve, egy ravasz vörös róka, egy kígyó, egy sárkány, vagy egy patkány…
Ha átjut valamelyikkel a szakadékon, akkor a bolha hőssé válik.
Ha a szakadékba zuhannak, akkor megint más lesz a hibás.
Nézd meg ezt a vidám népet,
Jobbra-balra, ahogy lépked!
Kettőt jobbra, kettőt balra,
Táncba viszi, ki akarja…
S míg a dallam vígan száll,
Nincs kenyér, csak aksi- gyár.
A bolhacirkusz ingyen vár!
Forintért itt csak ez jár…
Bolhacirkuszban a bolhák
A vérünket mohón szívják.
Csipkednek és pattognak,
Az ostobák meg tapsolnak…
Nem tudjuk, hogy az elefánt nem minket ment meg, hanem csak a bolhacirkusz bolháinak hatalmát. De, ha lezuhanunk, akkor mi zúzódunk halálra. A bolhacirkusz a nyakunkon marad. Az elefánt szereti a bolhacirkuszt, tehát segít neki továbbra is működni. A medve is… A kígyó meg a poloskákat szereti.
Láthatóan nagyon szuverének vagyunk. A Nemzet az nem egy párt, vagy pár politikus, főleg nem egy ember…
A tárgyalások titkosak. Majd azt kötik csak az orrunkra, amit akarnak. Asszisztálunk, megint… Fő, hogy ki nyeri a „szabad” választásokat.
Ez minden pénzünket megéri…
Nekik.
Megint a nagyhatalmak döntenek a fejünk fölött, nélkülünk.
A kedvüket kereső és az alamizsnájukért pitiző kegyenceik támogatásával kontrollálják az egész nemzetet. Arra megyünk, amerre terelnek. Szabadság van…
Szuverenitásunk a büszkeségünk.
Teljesen mindegy, hogy bolhacirkusz, vagy tiszavirág életű poloskajárás, ha az elefánt ránk tapos, vagy a medve odacsap, végünk. A bolhák viszont megmenekülnek, találnak másik bundát maguknak… De, tapsolhatunk annak, hogy atomhulladék-lerakat és akkumulátor-temető nagyhatalom leszünk. Víz nélküli sivataggá válva… Mérgezve, vakcinázva, kiirtva, kisemmizve, digitalizálva, teljes kontroll alatt, jogfosztott, megtűrt rabszolgaként. Cserében részt vehetünk az űrprogramban, itt már úgysem sok hely marad a számunkra. Tényleg repülőrajt lesz, egyenesen a világűrbe, ami olyan, mint mi, mostanában: végtelenül sötét…
Csak még előtte át kellene menni azon a rozoga fahídon…
De semmi gond. Ha elpusztul az elefánt, majd megyünk a szamárral, a medvével, vagy bárkivel, akire a bolháink fel tudnak ideig-óráig kapaszkodni…
Mi a bolhából csináltunk elefántot. Csak azt nem értjük, hogy hogyan lett a sólyomból bolha. Mert, ha mi a sólyom népe vagyunk, akkor mi szükségünk van egy szakadéknál bolhára, elefántra, vagy rozoga fahídra. Elég lenne a szárnyunk. Ha lenne…
Nézd ezt a szemtelen fekete bolhát,
Mily szorgosan teszi a dolgát!
Engem, majd téged csíp megint,
S közös vérünk e bolhában kering!
Vérszomjtól kapott ő vérszemet,
S dagad, mert belőlünk vért szedett.
Kettőnk vére hizlal egy parazitát,
Három lét benne lelt közös hazát.
Bár bolhát ölni könnyű lenne neked,
Vele magadat is megölnéd – ne tedd!
Nem pusztulhat a bolhával a vérünk,
Vele együtt kell halnunk, vagy élnünk!
E fekete bolhának, egy nagy vétke volt:
Az a csepp vér, mit tőlünk rabolt.
De, hogy csípjen, mi engedtük neki,
És amit szabad, azt ő meg is teszi.
Vértestvérekké tett minket e bolha,
Együtt jut a vérünk vele a pokolra.
Magyar népünknek ez lett a sorsa.
Elég volt hozzá egy fekete bolha…
Bizony, hogy elég. Nem kell nekünk sem a sólyom, sem a csodaszarvas.
Mert nekünk mindig is Mohács kellett, de ma már elég egy bolha is…
Vagy, fogalmazhatnánk úgy is, Romhányi József után szabadon, ahogyan azt a minap egy politikus vénától jól becsípett bolha önéletrajz-regényként nekem tollba mondta:
Születtem én egy fehér váron, valami kóbor kutyán,
hatvanháromban, közvetlenül a puszta után.
Atyám paraszti sorban élt egy lobogós gatyán,
egy félkész mezőgazdasági épületben levő tanyán.
Anyám álma volt egy fényűző kúria,
de ehhez nem volt elég a gyógypedagógia,
ezért apám egy kőbányász vérét kicsikarva
átment az építőiparba.
A sportpályán labdaszedőként is elláttam bolhai tisztemet,
s a csípésemtől egy gázszerelő jelentősen viszketett.
Erről később részletesen tájékoztattam
a tartótisztemet.
Lakókutyám egy kis „puli-pintyó”, mint jó suba betakart,
de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra,
így hát átköltöztem egy tágasabb, nemzeti kuvaszra,
az éppen „soros”-ra, mely nemsoká a plébános ebe lett.
Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett.
A lelkem felkészült, s a tornácon, hol este a lelkész ült,
magam is reverendába bújtam, ám az új tan,
s a jámborság nem kötött le sokáig, mint a Zsolti bácsit mostanáig.
Megláttam másnap a szakácsnő bokáit,
fogtam magam s kiugrottam.
De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag.
Az örökös hagymaszag tönkretette a gyomrom,
és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom.
Maradtam egy estet, de megszöktem, elhagyva e testet,
mert jött egy délceg, félszeg kultúra-részeg,
aki velem a kocsmába tántorgott.
Magához vett a kántor ott,
s hogy lett tanyám egy nevelőotthonos tanár nadrágja?
– Ez a kis út nagy dráma a kántorné életében.
Én megértem! Így kerültem iskolába,
amit néhány diákban tisztességgel kijártam.
Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott,
de mivel az osztály sűrűn vakarózott,
szavamra, valamit mégiscsak szívhattam magamba!
És még olykor jól is jártam, pénzt is kerestem,
ha eladták esténként a kiskorú gazdatestem.
Érettségi vizsgánkon én átmentem. Az elnökre…
Felnyögve kaparászott utánam, s bár az ízét utáltam,
mégis, jogi pályám érdekében addig benne éldegéltem,
amíg a rég áhított fővárosba szállított.
Az elnök egy kis színésznőt szeretett.
Így kaptam szerepet az egyik színpadon.
De nem szerepeltem soha a színlapon,
mert atyám tanácsa mindig bennem marad:
„Bár a Tisza vize szalad, a kőbánya marad,
ezért sohase engedd kinyomni magad!”
Színésznőm illatos szoknyáján hintázva jártam a színházba.
Az öltöző pad alatt én is mindig jól kicsíptem magamat.
Ám az én művésznőm, a felelőtlen fruska,
ráerőszakolt egy nyurga, hórihorgas politikusra.
Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem,
de rágós volt, fanyar, hazug és vértelen.
Mégis, azért ragadt rám tőle sok jogi csűrcsavar.
Támadt is a képviselőházban némi zűrzavar,
ha őt csíptem, mert akkor én is becsíptem…
Aztán ő is „elkúrta”, nem kicsit, nagyon.
Ki tudja mi lett volna, ha ott nem hagyom.
Átpattantam egy cirkuszi harci elefánt hátára,
ami az állatnak nem vált kárára. Ám túl vastag volt a bőre.
Nem jutottam vele szuverén dűlőre, zavart az orrszőre.
Nemzeti babérokra vágytam, magamban ezt meghánytam-vetettem,
Majd egy digitális polgárt gyorsan felkerestem.
Ezért ugrottam át Önhöz néhány napra,
a többi békés rajongómat inkább megváratva.
Hoztam kubai narancsot és nemzeti szalagot…
S ezzel a bolha jól belém harapott.
Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan.
Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan!
Veszítve karriert, kastélyt, lakomát,
riadtan menekült az ablakon át.
Tovatűnt egy kóbor eben kutyagolva,
s lett, ami volt: kutyabolha.
Ment mendegélt a kutyabolha, amíg egy bolhacirkusz be nem fogadta.
Mert kenyér és cirkusz (és persze bolhák) nélkül ennek a népnek már nem is élet az élet, Babolcsai néni…
„Ki jut a mennybe, azt én nem tudom
Engem várnak a srácok, nem az angyalok
Megvan a helyem, a pokol messze van
Még sokat kell mennem, a világnak vége van
Nem ér a nevem, süllyed a hajó
Az állatok fogynak, véres a zászló
Minek a zene, már nincs idő
Fellőnék minden bunkót az űrbe, ott mindent értene…
Ez az élet, Babolcsai néni!”
Legyenek fényesek a nappalaitok és csendesek az éjszakáitok!
– a „fogadós”-