FEKETE VASKORONA

Varangykirály, őrült király, vágtat fakó lován. Sírva nyög és jajgat, amerre jár, a kirabolt tartomány. Bár megöljék is, még sincs egy igaz dalnok sem, ki dicsőn zengené a bukott kanász-király nevét, miközben egyre hatalmasabb rettegés és őrület tölti be a sorsa elől a kastélya mélyén bujkáló nyomorult sötét szívét.

„Mindenfelől sodrott, ősz Duna-habok
Titkukat s hozott idegen parancsukat zúgják:
Zsibongj föl újból, szép zsiványtanya,
Ékes kövekbe fölburkolt Hazugság.

Száz TEK- zsandárunk és kipás-katonánk vigyáz
Minden vásárolt, zsoldos, hazaáruló tolvaj bőrre:
Paprika Jancsik, kiskanászok, strómanok,
Hajrá „digitális magyarok”, nem hátra, előre!”

„Sötét árnyék borult szép Hazánkra, és egykor nagy és nemes Nemzetünkre. Hazug hazaárulók potrohos legrosszabbika vaskoronát kovácsolt magának, s a Magyarok Királyának nevezte magát. Ennek jeléül a szilmarilokat koronájába illesztette. A kezét megégették azok a megszentelt kövek, s attól kezdve fekete is maradt, és soha nem szabadulhatott az égő fájdalomtól, sem a fájdalom okozta dühtől. Soha nem vette le a fejéről a vaskoronát, pedig a súlya elviselhetetlen, halálos fáradtságot okozott a már amúgy is megháborodott, kiskanászból lett diktátornak.”

„El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így!”

Bánatok, kínok, mint vad keselyűk,
Falánkoznak a milliók szivébül
S mulasztott étek, öröm és gyerek
Helyén a varangykirály szuronyhalma épül.

Megfojtódik Európa közepén
Egy szép népség, már álomban is pőre,
De élnek a kufárok s árulásért lett urak,
Hajrá „digitális magyarok”, nem hátra, előre!”

„Egyet hordjon a Sötét Úr, a szolganyájat terelő,
Hunnia éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején…”
„És nézd, világ, e rongy komédiát,
Hol csüggedt nézők a legnemesebbek,

Hol eladnak sok munkás-milliót
Cudar, tolvaj, idegent szolgáló keveseknek,
Ahol a Magyar Élet ellen összefog
Cézári gőgös s új-magyar úri dőre,

Ahol régi dal már a becsület,
Hajrá „digitális magyarok”, nem hátra, előre!”

„Miért hagytuk, hogy így legyen?”

„El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így,
El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít,
El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra…”

„Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra,
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk,
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk?”

„De egyszer majd meging a Palota,
Földindulóbban, minél jobban késik
S meghallhatja a közönyös világ
Halottaknak hitt magyar lelkek ébredésit,

A Hazugság-ház kap új, igaz lobogót
Majd a Dunára lenéző díszes tetőre
Addig, öntsétek árulók az olajat a tűzre
Vége van, kicsi, nincs tovább, magyarok, előre!”

„Éjkomor kételyből Nap keltére jöttem, dalom zengett s kardom tündökölt fölöttem. Lovagoltam, remény és szív tört köröttem: Dúlj, düh! Kő, hullj rommá! Éj, roskadj le rőten!”

A vaskoronás varangykirály bizony, elporlad, ez még a Holdról is látszik. Már sorban állnak a helyére pályázó új, „szépszavú” hazaáruló tolvajok.

De mi, akik igaz magyarokként élünk,
„mi más rendre vágyunk:
Vagy igaz világ lesz, vagy nem lesz itt semmi.”

„Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”

„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”

„Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.”

„Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar :
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.”

„A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”

„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –