/”Garázda Lófő” gondolatok/
„Smaragdváros Óz földjének, a legszebb tündérországnak a fővárosa volt. Békés, jószívű, kedves és boldog nép lakta e földet, nem volt köztük gonosz, önző vagy erőszakos természetű.
Ám egy napon a kőtörők („kőbányák”) gonosz királya méregbe gurult, s aljas tervet forralt: ha a megszokott (egy zsák krumpli) módon nem lehet elfoglalni tündérországot, van más út is – bár elég il liberális. És a félelmetes sereg (békemenet) megindult, Smaragdvároson pedig csak a csoda segíthetett…”
„Amikor észreveszed, hogy a termeléshez engedélyt kell kérned azoktól, akik nem termelnek semmit, amikor rájössz arra, hogy a pénz azokhoz áramlik, akik nem áruval, hanem „szívességekkel”, foglalkoznak, amikor rájössz, hogy sokan inkább a megvesztegetésből és a befolyásért gazdagodnak, mint a munkájukból, és hogy a törvények nem védenek téged ellenük, hanem éppen ellenkezőleg, azok őket védik ellened, amikor felfedezed, hogy a korrupciót jutalmazzák, és a becsületesség önfeláldozássá válik, akkor tévedés és félelem nélkül állíthatod, hogy a társadalmad halálra van ítélve.” Az egyén szintén. Testileg, szellemileg és lelkileg is! Ekkor fel kell tenned a kérdést: „Lenni vagy nem lenni?” És, ha a „lenni” mellett döntöttél az életösztönöd bölcs és sürgető szavára hallgatva, akkor még azon is el kell gondolkodnod, hogy ezt milyen formában, milyen áron tudnád megvalósítani: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?”
Mi jellemzi a „nemes” lelket? Kiáll az igazság mellett, bátor, őszinte, szabad. A lelkiismeret aranytükre szerint él és hal.
Nem korlátozott, mert nem korlátozható. Ez a valódi szuverenitás (uralkodói, fejedelmi, királyi, nemes…), aminek semmi köze a most szajkózott politikai szuverenitáshoz (valójában csak „szuveNERitás”), ami jelentése szerint képesség a hatalom önálló gyakorlására. Ez a „mesterséges” szuverenitás az államnak azt a képességét jelenti, hogy jogrendjét maga alkotja és alkalmazza, valamint főhatalmat gyakorol a területén lévő személyek és dolgok felett. Az állam döntése végleges, az ellen nem lehet felsőbb hatalomhoz fellebbezni, mert ilyen nem létezik. Legalábbis ezt szeretnék elhitetni. Amikor egy személy, egy szűk elit, vagy a „mélyállam” azt közvetíti a nép felé, hogy „az állam én vagyok”, már nem csak a szabadság, hanem a lét a valódi tét. Azonban, az emberek többsége nem a szabadságot, és nem az igazságot keresi, hanem kábulatot, kényelmet, hasznot, melyek igazolják egy ideig a téveszméiket. Ezért mindig késve értik meg a helyzetüket, ha egyáltalán megértik.
„Ha a népet rendeletekkel kormányozzák és büntetésekkel tartják féken, akkor ki fogja játszani a büntetést, de a szégyent nem fogja ismerni. Ha a népet erénnyel kormányozzák, és a szertartásokkal tartják féken, akkor ismerni fogja a szégyent és mindig egyenes lesz.” Velünk mi a helyzet? Rendeletekkel, vagy erénnyel kormányozzák a népet? Ez költői kérdés volt…
Különös törvények uralkodnak egy „mélyállam mesterséges szuveNERitásában”, ahol a csorda-népet olyan kiskirályok kormányozzák erős kézzel, akik szemrebbenés nélkül a feje tetejére állítják az egész országot, osztogatnak-fosztogatnak, hadba vonulnak és békét kötnek, míg végül élet és halál uraivá lesznek. Testőrökkel körülbástyázott, érinthetetlennek gondolt magaslataikról uralkodnak zavartalanul. Ők fent a Várban, mi lent a sárban. Négyévente egyszer azonban kénytelen leszállni a trónjáról az ügyeletes király, hogy rongyokba öltözve járja az országot, és bohócként mutatkozzék be az alattvalói előtt. Fellép, szónokol, legénykedik a gáton, viccekkel, közmondásokkal és bűvészmutatványokkal szórakoztatja a választókat, a nép táncát járja, ami sokaknak tetszik és a többségnek elég is. Bármeddig boldogan visszatapsolnák…
„A tudatos emberek valódi kincsek a világunkban. Ők azok, akik ismerik a titkokat, látják a láthatatlant, megértik az érthetetlent, felismerik a felismerhetetlent.” A néppé silányodott nemzetnek viszont valódi kincsek helyett inkább az olcsó üveggyöngyök kellenek.
„Minden kor hősei a maguk módján egy állapotot írnak le, a gondolatainkat, az álmainkat és reményeinket, a hős egy ideál, egy utat mutató világítótorony, vigasz a hányattatások között; az embernek a természetéből eredően szüksége van egy hősre. Mivel a mi korunk „hősei” a médiaszereplők, a celebek, a focisták, a zenekarok, a szakácsok és legfőképpen a hazug politikusok, miért csodálkozunk, hogy itt tartunk?” És ez még sajnos nem az alja… Az őrület terjed, fokozódik.
„A csordaösztön a közepet és a közepest értékeli a legmagasabbra és tekinti a legértékesebbnek: azt a helyet, ahol a többség található; azt a módot, ahogy ő maga is él.”
„Aki a középszerű emberek fölött áll, azt érdemes tanítani a magas dolgokra. Aki azonban a középszerű embernek is alatta marad, azt nem lehet a magas dolgokra tanítani.”
„Csak aki a régit ápolgatva ismeri meg az újat, csak az lehet mások tanítójává.”
„Akivel a tudás vele születik, az a legmagasabb rendű ember. Aki a tudást tanulással szerzi meg, az másodiknak következik. Aki ostoba, de tanul, az harmadiknak következik. Aki pedig ostoba és nem is tanul, az bizony a legalacsonyabb rendű ember.” (Lásd: politikus és az őt megválasztók…)
„Csupán a legbölcsebb és a legostobább ember nem változik.”
„Majd amikor elérkezik a téli hideg, akkor észre fogják venni, hogy a fenyő nem veszti el a leveleit.”
Majd, amikor szenvedés és összeomlás jön, akkor észre fogják venni, hogy ki a bölcs vezető, és ki az ostoba. A nehéz idők erős embereket fognak formálni, akik jó időket hoznak majd el. Valamikor.
Addig viszont még ostoba módon, élvezzük ki ezeket a mostani „jó” időket, melyek ily gyengévé formáltak minket, és amelyek elkerülhetetlenül elhozzák a nehéz idők téli hidegét!
Mivel „vétkesek közt cinkos, aki néma”, én szólok, hogy ideje lenne felkészülni a télre.
“- Szív helyett agyat kérek – mondta a Madárijesztő -, mert a bolond nem tudna mit kezdeni a szívvel, még ha lenne is neki.
– Elveszem a szívet – felelte a Bádogember -, mert az intelligencia nem teszi boldoggá az embert, és a boldogság a legszebb dolog a világon.”
Sajnos, ma túl sok a „madárijesztő” és a „bádogember”, pedig észre és szívre is nagyobb szükségünk lenne, mint valaha. Ráadásul mindkettőre, együtt. Ha a lelkiismeret aranytükrét nézzük, akkor a szív vezérelte elme lenne a legcélravezetőbb. Ettől még távol vagyunk.
Már az is eredmény, és valószínűleg jó úton jársz, ha a környezetedből a jók szeretnek, a rosszak pedig utálnak.
Ehhez pedig bátorság kell. (Persze nem olyan „csihi-puhis”, utcai harcos „bátorság”.)
„Aki látja, mi az igazság, de azt mégsem cselekszi, abból hiányzik a bátorság.”
Talán nekünk is fel kellene keresnünk Ózt, a nagy varázslót, egy kis bátorságért…
A gond csak az, hogy Nyugat felé nem igazán mehetünk, mert ott a „gonosz Nyugati Boszorkány” (Ursula von der Leyen) és a sok „szárnyas majom” (átrepültek Afrikából).
Viszont, a Smaragdvárosba vezető „sárga úttal” kapcsolatban is vannak kétségeim és fenntartásaim.
De ez már egy másik mese…
– a „fogadós” –