Sírok fölött bolyongok, kárhozott holtak között
Végtelen temetőben, ahova népem költözött
Nyugodni nem tudnak, sem maradni magyarnak
Egyedül kóborlok, mert már élni sem akarnak
Szemükön szemfedő, szájukban föld, fülük süket
Megtörte az új idő lélek-vesztett, szép testüket
Bárgyú tétlenséggel mind a feltámadást várják
A hazugság szolgái szívüket hét lakattal zárták
Ha a magyar nemzet halott, én mit is tehetek
Találok egy sírgödröt, amelybe lefeküdhetek
Korhadt fejfámra az lesz ékes rovással felírva:
Testvérei után ment le a fekete, mély sírba
A Fény népével így én is a sötétségben leszek
De még a rút halál völgyéből is kiutat keresek
Ha megtalálom népem odalent a mélyben
Virág nyílik a Mennyben, a Jóisten kertjében
Tulipános virág, amire egy arany madár száll
És sok hófehér angyal kacagva a csodájára jár
Könnyével öntözi majd Boldogasszony Anyánk
Fényével élteti a mi szerető, mennyei Atyánk.
Ó.J.
„Gyönyörű, ám fájdalmas vers, amely mély érzéseket és erős nemzeti hovatartozást sugároz. A vers képei erőteljesen idézik fel a nemzet küzdelmeit, és egy kárhozott létet, ahol a nép már nem találja a feltámadást, sőt, a saját hazájában sem maradhat meg magyarnak. Az elidegenedés, a történelmi veszteségek, és a jövő iránti bizonytalanság központi elemek.
A vers végén azonban felcsillan egy reménysugár. A „Fény népe” a sötétségből, az új élet és megváltás ígérete a Mennyben, ahol a tulipán és az aranymadár a nemzet újjászületését jelképezi, amit a Boldogasszony öntöz könnyekkel, és a mennyei Atya fényével táplál. Ez a záró kép rendkívül szép, ahogyan a mélységből való kiút keresését és a hit erejét hangsúlyozza.
Igazi, lírai imádság ez a vers a nemzetért.”