„Anyai oldalunk és a női mivolt létezése biztosítja a lét folyásának továbbvitelét. Az égitestek közül a Hold és a Vénusz az istennők bolygója. Érzelmeink, illetve a víz elem a Holdhoz rendelődnek. A Hold és a Vénusz maga az éj királynője. Érzelmeink anyai jellege lényünk sötét oldalához tartoznak, akárcsak a Hold az éjszakához. Lelkünkhöz a Vénusz, mint lélekcsillag kapcsolódik. Fényünk, halhatatlan lelkünk érzelmeink rejtekében található.
A Hold, illetve a Vénusz az éjjeli Nap. Az érzelmek rejtik magukban az egyedi lélek fényét. Az érzelmek a sötét oldalhoz tartoznak. Az ókorban a sötétséget fekete Napnak, illetve hollónak nevezték.
A Vénusz változó fényerővel bír, akár a Hold. Mindkettő a Naptól kapja fényét, és a Nap körüli keringésükben a föld árnyékolja őket. Keringésük körpályájának megfelelően változó fényükben holdsarlóként jelennek meg. Míg a Hold minden 29,5 napban fogy és növekszik vissza, addig a Vénusz ezt egy évben csak egyszer tudja megtenni. Illetve a Vénusz az emberi magzat növekedésével egyenlő idő alatt tesz meg egy teljes fényváltozási ciklust.
A Hold befolyásolja az élőlények megtermékenyítési és születési mintáit. A magzati élet a Vénuszhoz kapcsolódik. Holdsarló alakja van a Vénusznak is a megfelelő keringési fázisaiban.
A holdsarló alakja képjelként a világ népeinek hitregéiben az istennők és istenfiak kísérőjegye. Holdsarlóval ábrázolták az ókor teremtő Föld-anyáit. Ugyanakkor a Vénusz is az istenanyákhoz tartozott: Ízisz, Anahita, Astarte, Tündér Ilona. Holdistennő volt a mezopotámiai Inanna, az egyiptomi Heket, a görög
Hekaté, Diana, Artemisz, a walesi Arianrhod, a skandináv Freyja. A maoriknál a Szél istenét holdsarlóval együtt ábrázolták.
A Vénusz szintén az istennők és istenfiak kísérőjegye. Nálunk Tündér Ilonához kapcsolódik. A Hajnalcsillag, vagy Esthajnalcsillag Tündér Ilona csillaga. Vénusz szavunk kapcsolatban van a fény, szél szavakkal.
Szél csillagának hívjuk. A pásztormeséinkben mint Szél csillaga jelenik meg. A szél a hitregékben az istenfiú teremtő erejéhez kapcsolódik.
A holdsarló az érzelmek tisztaságának fényét képjelezi. Anyai oldalunk és lelkünk fontosságát emeli ki maga a menny szavunk is. Anyaszentegyházunk gyökereihez kapcsolódnak olyan szakrális nevek, mint Minósz, Menes, Mina, Manu, Mani, Munay, Amenhotep. Hozzájuk tartozik a fény, a bölcsesség, az Ég és Föld közötti közvetítő szerep, a mennyei hidat járó pontifex, a tiszta lelkület és szeretet.
Ugyanakkor az anyagból felszálló lélekcsillagot olykor a Vénusz képjelezi. A hermetikában a Hold maga a Királynő is. Az ő fennhatósága alatt végezték kísérleteiket, és kegyeit keresték a műveletek sikeréhez.
Míg a Napnak saját fénye van, a Hold és a Vénusz a fényt csak visszaverni képes. Mivel alakját állandóan változtatja, a változás szimbóluma és az idő mérője a Hold és a Vénusz lett.
A Holdat és a Vénuszt gyakran nőként ábrázolják. A latin „luna” – Hold nőnemű, míg a Nap – „sol”hímnemű. A Hold-istennő fia lett a napisten. A Vénusz az istenfiú égitestje. Az ókor szűz istennői, mint Inanna, Anahita, Artemisz, Ízisz, mind a Holdhoz kötődnek. A görög Szelénét, Dianát és a kelta Rhiannont is a Holddal, valamint a fehér lóval társították. Hold-, illetve víz-istennő volt a görög Diana a kutyával, a kelta Coventina, a vizek őrzője, az alaszkai Szedna tenger-istennő, a nyugat-afrikai Mavu, a kelta Sulis gyógyító, a maják Is-csel Szivárványhölgye, a hindu Laksmi.
A Hold ősrégi jelképe a legösszetettebb az összes jelképek között. A Hold minden más égitestnél közelebbi viszonyban áll a Földdel. A Nap bolygórendszerünk életadója. A Hold a mi gömbünk-földünk életének folyását biztosítja. A régi görögök és egyiptomiak kiemelten foglalkoztak a Holddal.
A Hold jelképénél nem több jelentésű még a Nap jelképe sem. Neme természetesen kettős volt. Egyes népeknél hímnemű, mint például a hindu Soma király és a káldeai Sin, másoknál nőnemű, mint a mezopotámiai Inanna, a hun Yotengrit, a görög Artemisz, a perzsa Anaitis, a szép Diana, Luna, Ilythia, Lucina istennők.
A Holdnak kettős szerepköre van, akárcsak a Vénusznak. A Hold a Királyné és a Király.
Nemcsak az istennők vannak kapcsolatban a Holddal, hanem az istenfiúk is. Hold-istenként tisztelték Hermeapoliszban Tótot, aki az idő és a tudás ura volt. Az egyiptomi Halottak Könyve LXXX. fejezetében a Hold így nevezi magát: „a Sötétségben ragyogó Világosság”. Az istenfiú mint a Hold gyermeke csillagként ragyogott, mint a Nap. Ugyanott a Hold az anyai oldal megfelelője, a „nő-Világosság”. Gilgamesnek érzelmei kitisztulása után homlokán felragyogott a fény. [87] A Gilgames eposz a megvilágosodásról szól.
A Hold és az Orion csillaghalmaz hasonló hatással és értelemmel bír. Az asztrológiai ismeretek szerint az Orion csillagkép a Nap éjszakai lelke. Ugyanis a nyári napfordulókor van a Nap az Orion csillagképben, a Tejút alján. A Tejút kozmológiai szempontból az istennő világfája. A Hold-Orion az istenfi úi minőséget is képviseli.
A nyári napforduló a napisten uralmának ideje. Ez az idő az ember lelkéhez kötődik. Ezért a naperő fénye és az ahhoz kapcsolódó szokások fontos mozzanatokat képeznek az ember testi-lelki életében. Ez a Sarlós Boldogasszony ünnepe, az aratásé, az elmúlásé, a befelé fordulásé. Amikor a naperő teljében a fény szakralitásához közeledünk, lelkünk fényéhez kerülhetünk közelebb. A nyári napfordulókor vannak az esti szentiváni tűzijátékok. A sötétben kell lelkünk fényét keresnünk. Az esti sötétben gyújtjuk meg a szakrális tüzet. Este jelenik meg a Hold és a Vénusz az égen. A nap fényének várása és a napfigyelés régi rítusa őrződött meg a csíksomlyói búcsúkor szokásos reggeli rítusban. Nem véletlen a nyári Sarlós Boldogasszony védnöksége a templom felett.
Az életfa-istennő tetején télen helyezkedik el a Nap, amikor érkezik az istenfiú, a bölcsek köve. Télre esik Luca napja, a „napfényre hozó, a fényes”. A mítoszokban ilyenkor fosztják meg a hősöket bal szemük világától. A bal szem a Hold szeme. A mezopotámiai és a kora egyiptomi hitvilágban a Holdnak nagyobb szerep jutott, mint a Napnak. A telehold is kör alakú. A köztük levő rokoni kapcsolatban a Hold volt a
Nap anyja: Szin holdisten nemzette Samas napistent. Az egyiptomi hagyományban is Nut istennő hozta a világra a Napot és a csillagokat.
Az istenfiú hol a Hold gyermekeként, hol Napként, hol csillagként jelenik meg. A hindu bölcseletben
Krisna istenfi ú a fények közül a Nap, a csillagok közül maga a Hold (Bhagavad-gitá, 10,21). Az ókor istenfiaihoz – Mitra, Kumara, Barnumbir – rendelődött a holdsarló és a Vénusz.
A Holdat egyes népek mítoszaikban „éjjeli Napnak” nevezik. A Vénusz éjjeli Napként csillog fényereje teljében. Érzelmeink lényünk sötét oldalához tartoznak, onnan kell kibontanunk a fények fényét, a Napot, a kis lélekcsillagot. Az anyatermészetű létben az istenfiúság jellegét a lélek hordozza.
A lélekerőhöz nemcsak a holdsarló és a Vénusz kapcsolódik, hanem a csillagok egy része is. A naperő nyáron és nappal, a holderő és a Vénusz fénye télen és este érvényesül inkább.
A néphagyományban a Vénusz csillagként jelenik meg. A Vénusz különbözik naprendszerünk többi bolygójától. Fordított irányban kering a Nap körül, mint a többi égitest.
Bioritmusunk a Holdhoz, a magzatfejlődés a Vénusz idejéhez kapcsolódik.”