/”Garázda Lófő” gondolatok/
„Csónakomba kászálódom az Éren,
Sásak, nádak közt evezek,
S hogy vízbe nyúlok, a tündérrózsák
Megcsókolják fáradt kezemet.”
A szemforgató, hamis papok azt prédikálták, hogy a „garázda lófő” Vata „pörös bogumil” volt. Mén-Marót vezérről is azt mondták, hogy bogumil eretnek volt. („Mén-Marót vezér sok-sok katonáját otthagyta Bihar várában, ő maga meg feleségével és leányával elmenekülve előlük, az Igfon sűrűibe tette át lakását.) Mégis, Árpád legkisebb fia, Solt (Zolta) elvette feleségül Mén-Marót Hamza nevű lányát, hozományuk pedig a Pocsajban található Lányvár volt.
De mit is jelent a „bogumil” kifejezés valójában?
„A bogumilok misztériuma nem a történelem zajában él, hanem annak peremén, ott, ahova a hivatalos tanítások már nem érnek el, és ahol az ember egyedül marad a lelkiismeretével, a csenddel és az igazság iránti olthatatlan vágyával.
A bogumilok nem forradalmárok voltak, nem lázadók a szó hétköznapi értelmében. Ők belső ellenállók voltak, azok, akik nem tudták többé elfogadni, hogy a szentség nevében hatalom, félelem és kényszer működjön.
A bogumil út nem új tanításként született meg, hanem egy felismerésként. Annak felismeréseként, hogy a világ, amely körülveszi az embert, kettős tapasztalatot hordoz. Van benne szépség, fény és szeretet, és van benne szenvedés, erőszak és elnyomás.
A bogumilok nem próbálták ezt az ellentmondást elsimítani. Nem magyarázták meg, inkább átérezték. És ebből az átérzésből született meg a misztériumuk.
A bogumilok misztériuma a belső tisztaság alapvetőségére épül. Nem akartak közvetítőt Isten és ember közé. Nem akartak intézményt, amely eldönti, ki méltó és ki nem.
Úgy hitték — vagy inkább úgy tudták —, hogy az isteni nem a templomokban lakik, hanem a tiszta szív csendjében. Ahol nincs hazugság önmagunkkal szemben, ott nincs szükség külső tekintélyre sem.
A világot nem gonosznak nevezték, hanem eltérítettnek. Nem az anyag volt az ellenség számukra, hanem az azonosulás, az, amikor az ember elfelejti, hogy nem a birtoklás, nem a hatalom, nem a forma az igazi lényege.
A bogumilok tanítása szerint a lélek ugyan idegen ebben a világban, de nem elhagyatott. Emlékezik. És ez az emlékezés fájdalmasabb lehet, mint a felejtés.
A bogumilok nem akarták megjavítani a világot. Tudták, hogy a világ nem reformok által változik meg, hanem a tudat által.
Ezért életük legfontosabb üzenete az egyszerűség, erőszakmentesség, belső fegyelem, az igaz beszéd lett.
Nem volt szükségük könyvtárakra, mert számukra a tanítás nem a könyvekben volt, hanem a jelenlétben. Nem volt szükségük oltárokra, mert az ember maga vált oltárrá.
A misztérium mélypontja ott bontakozik ki, ahol a bogumil sors találkozik a világgal. Üldözték őket, de nem volt mit elvenni tőlük. Nem lehetett őket megfélemlíteni, mert nem kötődtek azokhoz a dolgokhoz, amiket a világ el tudott volna venni tőlük.
A hatalom mindig fél azoktól, akik belső szabadságban élnek, mert velük szemben nem működik a félelem nyelve.
A bogumilok misztériuma nem tűnt el a történelemben. Csak nevet váltott. Megjelent a katharokban, az esszénus emlékezetben, a csendet választó misztikusokban, és minden emberben, aki egyszer már kimondta magában: nem akarok hazugságban élni, még akkor sem, ha az kényelmes.
Ez a misztérium nem biztonságot ad. Nem ígér megváltást külső formában. Csak egy dolgot kínál, belső igazságot.
És aki ezt választja, annak meg kell tanulnia együtt élni a magánnyal, a félreértéssel, a láthatatlansággal. De ebben a láthatatlanságban ott rejlik valami, amit semmilyen hatalom nem érhet el: a lélek érinthetetlen szabadsága.
A bogumilok misztériuma végső soron nem tanítás, hanem egy állapot. Az a belső hely, ahol az ember már nem akar uralkodni, nem akar bizonyítani, nem akar megfelelni, csak igaz lenni. És ebben az igazságban felismeri azt, hogy a fény nem kívül van, hanem ott, ahol a csend végre kimondhatja önmagát.
Ez a bogumilok valódi öröksége. Nem a múlt. Nem a legenda. Hanem egy ma is élő, halk hívás a lélek mélyén.”
A „garázda lófő” kezében pedig ott van a „lázadás lófarkas lobogója”.
„Magyar múltam, mesés múltam,
Letörhetnek akárhányszor,
Mégis, mégis, messze, messze,
Jövendőnkben fennsugárzol.”
– a „fogadós”-