/”Garázda Lófő” gondolatok/
„- Nem értem a nyitás előtti és zárás utáni tőzsdei kereskedést: Ha a tőzsdének van nyitó harangja és záró harangja, akkor ki kereskedik a harangon túl? – Azok, akik harangoznak…”
A beavatás előtt mindenkinek meg kell tennie, be kell járnia egy bizonyos szellemi utat. El kell indulni „szerencsét próbálni”! Ekkor pedig csak a lelki tisztaság hozhatja meg a sikert, de csak ha a hős már kiállta a próbát… „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Legalábbis a mesék és mítoszok világában. De hol is van ez a „világvégi sűrű, sötét kerek erdő”?
Az emberiséget (és hazánkat is) most elnyelni készülő őrületet kísérő pszichológiai jelenségek
– „mindenekelőtt az általános ítélőképesség hihetetlen elvakultsága, a kölcsönös rágalmazási hadjárat, az elképzelhetetlen pusztítási düh, a hazudozás gáttalan árja, s az ember képtelensége arra, hogy a véres démont megállítsa útjában – mindennél alkalmasabbak arra, hogy a rendezett tudatvilág alatt nyugtalanul szunnyadó kaotikus tudattalant a gondolkodó ember számára érzékelhetővé tegyék”.
Világunk, elménk és lelkünk jelen állapota
„egyértelműen megmutatja minden kultúrembernek, hogy alapjában véve még barbár, s egyszersmind azt is, hogy mily kegyetlen fenyítés vár rá, ha még egyszer eszébe jutna saját rossz tulajdonságaiért szomszédját tenni felelőssé”.
„Mert az egyes ember pszichológiája azonos a népek lélektanával. Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is, s amíg az egyes ember megteszi, meg fogja tenni az egész nemzet is. Csak az egyes emberek beállítottság-változása lehet a kezdete a népek lelki átalakulásának. Az emberiség nagy problémáit sohasem általános törvények, hanem mindig az egyes ember beállítottságának megújhodása oldotta meg. Ha volt idő, amikor az önmagunkon való elmélkedés volt a szükséges és egyedül helyes út, akkor mai, szerencsétlen korszakunk feltétlenül az. Aki azonban önmaga felett elmélkedik, beleütközik annak a tudattalannak a korlátaiba, amely éppen azt tartalmazza, amit a legszükségesebb lenne tudnunk.”
A világunk érzékelhetően és látszólag visszafordíthatatlanul sodródik egy minden eddiginél nagyobb katasztrófa felé, melynek sejtése egyre több embert fordít a tehetetlenség érzése miatt önmaga felé; „befele fordul, s mivel az egész világ inog, támaszt keres. Sokan még a külvilágban keresik ezt; egyesek hisznek a csalfa győzelemben és a győző hatalmában, mások törvényekben és szerződésekben, megint mások a fennálló rend lerombolásában. Még nagyon kevesen kutatnak önmagukban, saját bensőjükben, még túl kevesen tették fel maguknak azt a kérdést, hogy nem szolgálnák-e jobban az emberi társadalom ügyét, ha önmagukon kezdenék a mostani rend átváltását, ha először és egyedül saját magukon, saját belső államukon próbálnák ki azokat a törvényeket és diadalokat, amelyeket minden utcasarkon prédikálnak, ahelyett, hogy ezt embertársaiktól várnák el. Minden egyes embernek gyökeres változásra, belső szakadásra, a meglevő feloldására és megújulásra van szüksége, nem pedig arra, hogy embertársaira kényszerítse ezt, a keresztény, felebaráti szeretet vagy a szociális felelősségérzés képmutató köntösében, vagy bármi mást hirdető szép szavakkal, amelyek tudattalan személyes hatalomvágyból fakadnak. Csak az egyes ember magába szállása, az emberi lét lényegéhez, saját lényének, egyéni és szociális adottságainak alapjaihoz való visszatérése lehet a mai világban uralkodó vakság gyógyításának kezdete. Az emberi lélek problémái iránti érdeklődés ennek az önmagunkhoz való ösztönös visszatérésnek a szimptómája.”
Nevezhetjük „spirituális ébredésnek” is.
„A démon az, ami ellen a jóhiszemű emberiség sok ezer éven át küzd, és amit meg akar fékezni törvénnyel és önfegyelemmel, erkölccsel és aszkézissel. De amelyen át a démon mindig keresztültör. Honnan ez az irtózatos hatalom? És mit lehet itt tenni? Úgy látszik, csak egyet, amit a hiteles ember mond: nem ellenállni. Ami nem a passzivitás. A nem-ellenállás bizonyosság és magaslat. Keresztülengedni. Semmivé válni… Minden sötétség igazi értelme, hogy fény. Minden szenvedés értelme, hogy öröm. A kárhozat az üdvért van. A sötét évet eddig negatívan értettem. Valódi értelmét most találtam meg. A bűn és a pokol és a kárhozat misztériuma. Át kell menni rajta, mint a halálon. Jaj annak, aki a sötétség borzalmas titka elől menekül. Magadra kell venned. Mert az örök nem a sötétség és nem a kárhozat. Nem a negatív. Az örök az üdv. Ahol a bűn túlsúlyra jut, ott elárad a kegyelem.”
Talán itt lenne az ideje megérteni a mesék és mítoszok valódi üzeneteit, csak hát lassacskán már az okos-készülékeink is értelmesebbek lesznek az elbutuló emberek többségénél, ami eléggé meg nehezíti a „szellemi úton való járásunkat”.
„Mitológiai eredetre vezethetők vissza a mesék mágikus átváltozásai és cselekedetei, az állatokkal való erőcserék motívumai és a beavatási szertartások elemeit őrző motívumok is. A misztériumvallások mítoszai lényegükben azoknak a tudatállapotoknak az allegóriái, amelyeket az önmegvalósítás ösvényén járó beavatott tapasztal meg. A beavatás nem más, mint a hétköznapi ember halálába torkolló folyamat aktív véghezvitele. A beavatás a meghalást, a halálon való keresztülmenést előidéző hatalom, s a célja a halálon túli ön-újratételezés.” Csak így lehet a világ „rendszergazdái”, a kozmikus határok őrei által szigorúan őrzött kapun, a keskeny ösvényen átjutni.
„A mítosz valójában világmagyarázat, a mese ezzel szemben elsősorban „embermagyarázat”: a világban helyét kereső ember megismerését, az ember cselekedeteinek okait és céljait állítja középpontjába. A mítoszok azt mutatják meg, hogyan jött létre a rend a világban, a mesék azt, hogy ez a rend nagyon törékeny, újra meg újra felborul, ezért újra meg újra helyre kell állítani, a már nem működő rendszereket pedig le kell cserélni.”
(A mítosszal kapcsolatban fel sem merülhet az „igaz vagy nem igaz” kérdése, a mítosz olyan történetstruktúra, amit senki nem kérdőjelez meg, nem kezd el vele vitatkozni, nem kezdi felülbírálni, hanem teljes alázattal aláveti magát ennek a „nem embertől származó” rendezettségnek és rendnek. A mese igazságtartalma döntés kérdése, a mesét hallgató elfogadhatja, de el is utasíthatja a felkínált lehetőségeket.)
„A mítoszokban csak azt szabad(na) megtenni, amit megengednek az istenek (vagy a törzsi törvények), a mesében csupán önmaga korlátai állhatnak a hős útjába.”
Az „Augiász istállója” kifejezés mára fogalommá vált, és
a végsőkig lezüllött közállapotokra alkalmazzák.
De a történet ennél egy sokkal mélyebb üzenetet is hordoz.
Augiasznak, az éliszi királynak, Héliosz (Napisten) fiának roppant nagy gulyái voltak, de trágyájukat sose hordták ki az istállókból, és az egész Peloponnészoszt megfertőzte a bűz. Héraklész elvállalta, hogy egyetlen nap alatt megtisztítja az istállókat; fizetségül a gulya egytizedét kérte. (Héraklész ötödik munkája volt ez a tizenkettő közül.) Héraklész két közeli folyót, az Alpheioszt és Péneioszt elterelte medréből, vizüket végigvezette az istállókon, mely kimosott onnan minden szennyet.
A 12 munkáról (próbáról) talán eszünkbe juthat a 12 „jungi archetípus”, az emberi viselkedést és motivációkat rendszerező ősi mintázatok, amelyek 4 fő csoportba sorolhatók:
szabadság-megvalósítás = „Az önmagát kereső”(Bölcs, Felfedező, Ártatlan),
kockázat-kiválóság = „A világ formálója”(Lázadó, Mágus, Hős),
valahova tartozás-élvezet = „A közösségi lény”(Szerető, Bohóc, Átlagember/Én-ember), és
stabilitás-irányítás = „A rend teremtője”(Gondoskodó, Alkotó, Uralkodó).
(Ezek a tudatalattiból eredő, mindenkiben jelenlévő karakterek segítenek megérteni az emberi viselkedés mögötti alapvető vágyakat.)
A hős megtisztította a Napisten egykor ragyogó „istállóját” a sok szennytől.
(A mi girhes gebénk is az istálló végében senyved, amíg nem csutakoljuk le, és nem etetjük meg parázzsal, hogy aranyszőrű táltos paripává válva elröpítsen bennünket oda, ahol még a madár sem jár…)
Az istálló átmosásához elterelt két folyó: az Alpheiosz és a Péneiosz volt.
Alpheiosz jelentése: a „fehérlő”.
Péneiosz pedig folyó-istenként jelenik meg a mitológiában.
A víz a tudattalanhoz való erős kapcsolódásra utal. Augiász istállóinak kitakarításánál felhasznált folyók (Alpheiosz = Fehérlő és Péneiosz) a Tejút elágazásának felelnek meg. (Csillagösvény)
„Az Isten a teremtésben a lelkek összessége. Önmagából kelti minden teremtményét az időbeli visszacsatolás késedelmének káprázata által, és generálja szakadatlanul a tőle függetlennek látszó illuzórikus létüket, akár egy álomvilágot.
A teremtmények megvilágosodása az, amikor választ kapnak a kérdéseikre a számukra leglényegesebb dolgokról:
Ki vagyok én?
Miből vagyok?
Miből van a világ?
Ki csinálta és hogyan?
Honnan eredünk?
Hová tartunk?
Mi a célja és értelme, mik a törvényei ennek a világnak?
Mi az én dolgom, hol a helyem a mindenségben?
Mi a megoldás az életem során felmerülő problémákra. Számos kérdést teszünk fel, melyeket valójában az Isten, a Létező kérdez önmagától bennünk, általunk és rajtunk keresztül. Amikor pedig megtaláljuk rá a válaszokat, az Isten maga az, aki öntudatára ébred bennünk s fedezi fel saját magát. Ez az önfelismerés folyamata, az önvizsgálat, melyről lényegében az egész teremtés szól.”
Azonban, a mai világ anyagba merült emberisége nem képes az „istállót” már a plafonig ellepő trágya kitakarítására.
A mai emberek nagy többsége képtelen arra, hogy a tudatos én segítségével feltárja, megértse és integrálja a tudattalanban rejlő tartalmakat, mint például az ösztönöket, elfojtott emlékeket és a kollektív tudattalan ősi mintáit.
A mai kor embere istennek képzeli magát és mindennél fontosabbnak tartja a technika vívmányait. Önimádatában megfeledkezik a mitológiai Tantaloszról, aki egykor az istenek kedveltje volt: az Olümposzon lakomázott, ott ült Zeusz asztalánál, ahol halandó embernek nem lett volna szabad megjelennie. „Hallotta az istenek beszédét, ismerte titkaikat, és egy idő után elhitte, hogy közéjük tartozik. Ez volt a bűne. Megkérdőjelezte a határt ember és isten között. Hogy próbára tegye őket, Tantalosz a legszörnyűbb dolgot tette: saját fiát, Pelopszt ölte meg, feldarabolta, és ételként kínálta fel az isteneknek. Azt akarta tudni, észreveszik-e. Tudnak-e mindent? Valóban istenek-e? És az istenek észrevették. Zeusz, haragjában nem sújtott le azonnal. Előbb feltámasztotta Pelopszt, mintha csak azt akarná megmutatni: amit Tantalosz elpusztított, az istenek vissza tudják adni. Tantaloszt azonban nem ölte meg. Ennél súlyosabb sorsot szánt neki. Az alvilágba vetette. Ott Tantalosz térdig állt a vízben. Amikor lehajolt, hogy igyon, a víz visszahúzódott előle. Feje fölött gyümölcsökkel teli ágak hajoltak, de amikor feléjük nyúlt, a szél mindig elmozdította őket. Mindig közel volt a megváltás, de soha nem elég közel. Ez volt a büntetés lényege. Nem az éhség, nem a szomjúság, hanem az, hogy pontosan látta, mit veszített el. Az örök jelen, amelyben a vágy nem múlik el, de soha nem teljesül. A görögök ezért tartották ezt az egyik legkegyetlenebb büntetésnek, mert a fájdalomhoz hozzá lehet szokni, de a hiányhoz nem. A reményhez, amely mindig karnyújtásnyira van – soha. Így lett a „tantaloszi kín” annak a neve, amikor valami ott van előttünk, mégis elérhetetlen. Amikor a büntetés nem a szenvedés, hanem az emlékezés arra, milyen közel voltunk.”
Most is közel vagyunk, mint mindig, mert „a sötétség is fény”.
Ma sokan istennek képzelik magukat…
Ám a „harangozók” éberek, a világ „rendszergazdái”, a kozmikus határok őrei sohasem alszanak. „Ők nem emberek, nem is istenek, hanem kozmikus erők, amelyek a világ szerkezetét és az emberi tudat határait formálják. Nem hús-vér lények, hanem szimbolikus erők, amelyek a tudatlanságot, a vágyat, a sorsot és a korlátokat testesítik meg.” A céljuk: fenntartani a fizikai világ illúzióját, korlátok közé szorítani a lelket, akadályozni a felemelkedést a valódi isteni fényhez, őrködni a „kozmikus határátkelők” felett, amelyeken a léleknek át kell(ene) jutnia. Ők a kozmikus börtönőrök, akik a világot működtetik — de nem a mi érdekünkben.
Miért érdekes ez ma?
Talán csak költői kérdés ez napjaink energiaparazitáinak, 5-6 G-vel sugárzó adótornyainak, vonalkódos megfigyelési rendszereinek, digitális kontroll-világának, kreditrendszereinek, transz-humán törekvéseinek, génmanipulációs bűneinek, mesterséges intelligencia-istenének és „mátrix‑szerű”rejtett irányítóinak a működését és működtetését látva és tapasztalva.
Akár mitológiaként, akár pszichológiai szimbólumként, akár valóságként, akár álomként, vagy őrületként nézzük mindezt, egy kérdés mindenképpen megfogalmazódik bennünk:
Ki irányítja a valóságot (vagy amit valóságnak vélünk), és hogyan törhet ki belőle a lélek?
Mert, amíg csak egymásnak és egymásra halmozva lapátoljuk hol jobbról, hol balról az istálló trágyáját, ahelyett, hogy a folyó tiszta vizével kimosnánk az összes szennyet, addig nekünk harangoznak…
– a „fogadós”-