”Báj – báj Szása” avagy, szakítás egy politikai szélhámossal
– egy „ugocsai” bárd bosszantó, balgán bugyuta balladája.
/Slágerek szövegei „véletlenszerű” sorrendben, „Ugocsa” lélektemető „kulturális találkozási pontjából” (kocsma)… itt-ott kissé megváltoztatva az eredeti szövegeket… ezért, bármilyen valós személlyel való hasonlóság „csupán a véletlen”, vagy a disznókörömből ivott házi pálinka műve…/
Valahol bús dal szólt, és ostobán csak körbejárt.
Ültünk egy bárpultnál és fáztunk, szinte fájt… fel kellett valahogyan melegednünk… de tudtuk, hogy az apa férfi, az anya nő.
„Nem-nem, semmit nem értettem jól, most értem,
Amikor mesélted, nem hittem el, most félek,
Ó milyen hideg tud lenni egy város,
Szökni kell, most én mondanám…”
Szép voltál kibontott zászlók közt, ahogy szónokoltál, súlytalan…
Mondtam, hogy vége van, kicsi… ─ Ég veled!
„Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Most kéne visszakozni,
Nem várni, nem habozni,
És menni, menni a józan ész után.
Egy másik útra lépni,
Egyszer sem visszanézni,
A búcsú még ma nem fájna tán.
Maradni esztelenség,
Bilincsben él, aki téged így szeret.
Boldog vége ennek úgysem lesz!”
De te erre dühösen felcsattantál, ahogy szoktad:
„Előre kurvák, gengszterek,
Bízni szeretnék bennetek!
Előre sintérek orvosok,
Legyetek bátran gyilkosok.
Előre papok, miniszterek,
Ördögök és hamis istenek!
Előre rendőrök, katonák,
Ússzanak vérben az uszodák!
Előre kurvák, gengszterek,
Ne legyen nyugalma senkinek!”
Közben te csak mosolyogtál, mialatt vágyakozva nyalogattad a szádat és mélyen a szemembe nézve dúdoltad a kanásznak jól megy dolga című dalt:
„Megismerni a kullancsot a luxus jachtjáról,
Zebracsíkos bocskoráról, fényes kastélyáról.
Hej, élet-élet, betyár élet, ez aztán az élet,
Ha megunom magamat, magam is úgy élek.
A Nemzeti Bankból már a pénzünket lopják
Kossuth díjat is csak a hülyéknek osztják.
Hej, élet-élet, betyár élet, ez aztán az élet,
Ha kimegyek tüntetni, senkitől sem félek.
Hüccs ki disznó a berekből! Csak a füle látszik,
Kanászbojtár bokor alatt, ársapkával játszik.
Hej, élet-élet, betyár élet, ez aztán az élet,
Nagyon unlak titeket, mert már alig élek.”
„Emlékszel?
Utolsó beszélgetésünket egy száguldó rendőrautó szirénája szakította félbe.
Megijedtem, mint mindig, ha valahol a sziréna felhangzik.”
Pedig akkor még nem tudtam, hogy számomra nagyobb öröm nem jöhet, mint hogy elhagyjuk egymást. Akkor még azt sem „sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni”.
De emlékeim közt van egy tépett levél, szuverenitásvédelem, vagy békeharc szülte, e bolond szenvedélyt, de olvassuk csak el, mit mond a levél:
„Mondd, mért adtál reményt és oly sok álmot,
Ha Izraeltől akarod a boldogságot?
Mondd, mért fogadtad el nemzeti szívem,
És hogyha elfogadtad, most mért dobtad el?
Az első pillanatban megmondhattad volna,
Szólhattál volna, ne kezdjük el.
De te lázba jöttél, s a közpénz-milliárdokat lágyan átkarolva,
Hozzám hajolva, így loptad el.”
Azóta sem feledtem el azt a délutánt…
„Magasba szálltam, későre járt.
Már látni véltem egy új kor hajnalát.
Mikor egy dal szólt az alsó rakpartról…”
Éreztem, hozzám is szól:
„Kicsiny falum, ott születtem én,
Nem volt gyertya, nem volt lámpafény.
De ma már van stadion, meg zebra,
Isten áldja Viktort, aki nekünk hozta!”
Majd disznókörömből felhörpintve a házi rettenetest, lázba jöttél, és ezt harsogtad:
„Erdő szélén sátoroznak az oláh cigányok,
Jegenyefa tetejéről a szarka fütyül rájuk.
Azt fütyüli az a szarka odafenn az ágon,
Mi vagyunk a leghülyébbek ezen a világon.”
Aztán jött a búbánat, és azt mondtad, hogy inkább dalban mondod el:
„Alacsony ház, füstös kémény,
Ott lakik egy cigánylegény.
Búsan szól a hegedűje,
Elhagyta a szerencséje.”
Most pedig vége:
„A felcsúti cigánysoron nagy a sírás, rívás,
Azt beszélik szomorúan: haldoklik a prímás.
Luxusjachtján kurvák között kesereg a vajda,
A nála levő lopott vagyont, hogy hajtsa be rajta?”
Láttam, hogy fájt:
„Szemedben könnyek, haragszol rám.
Hogy el kellett menned, nem az én hibám.”
Megáradt a rest, magyar Tisza, vize Moszkvától Brüsszelbe szaladt.
A sok rablónak pedig csak néhány hibás kézigránátja maradt.
Én meg csak némán néztem, ahogy zebraháton ellovagolsz a naplementében.
Ez a harc volt a végső, hej, te bunkócska, te drága.
Elmentél és itt hagytál. Szebben ragyogtál minden vörös és sárga csillagnál.
Már csak emlék, mikor még itt voltál, amikor virágba borultak a narancsfák. Azt hittem, hogy ez itt Afrika. Nem tévedtem.
„A legszebb pillanat, amikor búcsúzunk, és a Lázár-vonatra felszállsz.
Könnyes szemmel arra gondolok, hogy nehogy véletlenül itt maradjál!
Jönnek a boldog, szép napok, ég veled! Te nem tudod, milyen jó lesz nekünk nélküled.”
Talán ma is azt hiszed, hogy tévedtem?
„Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa?
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra?
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk?
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk?”
Vagy azt hiszed, hogy majd:
„Ülök a szobámban, búsan, egyedül,
És a fájó múltra gondolok?
Álmaimban téged látlak, a parlamentbe visszavárlak?
Elviszem én magammal az emlékeidet,
Hogy ne lássam a lassan pergő narancsszemeket.
Utoljára, drágám, azt kívánom én,
Hogy te mással (és főleg máshol) nagyon boldog légy!”
Emlékszem, hogy rövid, sértődött választ adtál:
„Elmegyek, elmegyek, jó messzire. Nem leszek senkinek a terhére. Nem írok levelet, nem is üzenek, lesz még tavasz, lesz még nyár, de én nem leszek.”
Emiatt a Húsvéti poloskairtás is elmarad, érdeklődés híján.
„Volt egy fiú, árva fiú,
Nem szerette senki.
Úgy érezte el szeretne,
El szeretne menni.”
Sírva vettél ezzel a „katonás” búcsúdallal végső búcsút:
„Ha kimegyek az inflációs harctérre,
Félve nézek az emberek szemébe.
Attól félek, rájönnek, hogy csak hazudok,
Jobb, ha máris Izraelig elfutok.
Számvevőszék hol a pénzünk a bankból?
Matolcsy meg rajtunk röhög New Yorkból.
Nem nevet majd, ha kiesik az ablakon,
Ha egy este kijön rá az alkalom.
Ha kimegyek Felcsútra majd focizni,
A bírókat jól meg fogom pofozni.
Én leszek a békeharcos csodacsatár,
Nekem terem az egész magyar határ.
Pártállamban gyülekezni nem lehet!
Csak így marad szuverén a nemzeted!
Le a hídról áttelelő rút poloskák,
Várnak rátok a vidéki kiskocsmák!
Ha kijövök zebrámon a templomból,
Bese atya búcsúzóul megcsókol.
Gyülekeznek fejem fölött a fellegek,
Ha lesz árvíz, hova sodor engemet?
Én Istenem, nem akarok meghalni.
Ki fogja a lopott pénzem megkapni?
Oroszország közelében lesz a sírom,
Messze tőle halálomban sem bírom.”
De ez már a múlt.
„Volt egy fiú, árva fiú,
Róla nincs hír semmi.
Nem jött vissza soha többé,
Nem kereste senki…”
ÚGY LEGYEN!
– a „fogadós”-