Évezredes feketefejű kórsággal megátkozottan
Kevert fajú barbárrá züllött királyi szkíta vérünk
Lélekkufárok zsinagógájában torz tangót táncol
És fényre sötétedve gyűlölködik rettegő népünk
Szitokszó és a térképen szégyenfolt lett a magyar
Ki mára már önmagát is undorodva köpi szemen
Miközben véres torra készül az új bolsevik horda
Trónjáról a sátán kacag a koldus Magyar Istenen.
A helyzet, amibe önként és dalolva belesétáltunk, nem éppen rózsásnak mondható. Inkább úgy tűnik, hogy egyre reménytelenebb. De, tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára, bár azt nem tudjuk, hogy ez igaz-e. Mindenesetre, az eléggé aggasztó, hogy már lélegeztető gépen van és a mesterséges intelligencia tartja még éber kómában. Mi nem haldoklunk, mi így élünk…
Nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk, nem mozdulunk. Elrejtőzünk az ágy alá, abból nem lehet baj. (Bízzunk benne, hogy nincs a szoba bekamerázva, bár manapság ez csak hiú ábránd, hisz az „egyszemű” mindent lát. (De a féleszűek nem félnek a félszeműtől…)
Belénk verték az evolúció alapszabályát:
„az éli túl a változásokat, aki a legjobban alkalmazkodik a környezetéhez”.
Nem a legerősebb, nem a legokosabb, nem a legjobb, nem a legszebb, hanem, aki a legjobban alkalmazkodik. Most éppen a sátáni új világrendhez. Ehhez kell „sikeresen” alkalmazkodni és túlélhetjük… De, mit is?
A kéjes borzongással félt-vágyott háborút?
Az ukránokat?
A zebrák és poloskák reality-műsort, ahol a betelefonálók között Kossuth-díjat, vagy EP-képviselői helyeket sorsolnak ki?
Mit akarunk túlélni parancskövető szolgákként lapulva, alkalmazkodva?
A katonai sorfal mellett sorban állva felvett méreg-vakcinákat, miközben az oltatlanokat gyaláztuk?
Az agyunkig feltolt tesztpálcákat, melyekkel megszerezték a DNS-ünket?
Az 5-6-7 G-s, mesterséges intelligenciás, totális kontrollrendszer kiépülését?
A gyermekeink kötelező oltásokkal való, életre szóló megmérgezését és az okos-digitális kütyükkel való elhülyítését?
Az ételeink, italaink, levegőnk, földünk szándékos mérgezését, amitől minden és mindenki beteg lesz és gondolkodásra, cselekvésre képtelenné válik?
Mihez akarunk alkalmazkodni?
A mindenhonnan áradó hazugsághoz?
A mocskos politikusokhoz, az álszent papokhoz, a gyilkos eszmékhez, a védett-támogatott „epstein-rendszerhez”?
A lefizetett és trágyadombról szalajtott „celeb-kurvák” és stricijeik általi néphülyítéshez és erkölcsi fertőhöz?
A halál mindig biztos. Az életünk minősége lenne a lényeg.
Ennek a minőségnek a fokmérője pedig nem pénzben és hatalomban van számítva, hanem az életünk során elért lélekminőségben.
Azonban, a mai ember annyira retteg az amúgy elkerülhetetlen haláltól, hogy bármit és mindent is feláldoz azért, hogy az elkerülhetetlent megpróbálja elodázni. Közben beleőrül a rettegésbe, az egoizmusba, a hedonizmusba.
„Egyszer élünk” üvölti, és a saját „túléléséért”, a sátáni világrendhez való minél sikeresebb alkalmazkodásért mindent feláldoz: ép elmét, egészséget, becsületet, szabadságot, családot, hazát, az egész Földet és az egyetlen halhatatlan kincset: a lelkét.
Akinek pedig nincs lelke, annak lelkiismerete sincs.
Lélektelen emberi roncsokra van szüksége a fenevadnak, akik önként veszik fel a fenevad bélyegét és gyilkos gyűlölettel üldözik azokat, akik ezt nem hajlandóak megtenni a mai világban.
Ebből az egyre reménytelenebb helyzetből kellene kiemelkednünk, de kiút csak a teljes sátáni rendszer megtagadásával lehetséges, nem pedig a hozzá való „legsikeresebb alkalmazkodással”, politikai választással, fanatikus vallási táborokban, dögvészes ideológiákkal, tétlen megadásra érzékenyítő ezoterikus tévtanokkal, celeb-kurvák bekövetésével és lájkolásával és hasonló, a rendszer által tálcán kínált és más utakat tiltó, hazug és tévútra terelő lehetőségekkel.
Úgy kellene leszámolni a minden eddiginél erősebb és hatalmasabb sátáni rendszerrel és a magát istenként imádtató fenevaddal, hogy közben megmérgezték az elménket, megbetegítették a testünket, gyilkolják a lelkünket. Ebből a teljesen megalázott, legyőzött, reménytelennek látszó helyzetből, vakon, süketen, némán és bénán kellene mégis talpra állnunk és legyőznünk a legyőzhetetlennek látszó sárkányt.
Aki le akarja vágni a sárkány fejét, az vegye a hamuban sült pogácsát és induljon el szerencsét próbálni! Ott lesz az a girhes gebe az istálló végében, csak legyen, aki lecsutakolja és megeteti parázzsal!
„Csak” meg kellene próbálni… Vagy, marad az „alkalmazkodás”…
Végül egy mai tanmese:
Volt egyszer egy hangya meg egy tücsök. A hangya naphosszat hordta szorgalmasan a morzsát, gyűjtögette a lejárt szavatosságú, de még ehető ársapkás gyümölcsöt, töltögette a mindenféle lényegtelen kérdésről hablatyoló konzultációs kérdőíveket, amiket aztán végül mégis eltüzelt, hogy meg ne fagyjon a rezsicsökkentett gáz mellett. Félretette még nehezebb időkre a 14. havi nyugdíjat és szorgalmasan járt DPK-s gyűlésekre, amikre az ingyen kapott gondos óra mindig figyelmeztette. Unokája nem volt, mert a hangyabolyt megmérgezte valamilyen nemzeti-szuverén üzemből kipárolgott több száz tonna környezetbarát magzatkárosító méreg. Így élt egyedül, nemzeti-szuverén hangyaként, védve a kipusztult hangyabolyt a gyűlölt, beszivárogni akaró ukrán vörös hangyáktól. Sokat nézte az igazmondó köztévét, és ennek arányában lett a fényre egyre sötétedőbb. Igazi kis feketefejű hangya lett pár év alatt. Olyan kis harcos, szorgalmas, dolgozós…
Este vágyakozva nézte a televízióban az elmebeteg idiótákból, latrokból, kurvákból, alkoholistákból, drogosokból, seggnyalókból, bűnözőkből verbuvált és istenített nagyképű celeb-senkiket, akiktől sztár-boxot, meg erkölcsi tartást tanulhatott. Néha megnézte a felnőtt műsort, amiben egy bekamerázott és bepoloskázott szobában közös megegyezéssel szex zajlott. Ezek a poloskák így szaporodnak, bezzeg a szorgos kis hangyák… Ilyenkor érezte igazán, hogy van alagút a fény végén…
Napközben a „Nélküledet” dúdolgatta és bízott benne, hogy piros lesz a paradicsom, nem sárga a háborús vészhelyzet ellenére. Még a Holdról is látszott, hogy kell még négy év és megelőzzük jólétben Ghánát és Etiópiát. Ghánát nem biztos…
Bezzeg a fekete tücsök nem csinált semmit. Egész nap a kocsmában hegedült, amit kulturális központnak hívott. Lusta volt, nem dolgozott, olyan volt, mint egy átlagos politikus, vagy, mint egy batidai gróf, aki elkártyázta a ménesbirtokot. Egykor számlagyáros volt, de azt elitta, majd alapítvány kurátor lett, azt meg elkúrta. Kínai hitelből vett orosz vodkát vedelt már egy ideje.
Hegedült, ciripelt, táncolt reggeltől estig és balsorsáért hibáztatott és szidott mindenkit, csak a kocsmarendszert nem. Kinevette és lenézte a szorgos kis buta hangyát. Néha vécékefével ugratta, de ilyenkor a hangya megsértődött, és nem győzte hordani neki a krumplit zsákszámra, hogy kiengesztelje.
De lassan elmúlt a tél, elszaporodtak a poloskák és a húsvéti nagytakarítás is elmaradt, érdeklődés híján. A forró nyár és a Zsolti bácsis fülledt nyári esték is elillantak, mint a Matolcsy klán a MNB széfjével. Az ősz sem hozott változást a szorgos hangya és a lusta tücsök életében. Az akkumulátor gyárak is vígan pöfékeltek, csendben, titkosan, halálosan…
Így, amikor a hangyára és a tücsökre eljött a hideg tél orosz gáz és rezsicsökkentett szarok nélkül, csak a sugárzó lítiumtemető közelébe húzódhattak.
Meg is GÖDlött mind a kettő.
Tanulság?
Az meg minek? Erre a kis időre…
Itt úgyis csak megGÖDleni lehet…