I
Szóval, egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, annak meg sok-sok fia. Mindegyik jó volt valamiben, s mindegyiknek volt egy ragadványneve is, mert valami oknál fogva (s talán a jobb megértés érdekében) rájuk ragadt ez a név, s most ezen a néven fognak szerepelni.
Az egyik beceneve Mogyorós volt (mogy), a másiké Gurulótál(y) – (kurultáj), a harmadiké Öcsém, a negyediké valami Nemszedettgyűrés (nemzetgyűlés), a többi meg már ki tudja mi volt, van, talán ezek is elegek most a meséhez.
(Vannak, akik szájukra, fejükre merik venni a legszentebb női energiát, mások meg a Turullal játszanak, lelkük rajta, foglalkozni sem érdemes velük. Azzal inkább kell, sajnos, hogy kétfrontos küzdelmet kell folytatni: egyrészt a hazátlan politika ellen, másrészt pedig az ilyen-olyan magyar nemzeti mezbe öltöztetett kufárokkal szemben.)
Mindegyik fiú jó volt tehát valamiben, bár, kitudja miért, nem elégedtek meg azzal, hogy kiteljesítsék azt, hanem bizony előfordult, hogy nagyobbat akartak, hirdettek magukról. Volt, amelyik az ősi harcmodorban alkotott maradandót, volt, amelyik sokat utazott, s a rokonnépekkel való kapcsolattartást hozta tető alá. Volt, amelyik elérhető közösségi felületet tudott adni, stb. Szóval mindenkinek meg volt, meg lehetett volna a szerepe, amivel hozzájárulhattak (volna) a nagy szőtteshez.
Eleinte csak a legidősebb volt aktív, úgy tűnt viszi is a prímet, aztán eltűnt, s a második vette át a stafétát, majd már a harmadik, negyedik (meg a többi?) is mozgott a porondon. Jöttek, mentek hívek, kik követték őket, együtt haladtak velük, számosan közülük mindegyik mellett megfordult. Aztán fellegek kezdtek gyülekezni, s a testvérek, meg a követők idővel már igencsak ferde szemmel méregették egymást, volt adok – kapok rendesen, mert hát nehéz ugye eldönteni ki legény a gáton. (Mint a politikában…)
Rejtett célokról, már eredendően meglévő hátsó szándékokról, uralkodni vágyásról, meg miegymásról szólt a fáma, persze mindig a másik rovására. Lehet, hogy így volt, ki tudja, de az is lehet, hogy csupán a másik jó szándékának feltételezéséhez kellett volna eljutni.
Vagy oda, hogy, lett légyen bárkinek bármi is a bujtatott szándéka, a közösség összetartó ereje a megfelelő mederbe terelte, s tartotta volna a kezdeményezést! Ha van ilyen közösség!?
A testvérek, mondhatni, szinte már párhuzamosan hirdetik meg tulajdonképpen ugyanazt, ugyanakkor. Ezzel persze önmagában nem lenne baj, ha mindenki tenné a dolgát, tenné esetleg azt, amiben jó, amit ő tehet(ne) hozzá a nagy egészhez, kiegészítve egymást. Hej, mekkora erő mozdulhatna meg, ha valóban együtt-működne minek együtt kéne működni. S akkor a sokat emlegetett ősök, a támogató (isteni) energiák is oda tudnának állni az együtt mozduló közösség mögé, mellé. Ha a sok-sok test-vér valóban együvé tartozna ez a mese is tovább tartana…
II
Minden politikai párt abban a leggyengébb, amit leginkább hangoztat magáról, s ott lódít a legnagyobbat, ahol legjobban fényezi magát. Amit meg a másikról állít, azt nagyban csinálja ő is.
A maszopos, dekás együttesek párbeszédes bandája a szociális, gazdasági téren tolt egy akkorát az ország szekerén, hogy szó szerint gazdasági, szociális totálkárba, csődbe kerültünk. Többszöri országlásuk alatt nem egyszer, de mindig megsínylettük mit a tejbe lehetett (volna) aprítani.
A szadi(sta) libsi bagázs jól hangzó szlogenje volt az emberi jogi rizsa, azon belül példának okáért a szólásszabadság. Szabad a gondolat, a szó, no meg a madár, ám csak akkor repkedhet, ha azt, s úgy mondja, gondolja, ahogyan ők képzelik, adják a jónép szájába. Egyébként, kuss, meg médiacsönd, s akkor még finomak voltak. S ne legyenek illúzióink, a pillanat momentumának élő politikájuk soha nem lehet más.
A földet akkor húzták ki az igazi földművelők lába alól, a kárpótlási jegynek csúfolt szabadrablás keretében, szó szerint is, mikoron a kis, meg gazda címkével ellátott városi galerisek ültek bizonyos bársonyszékekben. A felebaráti értékek értékéről meg ne is beszéljünk a demokrata, meg keresztes brancs árnyékában.
Véletlenül sem rózsásabb a helyzet, ha az úgynevezett nemzeti oldalt tovább vizsgáljuk. Egyesek hordában fityiszt mutatnak, mások meg még jobb(ik)nak is titulálják magukat. A nemzet náluk lelki, szellemi síkon szenved a leginkább, s akkora a defekt ezen a téren, hogy ember legyen a talpán, s ne csak ott, ha vissza akarja hozni a szekeret a megfelelő kerékvágásba. Hogy a mi hazánk ebben a kontextusban mit is jelent pontosan, nos, az megint csak egy érdekes kérdés lehet.
Az új keletű (?) neten, meg utcán ordibálók szót sem érdemelnek. Kreált csinálmányok, média- lufik, ahol a legnagyobb gond, hogy van rá vevő. Arra, ami szintúgy nem magyar, mint a többi.
III
A nemzet totális tönkretétel évszázadok óta tart; de akár azt is mondhatnánk, hogy év- százezredek, akár milliók óta (ne tessék megijedni a számtól), hiszen az antagonisztikus viszály azóta létezik, mióta az ellen betette a lábát erre a téridő tapasztalási felületre. A történeti korban, most is, a fentebb leírtakban is, érzékelt(etett) folyamat ennek csupán egy fejezete, akár a végjátéka, ahol már a lélek és a fizikum konkrét módosítgatásától, illetve a nemzetet alkotó egyének személyenkénti megkülönböztetésétől sem riadnak vissza.
Az „eredmények” magukért beszélnek. A jó szó elhal, a valódi előremutató cselekvésnek nincs tere. Annál több a „fasza spiri bölcselet” a neten, meg a médiacumi, a mocskolódás nemcsak a virtuális térben, de az utcán is. Hol van itt az igaz, ősi magyar hagyomány, valós nemzeti út?
Életünkkel, létünkkel, lelkünkkel játszanak. Aki ezt nem látja, az vagy áltatja magát, vagy sültbolond, vagy a másik oldalon játszik, s szándékosan terel. Utóbbihoz tartoznak a felsorolt brigantik, akik mindig, minden, így az éppen zajló adott eseményekben is tartójuk által futtatott program helyi letéteményesei. Mindegyik. Támogatásuk így egyet jelent a magyar nemzet elleni fellépéssel, még akkor is, ha erről valakinek nincs tudomása, félrevezetett. A fizikai, lelki, szellemi csőd, sajnos, a közösség közös terméke, együttes felelősségünk.
Az elmúlt években többször szóba került már, hogy mit is kell(ene) tenni. Legelőször is önmagunkba kéne belenézni, rendes emberré válni, önös érdekek nélkül cselekedni a közösségért, a közösségben, a nemzetért, a nemzetben. Ennek szakrális töltete írásainkban többször ismertetésre került. Jöhet, hogy ez csak duma, valami kézzelfogható kell.
Mi lenne kézzelfoghatóbb mint, hogy tiszta magyar emberként, önös érdektől mentesen teszünk a magyar nemzetért?
Ha kerül az asztalra valói cselekvési terv is, arra meg érkezik a fanyalgás, hogy hát nem így képzeltük (értsd, nem tetszik, mert nem a fanyalgók vannak az élén, pozícióban). A sok-sok valós, igaz kezdeményezés meg elhal, mert vagy szóhoz sem hagyják jutni, vagy a jónépnek valójában nem kell (utóbbi esetben igencsak szar a helyzet).
Két út lenne, van itten előttünk:
Az egyik
szerint sok-sok kis apró közösség létezne a szakrális közösség (a magyar nemzet) kötelékében, s ezek, az adott pillanatban, és adott ügyben hallatnák szavukat, cselekednének. Így jönne létre, a sok kicsi össze-érésével, a közös döntéshozatal. Valamilyen, most nem részletezett (leginkább az önzés, a „kihaneméntudom”, és „majdénvezérleszek”, médiacsend stb.), oknál fogva ez az út (most még úgy tűnik) nem működik.
Pedig ez lenne, ennek kéne lennie az igaz útnak, mert ez az, ami valóban alulról építkezik, s a döntés tényleg ott születik, ahol az érintettek is élnek. S az, aki a döntést hozza ismert a közösség előtt, és számon is kérhető, helyben. Nem arctalan, nem pártos. (Mily érdekes a neten keringő, ám igaz, bölcseletek egyike, miszerint sokkal fontosabb, hogy ki a kisiskolai énektanár, mint az állami operaház főnöke. De míg csak kering a neten a bölcselet…)
A másik
a központi hatalom. Az ország méreténél fogva az egyének döntő többsége, sajnos, mindig a központi kormányzatot lesi, illetve a magamutogató hatalomvágyók azt akarják megkaparintani. Itt persze nem a megkaparintás, hanem a nemzet szolgálata kellene, hogy legyen a vezérlőelv. S ezen vezérlőelvnél egyértelmű az is, hogy a valódi együttműködésre törekvést semmi nem írhatja felül.
Azt azért mindjárt itt is érdemes aláhúzni, hogy nem kell semmit kitalálni, „megszakérteni”, sem szellemi, sem lelki, sem fizikai szinten. A nemzet, annak működési rendje készen van mióta a nemzet is készen van a létben, s ennek a fizikai szintű aprópénzre váltása is megtörtént már, a legapróbb részletekbe menő módon, technikai vonatkozásban is. Tehát nem ez a teendő, legfeljebb arra kell időt, energiát fordítani, hogy mindez össze legyen rakva, a kellő – nevezzük most így modern szóval – program szinten is.
Aki pedig ennek közelébe akar kerülni, az leteszi a szakrális nagyesküt, hogy csakis a magyar nemzetért cselekszik, Az eskü mivoltából adódóan, nem negligálható, illetve aki megteszi, súlyos fellegeket von magára, mert önnön sötétségét, démonait szabadítja rá saját magára. Lelke rajta. Ennyi, nem bonyolult. Vagy mégis az, valamiféle megoldatlan akadály? Vagy nem?
IIII
Végtelenül elszomorító, hogy jó négy-ötszáz évente nagyjából hasonló folyamatok játszódnak le velünk. Többször megfogalmazódott már az a tétel, hogy a történelemben van egyfajta ritmus. Feltehetjük még a kérdést, hogy a ritmus, avagy bármi más külsőség hat-e ránk, vagy mi alakítjuk azokat, a ritmust is? Lehet analógiát fedezhetünk fel a napszakokkal is.
Vegyünk, mondjuk, 500 évet egy ritmus-dobbanásnak, s kiindulási pontnak tekintsük Atilla nagykirályunkat. Tegyük korát a nappal közepére, vagyis délre (12 óra). Uralkodása, halála a delelő, utána a Nap már lefelé megy, bár még erős. Öt évszázaddal később jön az este (6 óra), akkor árulják el a nemzetet, térnek le az ősi útról („Szt. Istváni fordulat”). Eltelik megint ötszáz év, s Hunyadi Mátyással elérkezünk az éj közepére (éjfél), mikor is halála után jön a nap legfénytelenebb periódusa. Ha tovább lépünk ezen az úton, akkor most van reggel (6 óra), új napra ébredünk.
Jó kétezer évvel ezelőtt is egy új nap érkezett a ritmus szerint. Akkor éppen a korabeli világ nagy-hatalma, Róma, kezdte kinyújtani csápjait, és nemsokára be is kebelezte ősi földjeink jelentős részét. Most pedig?
De akár vehetnénk egy másik, egy ezeréves ciklust is, s akkor azt látnánk, hogy mind 2000, mind 1000 éve egy ilyen-olyan „európai egység” részévé váltunk. Először a római imperiális, majd a római vallási hatalom kebelezett be minket, s a mostani (EU) alapjait is az un. „Római Szerződés” adja.
A ritmus persze nem merev, s nem elvágólag működik. A ritmus inkább hullámtermészetű, ebből adódóan a határai picit „széjjelcsúszhatnak”, s akár 4-5 emberöltőt is átfoghatnak. Nézzük meg mi történt velünk Kre. 60-Kru. 70; 450-560; 950-1060; 1450-1560 között, s mi 1910-napjaink folyamán.
Tegyük fel, hogy valóban van egyfajta ritmus, de ha értjük, s jól kezeljük, akkor belesimulva a teremtés áramlatába, nem a külsőség mozgat majd minket, hanem mi magunk lehetünk képesek alakítani azt. Milyen napra virradunk, milyen a delelőnk, hogyan, milyen csomaggal térünk nyugovóra, milyen az álmunk, s miképpen töltjük a hajnalt, hogyan készülünk a következő napra?
Lehet, hogy reggel a fény jön el, de nem mindegy, hogy az csalóka-e vagy valódi. Lehet, hogy este a Nap átadja helyét, de ne keverjük össze az igazi gonoszságot az éj szakával, ami szintén a nap része, csak egy picit mások a törvényszerűségek ott. Tehát a Nap fény nem feltétlenül csak jót hozhat, s az este utáni rész sem kell, hogy a gonoszság korát jelentse. Rajtunk (is) múlik, mit hoz a holnap.
Semmi sincs kőbe vésve, s a jövő alakítható. A jelenkori folyamatok, s a múlt hasonló korszakainak történései erre utalnak. Mindenesetre, ami mostanság történik, a példák szerint, akár több száz, általában kb. négyszáz évre is bekódolhatja, berögzítheti a kereteket, meg a tartalmat. Miként ezer, meg kétezer éve is ez történt, s nagyjából négy évszázadra rá alakult át ismét a keret.
Nulla körül a Római Birodalom rátette a kezét ősi földünk egy részére. A négyszázas és az ötszázas évek hozták a hun (majd árpádi) foglalást. Ezer környékén tértünk le az ősi útról ismét Róma hatására. Az ezernégyszázas évek második felében csillant egy reménysugár, de aztán megroggyant a magyar királyság, és ezerötszáz után következett a totális idegen megszállás. Négyszáz éve rá meg Trianon. Most meg…
Ebből a szempontból biztos, hogy döntő ponton állunk, akár mondhatnánk utolsó esélyt is, most vagy soha érzést. Nem véletlen, hogy hazánkban forr minden, hiszen egy olyan örvény forog itt körülöttünk, amelyik meghatározó (lehet) az eljövendőre. Tudjuk-, akarjuk-e az örvényből a kivezető valós magyar utat, vagy elnyel minket, akár mindörökre.
/fhrbrt/
– VATA LÓFŐ NYOMDOKAIN FÉNYES ÖSVÉNY NYÍLIK –