/avagy: „Az öreg kanász és a gender”, meg a kis „hab-leányok”./
Mivel egyre nagyobb űr-nagyhatalommá kezdünk válni mostanában, és egy csodás repülőrajt után Kapu Tibor kaput nyitott a nemzeti „Űr-Odüsszeiánk” számára, úgy éreztem, hogy kalandozok kicsit én is a Gutenberg-galaxisban, még mielőtt a nemzeti DÁP (digitális állampolgárság) bevezeti majd a „Fahrenheit 451”-et… Mert közeleg az idő, amikor majd „mindenki onnan jön, ahonnan akar, vagy ahonnan szabadon bocsátják”. És, bár „az embert a saját, jól felfogott érdekében úgy teremtették, hogy ne lásson a jövőbe, mégis, manapság csak az nem fél, akinek nincs fantáziája”… „Ezt miből számolta ki? Matematikus ön?” Nem vagyok matematikus, és „én ideológiailag sem vagyok elég képzett”, de a régi jelmondatot ismerem: „Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Ám, változnak az idők, meg „az évszakok, rossz idők, szép napok”… Rákosi az átkosban azt mondta, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Kádár meg azt találta ki, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A jelenlegi álláspont ezzel kapcsolatban az, hogy „aki nincs velünk, az nincs is”. Az „áradók” pedig a „vízen járót” várva azt terjesztik, hogy: „Ha ő velünk, ki ellenünk?” Ki is tud ezen már kiigazodni? Ráadásul a Dunára is figyelni kell. „Mert a Duna jön, a Duna az mindig jön”. Benne úszik a dinnyehéj, meg az áruló Péterek valamelyike… Meg már itt a szőke Tisza is. Árad. Már azt sem tudni, hogy hányat kell még addig aludni, míg apad, vagy marad… Az aszály ellenére tele vannak a vizeink méretes, ürgebőrbe varrt, idegen békaemberekkel. Ezekkel folyamatosan nagy harcot kell vívnunk, erről szól „az öreg kanász és a gender” című nemzeti eposzunk, meg a kis „hab-leányok” című, nemzeti gyermekvédelmi oktatófilm is. Pedig a Virág elvtárs megmondta: „az osztályharc egyre fokozódik”. „Akinek pedig valami vaj van a fején, hadd szarjon be egy kicsit a Szocialista Szellem (Lázár-) Vasútján!” De ti azért „legyetek bátorak”! „Ne remegjen a kezetek!”
Szóval, a fent leírtakba belefáradva, inkább barangoltam kicsit újra George Orwell Állatfarm című művében, ami egy szatirikus allegória, amely a szovjet forradalom és a sztálini diktatúra felemelkedését és bukását ábrázolja állatok lázadásának formájában. „A regény bemutatja, hogyan torzulhat el egy eszményi forradalom, és hogyan válik a diktatúra eszközeivé a propaganda, a terror, a gyűlöletkeltés, a félelemkeltés, a hazugság és a csúsztatás, amely végül elnyomja az eredeti célokat és létrehozza a korábbi elnyomóival azonos rendszert. Pedig a folyton hangoztatott legfőbb alapelvük az volt, hogy soha nem szabad az emberhez hasonlóvá válni. A két rivális disznó közül a Napóleon nevű lesz az egyetlen vezér. A disznók már az elejétől kezdve kiváltságosok, nem dolgoznak, nagyobb a fejadagjuk. Miközben Napóleon személyi kultusza egyre nagyobb méreteket ölt, elkezdődik a múlt meghamisítása, az árulók felkutatása és kivégzése… A regénynek nincs igazi befejezése: a záró képben az állatok felfedezik, hogy már nem tudják megkülönböztetni a disznót az embertől.”
És az embert a disznóktól mi meg tudjuk? /„Nincs mit tenni. Kinyírjuk Dezsőt. Levágtam tegnap éjjel egy disznót, feketén…”/ Meg tudjuk különböztetni még a helyeset a helytelentől, az igazat a hamistól? Itt toporgunk tanácstalanul egy semmibe vezető, nemzeti „Fényes Út” végén, melyen az egykor szabadon élő „Tudás Népe” teljesen elhülyült a „hosszú menetelés” során. Nos, pont erről álmodtam az éjjel, dalszövegekkel fűszerezve a szarkazmust, valahogy így:
„Álmaidban visszatérek, és majd mindent elmesélek, elmondom, hogy merre vitt az út. Valahol majd megállok, emlékedre rátalálok, eszembe jut, miről álmodtunk. Emlékszem majd minden szóra, jóra és a jónál jobbra, tudom, nagyon nehéz volt az út.”
„Álmodtam egy világot magamnak”, ahol „narancsködben áznak az istenek”. Itt állok a kapui előtt…
„Álmodj királylány, ahogy a mesében oly békén. Álmodj királylány, az is álom volt, hogy éltél. Nekünk is álom vagy ma már. Álmodj hát! Annyi mindent elvesztettél már. Lásd, önmagad is elveszítetted. Úgy indultál őszintén, tisztán, de hosszú volt az út, s talán túl sok a sár.”
Egészen biztos, hogy Orwell hatására, álmomban egy nemzeti állatfarmon, jobban mondva, egy „építés alatt lévő, félkész mezőgazdasági épületben” kóboroltam, ami „az apámé” volt.
Emlékszem, „szép volt, ahogyan várt rám az udvaron, kócosan. „Még nevetett, amikor súgta: Ez a Brüsszel nem boldogít! Szabadulj! Menekülj innen! Ha mélyre jutsz, itt senki nem segít!”
„Nem- nem, semmit nem értettem jól, most értem, amikor mesélte, nem hittem el, most féltem, ó milyen hideg tud lenni egy félkész mezőgazdasági épület, szökni kell, most én mondanám…”
Azóta gyakran csak „ülök a szobámban búsan egyedül és a fájó múltra gondolok”. „Álmaimban téged látlak, két karomban nemzeti konzultációs ívekkel, téged várlak, nem tudom, hogy elhiszed-e még! De, ha egyszer majd nem bírom tovább ezt a fájó, bús emlékezést, elmegyek én akkor, továbbállok én, de gondolom, nem gyalog…”
Élt itt a farmon sokféle állat. Ember meg nem nagyon… De az álom folytatódott: Láttam, ahogyan a Brüsszeli inszeminátor által, mesterséges megtermékenyítéssel kitenyésztett, kínai-, orosz- és izraeli tápon nevelt, a jenkik és a WHO által vakcinázott, makkhoz és moslékhoz szokott, bűzlő, csámcsogó, fekete disznók a kertvégi deszka-ólból fényes kastélyokba dagonyázták be magukat, ahol aranyvályúból, nyál csorgatva zabálták a tiszta búzából sütött, nemzeti szalaggal körbefont „nemzet kenyerét”. Mindenevők voltak. Mindent-megevők. Ez egy ilyen világ volt, ahol „dúr a disznó, dúr a mocsárszélen” és „a búzában a disznó, csak a farka látszik”, és Kodály Zoltánt idézve: „túrót eszik a cigány, veszekedik azután, még azt mondja, pofon vág, vágja biz’ a nagyapját”.
Mi meg csak ültünk apámmal meg a haverokkal a vadászkastély könyvtárszobájában, ahol a kandalló előtt, egy Győzike ízléséhez igazított zebrabőrön, fáradt „hab –leányok” sütkérezTEK, akikre két rendíthetetlen ólomkatona vigyázott, miközben büszkén nézegettük a falon a vadásztrófeáinkat: a hófehér csodaszarvas- agancsot és mellette a kitömött turulmadarat. Halkan hegedülte a fülünkbe Mága Zoltán, hogy „piros lett a paradicsom” és ezüstözött disznókörömből szürcsöltük a házi pálinkát, mert a kultúra az kultúra. Valahol a távolban egy türk sámán dobja szólt, és ostobán csak körbejárt. Ültünk a bárpultnál és fáztunk, szinte fájt. Ó, szinte fájt!
Apámhoz szóltam: „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál, hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz, az a régi égi láz, amivel elvertél, s mégis szerettelek? Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem bukunk meg.” Jachtok, szállodák, repülők, kastélyok… „Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?”
Nagy utazás, a vonatunk újra indul, de csak több órás késéssel… A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz(ár), hajtja az a régi láz(ár), tőle kaptam, majd meghaltam, majd bennégtem én. Lángoló, kisiklott Bizmut… Elindulunk, mi így utazunk, az éjbe megy a vonatunk, s az éjszaka, az éjszaka, a puhatestű éjszaka, vonatunk kattogó zaja – eltörött a tengely – mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad. Ilyen egy utazás az életünk, azt mondtad, hát ilyet érdemlünk, csak semmi luxizás. Vármegyés (vár, megy, és…) utazás az életünk…
Szomorúan suttogtam: „Álompor csupán ígéreted, álombor csupán, de mérgezett, álompor csupán a hangulat, nyomában űr marad.”
Rájöttem, hogy: „Néha egy érzésért, néha egy nézésért (meg a járásáért…), egy egész élettel fizetni kell. Rájössz, hogy tévedtél, ám mire ébrednél, minden elveszett.”
Tudtam már, „Időm kevés, mégis hajt valami tovább, félkész mezőgazdasági épületemben rám nem várnak csodák. Hajszolt kutyák futnak az út menti porban, új filmeket adnak a régi mozikban”, vagy régi filmeket adnak az új mozikban, de oly mindegy…
Így hát „a hosszú vonatsíneken kóboroltam tovább”. Időm kevés, mégis harcosokat kell toboroznom. Közben ott visszhangzott a fülemben: „Semmi nem lesz elfelejtve.” Ne is legyen! Titkaim, nem őrzi senki meg, mert idegen ügynökségek törik fel a nemzeti szervereket. Viszont a „szívemben a dal megmarad nekem, újra átélem örök hangjait”, ha szól az ének (de nem a „macskás fadísz!”), álmodom, a világot veled:
„A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke. Mi hűséges demokrata ifjak indulunk, mert bennünk kommunista apáink reménye. Hajnali harcos erő, kövesd a párt szavát! Most Brüsszelt ostromolja népünk legjava. Országunk békéjét védi már, s apái mellett küzd, üt, vág, köpköd, rúg, harap a sok nyugdíjas pitbull- demokrata.”
A békét sehol nem adják ingyen, kérem… „Az nevet, aki először üt.” A nemzetközi helyzet meg ugyebár, fokozódik… Ez a jövő vár ránk:
„Tizenhat, még nem volt a legényke, mikor azt az ukázt kapta, hogy védje a királyát, s vele lányát, óóó… Akkor csak ballag a katona, még ő sem tudja, hova, a szájában csutora, mert védte a királyát és vejét, lányát, óóó… Ballag a katona, ballag a katona. Ballag a katona, ballagjál valahova!” De hova?
A liberális, demokrata, patrióta, nemzeti, áradó, il liberális, kommunista, kapitalista, keresztény, ateista… stb. világbékét elhozó harc után majd biztosan a győzelem napjai jönnek, és „ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát! Békés és Igaz lesz holnapra a vakcinázott világ, hát vesszen el, ki ellenáll!” Már megint, biztos, hogy győzni fogunk. Mint eddig mindig…
De még az álmomban is tudtam, hogy ez nem egészen így van. Éreztem, hogy „hazudtál, átvertél, csúnyán rászedtél, ám tudom, hogy nem lesz mindig ilyen hideg a tél, ha majd te elmentél, engem elengedtél”. Aztán oszlott a rossz álom, lassan minden tovaszállt: a rezsicsökkentés, az árrés – sapka, az infláció, az adó… Tudtam jól, hogy „az idő soha, soha meg nem áll. Az órák róják szüntelen az útjukat. A pillanat úgy illan, tovaszáll, mint gyors folyón suhanó hab. Épp annyi csak… Csak fut velünk az idő, mely irigy, és holt volt napokat örökre eltemet. De nyomukat majd tovább őrzi a szív, és újra kél a múlt, ha emlékét pergeted. Sorsodat, melyet elfed vad homály, a játszmát, hol szabály, hogy csak az nyer, aki mer, amelyben rád bukás, vagy győzelem vár – az életed a tét – a röpke perc dönti el.” A röpke perc, a másfél évtized, a gengszter – váltás óta eltelt harmincöt év, vagy a gyalázatunk óta eltelt több, mint száz év magányunk… Mindig az életünk a tét… Mikor győztünk?
Azóta is „csak azért szeretem a mesét”, mert „a börtön ablakába soha nem süt be a nap és az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat. A börtönben az évek oly lassan múlnak el, de egy csavargó dalától biztosan vidámabb leszel”:
„Apám hitte a kastély melegét, apám hitte a (nemzeti) ünnep örömét, apám hitte az apja örökét, s úgy hitte, ez így volt szép. Apám hitte a Moszkvai éjszakát, apám vitte a nemzet aranyát, apám hitte a párt igazát, s úgy hitte, ez így volt szép. Apám hitte a hős tetteket, apám hitte a (dakota) bölcsességeket, apám elhitte a hír – mondók szavát, Apám elhitte Soros bánatát, s úgy hiszem ez nem volt szép, s azt hiszem, ez nincs így jól. Ná-ná-ná ná-ná-ná-ná-ná…
Én is hiszek egy-két szép dologban, és én hiszek a fegyver halálában, de nem hiszek a mikrobarázdában, és a lézersugárban… És én már nem hiszek a saját apámban, pedig folyton ott ül a harcosok klubjában… Ná-ná-ná ná-ná-ná-ná-ná…
„Száll a dal halkan peng a gitár, elmentél, itt hagytál, vége már! Elmentél, itt hagytál, vissza nem jössz soha már, szól a dal, halkan peng a gitár.”
Ezt a dalt dúdolgatva ébredtem. Rémülten néztem körül, de aztán megnyugodtam, hogy mindez csak egy rossz álom volt. Fényesen sütött a Nap, a fű zöld volt, az ég kék, a narancs az asztalon meg friss. Nem volt áradás, a zebrák szépen legeltek a réten. A búzakalász megérett, mindenki együtt tapsolt, csillogtak a szemek, lobogtak a zászlók. Sertések az ólban, disznók a palotákban, nagyapám a facebookon fürkészi az ellenséget, nagyanyám plakátokat tépked. Apa olvas, anya főz, az asszony meg élete végéig SZJA- mentes. Világbéke. Kutya, macska, gyerekek rendszeresen leoltva, vakcinázva. A mézes madzag csöpög a kínai mű-méztől, a szemellenzőn kicsit igazítok. Szám leragasztva, a fülemben a forró ólom még jól tömít, a csuklómat sem töri a nemzeti színű, acél karperec. A világ legbiztonságosabb, leggazdagabb, legigazabb, legerősebb, legélhetőbb, legszabadabb országában élhetek, amíg okos, szuverén patriótaként teszem a dolgaimat. „Áruló nem leszek, ilyet soha nem teszek…” Ne szólj szám, nem fáj fejem!
Csak ezek a rémálmok ne lennének…
Talán nem kellene többet Orwellt (sem) olvasni (főleg meg írni róla), mert még a végén mehetek, amerre látok, gondolom, gyalog…
Vagy, úgy kellene tennem a kritikusokkal, mint Troppauer Hümér:
– Miféle művész maga?
– Troppauer vagyok, a költő…
Ezt úgy mondta, mint aki döbbent ámulatot vár. De semmiféle elfogódottságot nem mutattak ezek a rezignált katonák. Inkább olyasféle megértéssel néztek össze, mintha orvosok volnának, és megállapodnának valamiben egy konzílium után.
– Ha megengedik – közölte szerényen Troppauer, a költő – elolvasom egy ismertebb versemet.
És mielőtt még határozatot hozhattak volna kérését illetően, már előhúzta piszkos papírcsomói egyikét, nagy élvezettel szétteregette, és bajtársainak legnagyobb megdöbbenésére olvasni kezdett:
– Én egy virág vagyok, írta Troppauer Hümér.
És olvasott. Nyugodt, öntelt mosollyal, időnként megkuszálva hosszú sötét hajfürtjeit…
Mikor elmondta az utolsó sort, diadalmasan nézett körül. Iszonyú csend honolt a fenékben. Pilotte a rohamkésen tartotta a kezét.
Csak egyetlen hang szólalt meg harsány elragadtatással:
– Bravó! Igazán gyönyörű!
Galamb volt. Szinte fülig vigyorgott a műélvezettől. Troppauer Hümér bágyadtan hajlongott, szerény mosollyal, majomállkapcsát mellére szegezve, fürtjeit rezgetve.
– Igazán nem tudom… mivel érdemeltem… ki elismerését – mondta elfogódottan. – Talán azért szép ez a vers, mert szegény anyámra emlékezve írtam… Isten nyugtassa… – A katonák hüledezve látták, hogy Troppauer szeméből két könnycsepp gördül le, és megcsuklik a hangja. – Ha megengedik, anyám jellemzésére felolvasok egy rövid kis verses elbeszélést…
– Halljuk! Halljuk!
Galamb kiáltotta ezt lelkesen, és tapsolt.
– Halljuk! Halljuk… – sipította egy cérnavékony hang. Kréta volt. De ő nem tudta, miről van szó.
A könnyező költő azonban nem kezdhette meg újabb műve felolvasását, mert néhány elszánt katona felemelkedett, és odajött elébe.
– Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot – mondta egy kanadai óriás.
– De, uraim… Hát nem szépek az én… verseim? – Úgy látszott, hogy nyomban sírva fakad.
– A maga versei unalmasak és hülyék… – kiáltotta öklét rázva egy görög díjbirkózó.
Ami azután következett, az olyan volt, mint valami rossz álom. A költő úgy vágta szájon a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak, és elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót fél kézzel nekicsapta a társainak.
Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költő ellen… De hiába. Troppauer úgy dobta egyiket a másikhoz, mint apró forgácsot.
A katonák döbbenten, ijedten nézték…
A harc befejeződött, a művész egymaga állt a helyiség közepén, és szemrehányó pillantással körülnézett.
Valaki nyöszörgött, de különben csend volt.
A költő visszaült a helyére, kisimította piszkos papírcsomóját, és fennkölten így szólt:
– Anyám, te vagy árva fiad csillaga, írta Troppauer Hümér. Első ének…
A több mint huszonkét oldalas verset azután már feszült figyelemmel hallgatták végig a légionisták…”
Nos, mi a tanulság mindebből?
Ha már elég erősek vagytok, legyetek hozzá mindig „bátorak” is.
Így hamarosan győzni fogunk!
Az erő legyen veletek!
„Gyerünk, gyerekek, egy ország veletek, a szívünk úgy dobog, mint a tietek!
Gyerünk, gyerekek, egy ország veletek, a legnagyobbak közt már ott a nevetek!
Elindult a piros-fehér-zöld rakéta! Jövünk fel, mint a higany…”
Az erő legyen veletek! Ha már nincsen eszetek…