Római császárok romlott ágyékából született ő:
A híres Néró, a véreskezű, babérkoszorús költő,
Ki lantját pengetve, vígan ontott tengernyi vért,
S a züllött Róma népe tapsolt és még többet kért.
A cirkuszban szórt nekik pénzt, kenyeret és halált,
Miközben elméjében az őrület új otthonra talált.
Az állam egyedül ő volt, végül ő lett az isten maga,
Uralmát védte pénzsóvár szolgák és testőrök hada.
Az ő szavától függött, hogy háború volt, vagy béke,
Istenként nézett rá, és követte Róma ostoba népe.
Bolond az, ki egy őrültet szolgálva vesztébe rohan,
A züllött Róma lángtengerében benn is égtek sokan.
De Néró még rút halálával is polgárháborút szított,
Róma népe utána még sokáig testvérharcot vívott.
Nem csoda, hisz oly nagy művész veszett oda vele,
Hogy ráment a hiszékeny népnek több, mint a fele.
Mivel a világ ma is hazug és benne minden kusza,
Mementóul szóljon itt a véreskezű Néró himnusza.
