(„Garázda” Lófő „pörös bogumil” gondolatai)
„A nemzetstratégia egy ország vagy nemzet hosszú távú fennmaradását, gyarapodását, biztonságát és identitásának megőrzését célzó átfogó szemlélet és cselekvési keret, aminek része többek között az identitás és összetartozás kérdése, a demográfiai folyamatok kezelése, a család- és közösségépítés éppúgy, mint az ország cselekvési mozgásterének megőrzése és bővítése a változó nemzetközi és biztonságpolitikai környezetben vagy a gazdaság fenntartható fejlődése és a stratégiai erőforrások (például a vízgazdálkodás) hosszú távú tervezése.”
Hogyan is állunk mindezzel a valóságban?
Éppen úgy, mint minden egyébbel: „szarul, de büszkén”.
Mert van ez az indokolatlanul nagy önérzet bennünk, ami elhiteti velünk, hogy elég bármi elé odarittyenteni a „nemzeti” jelszót, és az már attól nem csak tökéletessé válik egy szempillantás alatt, hanem egyenesen szentté és sérthetetlenné magasztosul: nemzeti dohánybolt, nemzeti bank, nemzeti együtt bűnözés rendszere, nemzeti maffia, a nemzet hülyéje, a nemzet focicsapata, nemzeti egészségügy, nemzeti oktatásügy, nemzeti alaptanterv…
De sajnos, a néphülyítő lózungoktól mindig hamar eljutunk a pannon-mocsár bűzös valóságához.
Tiszta forrású vágyainknak oly sokszor „sólyomszárnya támad”, de végül mindig lezuhanunk a föld alatt ásó vakond szintjére, bár néha azért ott is lehet találni némi „pénzt, pénzt, pénzecskét”. Mint a mesében…
Csak azt felejtjük el, hogy a mi meséink eredetileg Fehérlófiáról, Árgyélus királyfiról meg Tündér Ilonáról szólnak, nem pedig Dagobert bácsiról, Spongyabobról meg Staller Ilonáról (Cicciolina).
Pedig nem mindegy.
Egészen más mese kerekedik abból, ha összekeverjük a szezont a fazonnal és mondjuk Piroskát a Zsolti bácsi nevű vadász találja meg a Farkas Flóriánnál vagy Kovács István (Kovi) pornófilmproducer karolja fel a kis gyufaárus lányt vagy a rendíthetetlen ólomkatonát elviszi a Gáspár százados úr egy Csádi öngyilkos misszióra.
De ugyanez a helyzet, ha mondjuk Fekete Pákó azzal kéri meg a legkisebb királykisasszony kezét, hogy „add ide a didit, a didit akarom”!
Az sem jobb, ha Hófehérke esemény utáni tablettával megy a hét törpe ágyába, vagy Hamupipőkét elcsalja magával a „kancsi szemű” nemzeti bankrabló fia Dubajba. Arról nem is beszélve, hogy nálunk a török (vagy türk…) basa begye szívja fel az összes szemétdombon kapirgáló kiskakas gyémánt félkrajcárját, ahogyan azt egy nemzeti mondókánk pontosan meg is fogalmazza: „Török basa, nagy a hasa, belefér az államkassza…”
Ezért nagy gond, ha összekeverjük a dolgokat.
Nem mindegy, hogy táltos paripa vagy zebra, bár Süsüvel, az egyfejűvel könnyebb elbánni, mint a 7, 12, 24 fejű, királylányokat elrabló sárkányokkal, főleg most, hogy ratifikáljuk az Isztambuli Egyezményt.
Mi is lenne velünk, ha a Csillagszemű juhászunk furulyáját tamburára cserélnénk, az aranyszőrű bárányt meg vak komondorra? Mit szólna az igazságos Mátyás király, ha az okos lány helyett Mészáros Lőrinc jönne is meg nem is, hozna is meg nem is?
Gondolom, nem gyalog…
Lenne Budán kutyavásár? Megmentheti a mesehőst a griffmadár helyett mondjuk a batidai csizmás kandúr lézerjani? Vajon jobb lenne a történet, ha a forró kását nem a Hétszűnyű Kapanyányimonyók hasáról enné meg a főhős, hanem az ékesszóló Deutsch Tamás portolóéról? Kell-e nekünk a vén király fele lánya és vele a csődbe ment királysága, vagy inkább keresünk egy ásót? De akkor hova tűnne a mese varázsa?
Nyilvánvaló, hogy az irónia, a szarkazmus, a humor nem oldja meg a nemzet gondjait, de talán segít, hogy könnyebben elviseljük. Azt sem árt szem előtt tartani manapság, hogy „ha el akarod mondani az embereknek az igazságot, akkor nevettesd meg őket, máskülönben megölnek”. Az igazság, a valóság kimondása lassan a legnagyobb bűnné válik. Veszélyes idők ezek a „hazugság atyjának”, a világ jelenlegi urának, aki „gyilkos volt a kezdetektől fogva”, behódoló tömegek digitális-virtuális őrületében, ahol manapság még a viccet is véresen komolyan veszik. Pedig ez nem vicc…
Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, a nemzetstratégia számos területéből most kiemelnék néhány gondolatot az oktatással kapcsolatban, mert az oktatás igazi lényege a nemzetmentés.
Lenne…
Elcsépelt közhely, de mégis igaz, hogy „az iskola kicsiben az adott társadalmi rendszert mintázza”.
Mit látunk ebben a tükörben?
Kezdjük el az újabb mesét: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken!”
Szép a poroszos nevelés, szép a liberális nevelés, szép a gettó iskola és szép a waldorf iskola is, de Hófehérke a legszebb.
A pisa tesztekben (természettudományok, matematika, szövegértés) viszont a „sárgák” (Kína, Szingapúr, Japán) a legokosabbak.
Nem, nem a svéd modell, nem a norvég, nem a régóta zsákutcát jelentő integrációs, inkluzív tévút eredményes, de mi mégis ezen az úton járunk. Pedig Ózhoz, a nagy varázslóhoz is a sárga úton lehet eljutni a mesében. Végig a sárga úton, bár ott meg lesben áll a „sárga veszedelem”.
„Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok, egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok…” Itt már a mérgezett alma (Apple) sem segít.
„Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.”
Hol vagyunk már attól, „amikor a falusi tanító és a parasztgyerekek hősies küzdelmet vívtak a betűért, de a nemzet életmegnyilvánulásaiba alig tudtak beleszólni. Sokezernyi várat építettek a tanárok, tanítók a már akkor is létező romboló törekvésekkel szemben. De ma már ez kivihetetlen, legfeljebb hálásak lehetünk elődeinknek, mert felismerték, hogy az oktatás: nemzetmentés. Védelmet a kiszolgáltatott embernek pedig magas szinten a nemzet adhat”.
Nem véletlenül mondogatták az őseink, hogy
„tanulj, tinó, ökör lesz belőled”!
Mi szó szerint meg is csináltuk, bár lehet, hogy valamit félreértettünk:
„Sehallselát Dömötör buta volt, mint hat ökör… Míg más olvasott meg írt, õ csak ordítani bírt, megette a könyvlapot s utána tintát ivott. Csak azt mondom: Dömötör buta volt, mint hat ökör.”
Szegény Dömötör! Nosza, tegyük be egy normál osztályba (integrált, inkluzív), ahol majd a többi gyerektől megokosodik és zseni lesz, feltéve, hogy ők nem pont olyanok, mint Dömötör! Elvégre az afro-amerikaiaknál és a muszlimoknál milyen „jól bevált” a módszer, sikeres lett a gettósodás, de legalább nem vádolhattak senkit szegregációval. Fő a jó hírnév és a „polkorrektség”… A többi gyerek joga nem számít, a fő, hogy Dömötör jogai ne sérüljenek semmiképp. A pisa tesztek és egyéb eredménytelenségek pedig a pedagógusok sara. Miattuk tartunk ott, hogy:
„Egyszer volt egy nagy csoda,
Neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
Az kapott dicséretet.
Ki oda se ballagott,
Még jutalmat is kapott,
Így hát egy se ment oda,
Meg is szűnt az iskola.”
Valami nagyon félresiklott.
Az iskola a társadalom tükörképe.
Nem csoda, ha nem tetszik az, amit benne látunk. Pedig egyetlen nemzet sem engedhetné meg magának a „szellemi és erkölcsi eltunyulás” betegségét és azt sem, hogy az iskola hadszíntérré váljon, melyben a megosztott és parancskövetővé döngölt pedagógus társadalom vert seregként vánszorogjon tanteremről tanteremre, tanóráról tanórára az e-kréta digitális hipnózisában. Az elképzelések és a valóság egyre távolabb kerülnek egymástól, és ezt a távolságot egyre több hazugsággal lehet csak áthidalni.
Ha egy sérült gyümölcsöt teszünk az épek közé, attól még az nem fog éppé válni, viszont, egy idő után az épek is rothadni kezdenek. A fertőző beteg nem attól fog meggyógyulni, hogy az egészségesek közé fektetjük, hanem attól, hogy a megfelelő orvosi kezelést, hatásos gyógyszert kap. Ha nem kap ellátást, nem gyógyul meg, csak megbetegíti a többieket.
Bár a birka-iskolában lehet cél a nyájimmunitás, csak ne csodálkozzunk, ha utána mindenki csak bégetni fog. Attól még nem lesz „inkluzív” egy iskola, hogy egy tollvonással beteszik oda az autizmussal élő gyerekeket. A többit pedig oldják meg a tanárok, ahogy akarják, ez a dolguk. Aztán meg sírunk a pisa tesztek miatt és nem értjük, hogy hol a hiba. Talán nem integráltunk eléggé, még több integráció kell!
Még véletlenül sem „nyergelj, fordulj”!
Még több digitalizáció!
Nem baj, ha már a svédek sem… Minden jobb annál, mint, hogy bevalljuk, hogy tévedtünk. Tévedtünk, mert olyan „szakértőkre” hallgattunk, akiknek sem saját gyerekük nincs, sem gyakorlati tapasztalatuk a tantermek valóságából, vagy olyan „mester-pedagógusokra”, akik épp ebből a valóságból menekültek a „mester”-ségbe, mert nem tudtak vagy/és nem is akartak a tanteremben ezek között a gyerekek között tanítani.
Tisztelet a kivételnek.
Pedig az igazi mester-pedagógusok azok, akik nem elhagyták a tantermeket és benne a gyerekeket, hanem ott vannak közöttük, velük a bajban és minden méltatlan, értelmetlen és hazug állapot ellenére még mindig tanítanak, mert nekik valóban a gyerek a fontos, legyen az bármilyen bőrszínű, problémás, beteg, vagy zseni, mert őket még mindig a gyermekek szeretete és a hivatástudat tartja az iskolában, nem pedig a „polkorrektség” és a politika hatalmi játszmái.
„Ha a gyerekek erős, egészséges, működőképes családokból jönnek, az könnyebbé teszi a munkánkat. Ha a gyerekek nem erős, egészséges és működőképes családokból jönnek, az fontosabbá teszi a munkánkat.”
A fontosabb pedig ott kezdődne, hogy
„ha egy gyerek nem tud úgy tanulni, ahogy tanítjuk, akkor úgy kell tanítanunk, ahogy ő tanulni tud”.
Mert a gyerek a lényeg.
Minden gyerek, ezért is hiba az etnikai alapú pozitív diszkrimináció, mégis alapelvnek tekintik sokan. Integrálni pedig csak azt lehet, aki azt szeretné. Azonban az egyre nagyobb arányban megjelenő „gettó-mentalitás”, tiszteletlenség, neveletlenség és a legelemibb szabályok megtagadása oda vezet, hogy néhány beilleszkedni nem tudó és nem is akaró gyerek miatt gyakran el sem lehet kezdeni a tanórákat. Hol a többi gyerek joga ilyenkor? Miért nem a normalitást, tiszteletet védjük? Értjük, hogy integráció, de miért ilyen elhibázott módon, és miért bármi áron?
Lassan olyanná válik az oktatás, mint az „őrült nők (és férfiak…) ketrece”, ahol mindenki fordítva ül egy girhes, sánta, állatorvosi lovon, melyről azt hiszi, hogy „Pegazus”. Ha már görög mitológia, akkor lebegjen előttünk Augeiasz (Augiász) istállójának példája, amikor Héraklész áttörte az istálló falát, és elterelte a közeli Alpheiosz és Péneiosz folyók vizét, amelyek egy nap alatt kimosták a szennyet. („Az „Augiász istállója” kifejezést ma a végsőkig elhanyagolt, kaotikus állapotokra, rendetlenségre vagy korrupt, züllött közállapotokra használjuk. Az „Augiász istállóját kitakarítani” pedig azt jelenti, hogy valaki rendkívüli erőfeszítéssel és határozottsággal rendet tesz egy teljesen eluralkodott káoszban.”)
De hol van már manapság víz a folyókban? Hol van egy Héraklészhez hasonló hős, vagy Fehérlófia, aki elkapja a kötekedő Hétszűnyű Kapanyányimonyókot és megeszi a hasáról a ráborított forró kását? Elég reménytelen a helyzet.
Mivel a pisa tesztek statisztikái szerint is gondunk van a szövegértéssel, magyarul magyaráznám magyaroknak, hogy nem a poroszos módszert sírom vissza és nem a szegregációt dicsőítem, de a liberális ostobaságokat sem kedvelem.
Tisztelet, következmények, szakmaiság…
Én a „normális” oktatásban látom a helyes nemzetstratégiai irányt. Ennek első lépése lenne, hogy őszintén beszélünk a valós állapotokról és azok véleménye alapján építenénk működő magyar oktatást, akik évtizedek óta tanítanak akár a szegregátumokban, akár az elit iskolákban. Nem svéd, nem kínai, hanem magyar, ami kell, kivéve, ha nem nemzetben gondolkodunk, de ez már egy másik történet…
Ha ez a valódi célja a „reformoknak”, akkor érthető, hogy miért akarnak „betuszkolni minket ennyire az igénytelenség, jövőtlenség lebutított, szürke, digitális birodalmába, ahol már sem a kultúra, sem tisztelet, sem a jog nem számít, csak a bürokrácia hagymázas víziói „teremtik” a gondolat- és szabadsághiánytól elviselhetetlen életet”.
És akkor jöhetnek a „robotok”, az „alkalmatlanná váló” pedagógusok helyett. A végső cél úgyis ez. Ehhez viszont előbb le kell rombolni, el kell lehetetleníteni az oktatást, hogy megoldásként majd a káoszra, elővarázsolják a mesterséges intelligenciát, digitalizációt, robotizációt. Talán ezért tartunk most ott, ahol… Ez is a nagy „reset” terv része.

Így érthető, ha már most is a „nemzet zsenije” helyett mi a „nemzet hülyéje” nyertest keressük és ezért a címért versengünk, ennek tapsolunk. A birka-iskola jól működik.
Nem kell nekünk az igazmondó juhász, inkább választjuk Münchhausen bárót, elvégre a szalmaember is sokáig élt ész nélkül és egy gázszerelőből is válhatott az ország leggazdagabb embere. Minek ide nemzetstratégia?
a „fogadós”-