„Mert az a Magyarország, amit én megismertem, ezer kis hibája mellett is magában hordozta a nagyság és méltóság minden jelét. Az egyéniség országa volt, az egyéniség szabadságának országa, mely szabadság tisztelete mélyen gyökerezett mind a rendszerben, mind az emberek lelkében.”
De milyen Magyarország az,
ahol politikai nézetei miatt üldöznek, a munkahelyükről kirúgnak, ellehetetlenítenek embereket,
ahol börtönnel, vagyonelkobzással fenyegetik a másként gondolkodókat,
ahol csak a párt lehet az isten,
ahol csak egy vélemény lehet,
ahol az alapvető emberi jogokat egyre nyíltabban lábbal tiporják valami röhejesen átlátszó ideológiára hivatkozva, csak, hogy az egyre fékevesztettebb hatalmat védjék?
(Petőfi Sándor a „Tisza” című verséért posztumusz megrovásban részesül, a Segesvárnál az oroszok elleni harcáért pedig napjainkban nemzetbiztonsági kockázatot jelentene és háborúpárti ukrán kémnek bélyegeznék. Változnak az idők.)
Ez a szuverén nemzeti „focialista” állampárt folyamatos rettegésben tartja a népét.
A legrettegettebb lény pedig a rézfaszú bagoly.
Ez a szörnyeteg felelős Trianon óta minden bajunkért.
Egyetlen dolog védhet meg minket tőle: a párt. Harcolnunk kell minden fronton a rézfaszú bagoly ellen, a békénkért. Minden bagoly gyanús. Huhognak, a sötétben repkednek, bölcsnek tartják őket és vadásznak a kártevőkre. Nem tudhatjuk, hogy közülük melyik a rézfaszú. Ezért le kell vadászni az összeset, aztán majd kiderül, hogy volt-e közöttük. Ha végeztünk mindegyikkel, jöhetnek a mumusok és amik annak látszanak.
Rend lesz.
Kiharcoljuk.
Ezt a mestertervet egy kicsit megrendítette, hogy sajnos, „focialista” állampártunk nemzeti tizenegye nem tudta teljesíteni a négyéves mestertervet, pedig tonnaszámra lapátoltuk bele a közpénzt. De bármennyit is herdáltunk el rájuk, bebizonyosodott, hogy aki nem tud úszni, annak adhatunk egy zsák pénzt is, attól még nem fog tudni úszni. Áradáskor meg pláne.
Ettől függetlenül, mi továbbra is sasokként szárnyalunk, mint egy ólomszárnyú betonbagoly, ami nem rézfaszú, mert töketlen. Mi így repülünk.
Ezek mi vagyunk, a rabság rettegő vándorai. Futunk a fény elől. Már látjuk az alagutat a fény végén. Közel a cél. Mi együtt sírunk és együtt rettegünk. Örömünkben sírunk, hogy sikeres repülőrajtot vett az alagút felé a nemzeti „focialista” szellemvasútunk, amelyen a vármegye bérlettel feljuthatunk a nemzeti űrállomásra is, ahol megtekinthetjük Szoboszlai Dominik élethű viasz mását, amint az ír rézfaszú bagoly golyóival dekázgat a brüsszeli bilincseiket letörő digitális proletárok gyűrűjében, miközben Csányi Sándor krokodilkönnyeket hullatva „Nélküled”- emlékplakettet nyújt át Marco Rossinak az „újonc-avató” cseréjéért, amellyel játékidőn túl is sikerült kiharcolnunk az itthon maradást.
Mindenütt jó, de a legjobb itthon.
Nemzeti foci, nemzeti dohánybolt, nemzeti űrprogram, nemzeti mesterterv, nemzeti balsors, nemzeti rézfaszú bagoly.
Ettől még Bástya elvtárs is elégedetten nyalogatná le mind a tíz ujjáról a rászáradt kaviárt. És ha végül a nemzetközi helyzet fokozódása miatt majd száz mestertervünk mégis összedől, mintha nem fájna semmi kín, táncolunk majd az ország romjain.
Előtted nem titok, hogy nem voltunk angyalok, és nem féltünk semmitől, hiszen mi a bűnösök közt is ártatlanoknak hazudtuk magunkat. Mégis, észrevétlenül az arcunkra ránc került, mert tudtuk, hogy vár ránk a hűvösön a nyugalom.
Ilyenek voltunk, jó bűnösök, emlékezz ránk, mert marad egy jel, amit itt hagyunk, ha majd indulni kell: a sarló és a kalapács, régi „focialista” jelkép. A sarlóval learatjuk a kétes babérokat, de mire jó a kalapács? Végül, valaki közülünk fogja meg azt a kalapácsot és jól verje be vele azt az utolsó szeget is a „focializmus” koporsójába, nehogy a szelleme újra kiszabadulhasson!
