/”Garázda Lófő” gondolatok/
Képzelt riport egy amerikai munkaebéd utáni frontról:
Hősies, soha véget nem érő, védekező, szuverén békeharcunk tizenötödik évének egyik szomorú őszi éjjelén, a rezsicsökkentett tábortüzünk mellett írom ezt a levelet. Sanyarú könnyem az arcomat mossa, miközben a használt amerikai fűtőelemek zöldesen foszforeszkálva pattognak a rozsdás bográcsunk alatt.
De legalább atom-biztos a bunkerünk.
Baj volt, van és lesz. Ez egy ilyen ország. Lényeg, hogy mi legyünk. Hogy mindig mi legyünk. Akkor nem lesz baj. Hisz láthatja mindenki: jó kezekben az ország. De a bajban még a Holdról is látszik, hogy ki a legény a gáton. Vagy, ahogy mifelénk, a magunkfajták mondják: „Mint ember a gáton, úgy szar a lapáton.” Tudjuk, hogy a harc nem tréfadolog, és azért nem látjátok még a fától az erdőt, mert egy fa még nem erdő. Ezért tartják úgy a harcos dakota testvéreink, hogy „akkor kell az embert simogatni, mikor borzas, nem mikor sima”. Egy szó, mint száz, a csapataink harcban állnak. Ezért nem ígérhetek a választásokig a 14. havi nyugdíj mellé mást, csak rendeleti kormányzást, „vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”és egy csipetnyi magyar űrprogramot. A háború kegyetlenebb, mint a béke.
A frontvonalak nem mozdulnak. Megmerevedtek, mint Zsolti bácsi egy doboz Viagra után. Keleten és Nyugaton a helyzet változatlan. Háború és Béke. A 22-es csapdája ez. Aki ma barát, lehet, hogy holnap már ellenség. Kivéve, aki békepárti, szuverén barátunk. Éberség elvtársak! Mi nem leszünk fegyvertelen katonák! Csak előre megyünk, nem hátra! Kerül, amibe kerül… Kitartunk az utolsó szál putrióta harcosig.
Nagy a nyomás rajtunk, de a szögesdrót akadály még kitart, a védőpajzs pedig megóv az átműtött transz óvónőknek álcázott ukrán poloskák beszivárgásától. Fürkészeket küldtünk ki a világ mind a négy sarkának irányába, de csak Sarka Katával, meg pár tízezer kínai lélegeztetővel tértek haza. Legalább a lélegeztető gépeket el tudjuk majd cserélni baráti áron, orosz gázálarcokra, ha harci gáz lesz. Akarom mondani, béke gáz lesz. Vagy nem lesz gáz… Várunk.
Közben a tizedes meg a többiek a senki földjére telepített használt kínai akkumulátor-aknamező közepén ádáz közelharcot vívnak az áruló birodalmi, brüsszeli rohamosztagosokkal. A jobb szárny kitart, de a bal szárnyon a vörös árrés-sipkások és a digitális fotelharcosok elit kommandója vad iszapbirkózást folytat az apadó Tisza száradó holt-ágának nedves partján, a rájuk zúduló, koviddal fertőzött injekciós tűkkel hadonászó, barbár poloskákkal, miközben a döglött béka kuruttyol. A csinosabb pártállami titkárnők, kézigránát helyett szilikon-bombákkal, kiélezett műkörmökkel és rothadt naranccsal dobálják a háborúpárti ellenséget, hála az alapos harci kiképzésüknek. Erre csak ráerősítenek a nemzeti futball-huligánok, akik a „Ria-Ria, nem lesz pia!” és az „Ukrán cigányok… az anyátok!” harci kiáltással buzdítják kitartásra bajtársaikat.
Mindenütt folyamatos háborús vészhelyzet van.
Vészhelyzeti vészhelyzet, mert mindenfelől veszély les ránk. Főleg a tisztjeinket lövik mostanában ezek a gyáva orvlövészek. A minap is eltalálták egy „kövér” tisztünk bajuszkötőjét. De orvul rálőttek a fehér zászlóval és fehér porral a kezében angolul tárgyalni szándékozó Tompika becenevű parlamenterünkre is. A Jóska honvéd meg a lövegtorony hegyéről éppen csak hogy le tudott csúszni, de még így is hadifogságba került. Sajnos a hadtápos Szilárd szilárdan beszorult a szűk lövészárokba. Emiatt késik az ellátmány, és ráfanyalodtunk a gyíkhúsra. Ilyen az élet: tegnap még „túl a barátságon munkaebéd” volt a legjobb ó, de kissé „trumpli” szövetségesünknél, ahol előételként őszi kertből származó salátát tálaltak, amelyet gránátalmamaggal, uborkakarikákkal és reszelt retekkel gazdagítottak, majd mentás-citromos öntettel ízesítettek. A főfogás kakukkfűvel pácolva sült csirkemell volt, amelyet édesburgonya-püré kísért. Köretként kelbimbót és bébikelkáposzta-leveleket szolgáltak fel. Desszertként pedig sütőtöktortát kaptunk, amelyet vaníliás fagylalttal tálaltak, és tökmagból készült karamellás ropogós, valamint gyömbéres kekszmorzsával díszítettek. A menü végén, apró ajándékkosárkában, selyempapírba csomagolva hazahozhattunk egy marcipán Kárpátalját és egy díszüveges vodkát, melyben egy zanzásított Zelenszkij fej úszkált. Ma meg még hadtáp sincs. Most mire kenjük a fekete kaviárt, ha nem kapunk glutén-mentes krumpli-kenyeret? Kenjük rá a zebra-szalámira? Mondjuk, legalább a paradicsom piros, nem sárga.
A bosszantóan a fejünk fölött repkedő békegalambot baráti találat érte. Valaki összetévesztette egy „led-zeppelinnel”. Annyira nem sajnálta senki, mert mindig leszarta a sakktáblánkat. Az egyikőnk meglőtte, a másik megsütötte, a nevető harmadik meg megette, nekünk nem is jutott belőle semmi sem. Nem a pofánk volt nagy, hanem a galamb volt kicsi. Nagyon kicsi…
Szomorú, hogy hősi halottaink is vannak, akik harc közben állva haltak meg. Legutóbb Tamás honvéd, becenevén a habzó szájú csivava, aki pittbullként ment neki az ukrán békaembereknek, és egyből torokra támadt, teli rüszttel, ahogy tőlem tanulta, az áradó folyóba fulladt. A tábori lelkészünk, Eperjes Karcsi atya, egy kazah rózsafüzérrel a kezében, azóta is buzgón imádkozik a lelki üdvéért. Eddig mindhiába.
Eltűntnek nyilvánítva: az egész Matolcsy klán. Ők voltak a jobb kezünk. Tűzbe tennénk. Az ellenség átprogramozta őket, így lettek félkarú rablók.
A helyzet komoly, de nem vonulhatunk vissza.
Jó hír, hogy az oroszok már megint a spájzban vannak, ott harapdálják a gyulai kolbász végét, miközben a kolozsvári szalonnánkat nyalogatják. Valami partizán atamán a parancsnokuk. Hilarion metropolita, a ministráns fiúk védőszentje, aki fedett KGB-s mesterlövész. Így már két dudás van egy csárdában, mert a Zsolti bácsi is nagy vadász… Megértik egymást. A hit ereje sok mindenre képes.
Erős a hitünk, hogy győzni fogunk. Nem rendít meg bennünket, hogy a mi Mariskánk a terror áldozata lett: a terror házában benézte a lépcsőt és lezuhant. Nézett, de nem látott. Nagy veszteség ez számunkra. Csak a Győzike, meg a kis „feró” megmaradjon! Addig él a remény lángja. Ez a harc lesz a végső!
Utóirat:
Bár zord a harc, Anulu harcol. A végsőkig.
Remélem, hogy otthon lassan elkészültök a félig kész mezőgazdasági épületünkkel. Csak a könyvtár megmaradjon. Ott a páncélszekrény a Lila ruhás szent János festmény mögött, vész esetére, a repülőrajthoz. Meg orvosra, gyógyszerre…
Tegnap légnyomást kaptam. De túléltem. Harcolok és írok, amíg bírok. Amerikaiak is jönnek harcolni. Nem, páncélautó nem, űrkikötő, igen. Anulu harcolni ummadabalulu adadadadada!
„Anulu jönni Mama. Ákálu őket tengustitu. Ámusumudeta, mamuka mondani nukuzebra.”
És csak ballag a katona… már ő sem tudja, hogy hova…
Legyenek fényesek a nappalaitok és csendesek az éjszakáitok!
– a „fogadós”-