/”Garázda Lófő” gondolatok/
Hol volt, hol nem volt, Hetedhét országon is túl, valahol az Óperenciás tengeren és a „süveghegyen” is túl, a Hatvanpusztai félkész mezőgazdasági épülettől nem messze, ahol a kurta farkú kismalac túr, de még Mátészalkán innen, amerre még a Lázár-intercity sem jár (vagy ha jár is eltéved), volt egyszer egy különleges ország, ami még a Holdról is látszott, bár egyre csak zsugorodott. Mondják, hogy valamikor réges-régen hatalmas volt és nagy emberek lakták, de ahogyan fogyatkozott a mérete, a lakói is egyre kisebbek lettek. Kisebbek lettek a hegyek, összementek a házak, a vágyak, az álmok, az elmék. Az ország méretével a színe is változott. Hófehéren ragyogott kezdetben, majd fakulni kezdett, elsárgult, vörös lett, majd kék, aztán narancssárga, végül jött a szürke mindenféle árnyalata és a fekete. Ebben az aprócska, sötét országban az emberek is egyre butábbak lettek, hiszen az agyuk is zsugorodott. Ezért észre sem vették, hogy minden egyre kisebb lett, miközben már nem kolbászból volt a kerítés és a mézeskalács házikót is már rég elvitte a végrehajtó maffia, a terülj-terülj asztalka pedig csak sót (de már nem Parajdit…), kőlevest meg „csirkefarhátot” varázsolt, az aranytojást tojó tyúkot meg valakinek a „jobbkeze” (ez nem az a bizonyos „szent jobb”, de majdnem…) ellopta az aprócska nemzeti széfből, mert nem tudott senki sem mondani olyan összeget, amelyért a kis-„király” a „jobbkezéről” hajlandó lett volna lemondani. Bár az ország egyre zsugorodott, a sok „Sehallselát Dömötör” meg „Gyagyás Tódi”, meg „Lüke Aladár” csak tapsolt, menetelt, bégetett, mert úgy kapott dicséretet. A birkaiskolákból hamar a kocsmaprogramba kerültek a fiatalok, ahol megtanulva a disznókörömből való, saját készítésű házi pálinka ivás kultúráját, vígan dalolták, hogy „piros lett a paradicsom, nem sárga”, meg, hogy „nem, nem, nem, (kétszer), nem megyünk mi innen el”. Előre mentek, nem hátra, pedig a repülőrajthoz már túl rövid volt a kifutópálya és ráadásul még repülő sem volt már, mert ellopták a színesfém- tolvajok, ukrán megrendelésre, az utolsóból is az alkatrészeket. De az Isten virágos kertjének ezen az „eldisznóparéjosodott” szegletében sem a tolvajokat, sem a sánta kutyát, sem a hazug embert nem tudják utolérni, mert nem is nagyon akarják. Mondják, hogy egyszer, régen valahogyan mégis utolértek itt egy sánta kutyát, de kiderült, hogy nem sánta volt, hanem egy vak komondor. Valami gázszerelőé volt állítólag…
Egy szó, mint száz, ennek az egyre zsugorodó országnak egyre őrültebb lett a lakossága. Így váltak „fényre sötétedőkké”. Ezért nagy dicsőségnek számított, ha itt valakire azt mondták, hogy „olyan sötét vagy: hasztalan világlok, fényem kudarc, és győznek árnyaid”. Még büszkék is voltak erre…
Ebben az országban akkora volt a sötétség, hogy még a fekete olajat is szőkíteni kellett, de ezután már olajozottan ment minden: belügy, egészségügy, oktatás… Robbanásszerű változások jöttek az Aranykéz utcában, majd az arany (jobb)kézen-közön elvesztette közpénz jellegét. Rablóból lett a legjobb pandúr, kurvából meg a legjobb NER feleség. Nagy volt a gáz, jól felvitte az Isten a gázszerelők dolgát a hagymás zsíros kenyértől egészen a kacsalábon forgó kastélyokig, de csak az égig érő paszulyon felkapaszkodott hűséges, (gumi)csizmás kandúroknak és a bádog(eresz)embereknek. Kolbász helyett szögesdrótból volt a kerítés, szarvasagancsból a kapu, mangalicakörömből itták a zárjegyes kubai-narancs-koktélt, zsíros pacalfolyamok áradtak a Tisza helyett, akkumulátor mezők zöldelltek az atomhulladék-dombok körül, amiket megcsodálhattak a tériszonyosok miatt másfél méteresre épített, kivágott „bonsai” fák fölött tornyosuló, lombkorona sétányokról. Az öregek visszaigényelhették a zöldség áfáját, de a gyógyszer olyan drága volt, hogy arra úgysem maradt pénzük, és aki legalább kettőt-hármat szült, annak élete végéig nem kellett adót fizetnie, feltéve, ha nő volt az illető.
Ám mindezek ellenére, itt emberemlékezet óta örökös háborús vészhelyzet és rendeleti kormányzás volt érvényben, mert míg az ország egyre kisebb lett, a gonosz szomszéd birodalom, csak nőtt és nőtt. A szuverenitás megvédése érdekében, a király (aki elvesztette a „jobbkezét”) agyafúrt védelmi stratégiát talált ki. Miután a kiküldött fürkészei a vakcina-bizniszkor jól bevásároltak használhatatlan lélegeztető gépekből, amiket sunyiban gyorsan le is selejteztek, pedig oly nagy sikerrel küzdöttek a korona vírussal, hogy „csak alig” 43 ezer ember halt bele, kifundálták az új honvédelmi-kaszinóminiszterrel („balkezével”, vagy balkezűvel, már nem emlékszem pontosan), hogy NATO-kompatibilis harci drónokká alakítják mindet, kiegészítve pár pusztító, leselejtezett nyerő- automatával, félkarú (mivel a „jobbkeze” hiányzott) rablókkal. Ehhez kellett még önteni pár ezer ólomkatonát is, akik rendíthetetlenül védték a kis ország kis-királyát és fele lányát, vagy az is lehet, hogy „veje-lányát”, aki egy álom-királylány volt, csak le kellett hunynia a kis szemét és hipp-hopp jött Vuk, a kis ravasz róka és hozott kacsát, libát, kacsalábon forgó palotákat. És ő álmodott is, hiszen megtehette. Kicsi volt az ország, de ő a „bátorak” közé tartozott, és mert nagyot álmodni. Miközben szundított a (foci)labda, meg a síp, meg a stadion, és a kisvasút is álmában csöngetett kicsit, a távolságot, mint üveggolyót, a jachtot, szállodákat, az erdőket, a kirándulást, a ménesbirtokot megkapta, óriás lett, turizmus–vendéglátás végzettségű üzletasszony, egyetemi óraadó oktató…stb. Tűzoltó is lehetett volna, s katona! De az nem akart lenni, mert valami gonosz, szende Rémusz bácsi két zsírleszívás közben ott pisztollyal áradozva éppen „hazaárult”, pedig nem is volt erre fegyvertartási engedélye. Nem úgy, mint a kedves Zsolti bácsinak, aki, mint Pampalíni a nagy keresztény vadász, járt zebrázni, gidázni, csak néha a sötétben letaposta a védett kiskertben a liliomokat. Végül mindez csupán csak egy rossz álomnak bizonyult, mert ahogy ijedten felriadt, szerencsére egyből kiderült, hogy nem is volt semmilyen Zsolti bácsi és a virágosládákban csak büdöskék voltak, amiket elmosott az áradó Tisza szennyes árja.
Így teltek-múltak békés nyugalomban a napok a fényre sötétedő kisemberek egyre apadó országában. Azonban, valahol egy Isten háta mögötti helyen, ahová még a szarka sem repült be, és oly szegénység volt, hogy sem zebrát, sem poloskát nem látott ott senki, de még Wifi is csak nagy ritkán volt fogható a szomszéd falu lombkorona sétányának tetejéről, egy oltatlan legény, akiben nem volt tüskefehérje, elkezdett a fényre világosodni. Bántotta is sokaknak a szemét, a kis szemét. Meg a fülét, mert olyanokat mondott, hogy nem kér önként vakcinát, meg, hogy a csíkos felhők az égen nem kondenzcsíkok, hanem mérgek, meg, hogy nem tölti ki a nemzeti konzultációs íveket kéthavonta, lényegtelen tartalmuk miatt. Sőt, nem nézte az M1-et, de még a RTL retekklubot sem, sem ATV-t, sem „Hír”tévét, mert nem kért a propagandából. Nem szavazott pártokra, köpött a politikusokra, kerülte a templomokat, és nem barátkozott semmilyen Zsolti bácsival. Nem menetelt birkameneten, sem szivárványos parádén. Nem tapsolt, amikor a többiek, és nem gyűlölködött, amikor mások szívből ezt tették. Nem szerette különösebben a focit, de a „sztár-boxot” sem. Nem hordott még a hidegben sem ársapkát a fején, nem lett digitális állampolgár, nem volt jelszava, sem kódja. Nem „kommentelt”, bár lett volna neki miről, és nem rakott ki kacsaszájú, csücsörítős képet. Elég különös egy fickó volt. Nem szerette a kiskirályokat, nem akarta a fele királyságot és a királylányt, sem a fele királylányt meg a királyt, meg ilyenek…
A fényre sötétedők nem is igazán kedvelték, mert nem tudtak tőle nyugodtan sötétedni. Rá is küldték párszor a TEK-et, mert félTEK tőle. Ezért a fényre világosodó legény elhatározta, hogy elmegy Tündérországba, ott mégsem fényre sötétedők laknak, remélhetőleg. El is ment egészen az Óperenciás tenger partjáig, ahol csak két hajó horgonyzott. Az egyik szivárványos zászló alatt közlekedett, és Brüsszeli rakománya volt, a másik meg nemzeti lobogóval és orosz konténerekkel volt megpakolva, de mindkettő oldalán óriási lék volt, a legénység meg részeg feketefejűekből állt. A két kapitány sem volt bizalomgerjesztő: a pocakosodó, borvirágorrú Piszkos Fred volt a nemzeti lobogós hajó kapitánya, a szivárványosé meg az agresszív Fülig Jimmy. Amikor meghallották, hogy a legény hova akar eljutni, akkor röhögve mutattak a nagy lékekre a hajók oldalán és azt énekelték borosüveggel a kézben, hogy „nem, nem, nem, (kétszer), nem megyünk mi innen el”.
De a legény sem ült volna fel egyikre sem, ezért megkérte a parton ácsorgó óriásokat, hogy vigyék át őt az Óperenciás tengeren Tündérországba. Az óriások viszont meg sem hallották, amit kért tőlük. Nem csoda, hiszen a fejüket teljesen beborította a repülőkből rájuk szórt „kondenzcsík”, amit beszippantgatva, kábultan, üveges szemmel nézték a lila sárkányok táncát.
A fényre világosodó legénynek is elfogyott lassan a hamuba sült pogácsája, és mivel nem tudott a vízen járni, szépen hazakullogott kis országába, ahol:
„Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.”
A furulyáján pedig mindig csak ugyanazt a dalt játszotta ezentúl:
„Kicsi vagyok.
Kicsi vagyok,
Ha megnövök
Beléd rúgok.
Még, még, még, még, még
Ennyi nem elég!
Egyre feljebb furakodom
Jaj, de magas ez a torony.
Még, még, még, még, még
Ennyi nem elég!”
A bárányok pedig hallgattak…
Ha a kis ország végül el nem fogyott volna, az én mesém is tovább tartott volna. Boldogan élek, amíg meg nem halok.
„Megtanultam, tudom a választ
Kicsi az ország nagy a bánat
Még, még, még, még, még
Ennyi nem elég!”
Itt a vége, fuss el véle (végre)!
De, azért ne feledjük, hogy „a mese a nevelés táltos-paripája”,
„az irónia pedig a trón és az oltár legveszélyesebb ellensége”.
-a „fogadós”-