/”Garázda Lófő” gondolatok/
„Végre jő az utolsó gól.
És a játék vége bús,
Halál ellen nincs orvosság,
Halál ellen nincs kapus”
Van, amit nem rág meg az idő szuvas vasfoga sem.
Nem kopik, nem változik.
Jöhet rendszerváltás, aszály, tisztítótűz, „szeretet-ország”, vagy éppen a címerállatunkká ránk ragadt balsors, ami régen tép.
Megszoktuk már.
Ez a magyar foci. Nem spanyol, nem angol, nem holland, nem olasz és semmiképpen nem ukrán. Ezeket meghagyjuk a „hanyatló nyugat ópiumának”. A mienk kicsit más.
Olyan magyaros: Rózsa Sándoros, betyáros, amiben a tatárjárástól, Mohácson át a vesszen Trianonig bele van sűrítve a magyar örök búbánat éppúgy, mint a jogos dacos sértettséggel átitatott szebb magyar jövőbeli mi hazánk. Bárány, Bolla, Milos… az ország sorsa függ ezektől a daliás legényektől. Ha nyernek, akkor újra három tenger mossa a határainkat és nagyok leszünk megint.
Ha veszítenek, akkor bizony mindennek vége lesz örökre: „otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél” senki, aki a nemzet részének tartja magát. Kivéve, akik az ukránok szekerét tolják. Azt nem tudjuk, hogy hova, de ezek mindig tolják. Ezerrel. Ahogyan azt a hatvanpusztai bölcs tanítónk és vezérmágusunk zebraháton kinyilatkoztatta: „az ukránok szekerét toljátok, és nem a magyarok mellett álltok”, meg hogy „el akarjátok vinni a magyarok pénzét Ukrajnába, ez az igazság”. Pedig a magyarok pénze kellett volna még több stadionra, még több Rossira, magyar fociakadémiákra, ahol Szoboszlai Dominik is kitanulta a szakmát… ja, nem, őt elzavartuk Ausztriába…de akkor is a mi kutyánk kölyke, most, hogy sztár lett külföldön… Ezért foglaltuk le Rózsa Sándorosan és jogszerű szuverén becsülettel mi is az ukránok pénzszállítóját, hogy ezzel a magyarok szekerét toljuk és az ukránok pénzét elhozzuk Magyarországra. Ja, nem…
Egy közismert „ukrán” közmondás szerint: „De mortuis nil nisi bene”, vagyis „a halottról jót vagy semmit”! Ez igaz a magyar focira is.
Pedig „annyi mindent kéne még elmondanom, s ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom…”. Mert „aki a magyar fociban nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki Bárányban, Bollában, Rossiban nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a magyar, nemzeti, szuverén labdarúgás boldog, fényes jövőjében nem bízik, az áruló”. Éppen olyan, mint a stadionunkba beférkőzött ukrán jegyszedő, akinek az anyja egy transzvesztita malomtulajdonos kulák szeretője volt.
Bevallotta. Ha pedig valaki megsérti az aranylábú nemzeti tizenegyünk heroikus küzdelmének eredménytelenségét, az olyan lesz, mint a szurkolók tépte magányos fenyő, akit pofán talált egy odébb rúgott kő, vagy vizespalack. Mert a focink lényegét nem érted, amíg nem éltél vesztett meccseket. Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk a nemzeti labdarúgással. Mindaddig konok hűséggel hordozzuk fogaink között az elárvult, legyengült magyar labdarúgást, amíg rehabilitálni nem fogják.
„-Inkább tessék akasztani… -de legalább a focit rendbe raktuk… -dr. Kotász!”
Cirkusz kell a népnek. Igényes szórakozás: „Ötórai gabonapálinka, esténként az úri közönség verekszik. Kitűnő széklábak! Megbízható elsősegély! Belépés díjtalan! Kilépés bizonytalan!”
Egyik hazug rendszer sem válik attól igazzá, mert sikeresebb, látványosabb és vakítóbb cirkuszt ad a népnek. A káprázatból való felébresztés csak a parancskövető hívek számára felháborító és bosszúért kiáltó esemény. Az igazság kimondása vérig sérti a hazugságban elmerülve dagonyázókat. Azokat, akiknek kényelmesebb és kifizetődőbb a hazug rendszer.
„Szomorú, hogy a szurkolók lesüllyedtek a labdarúgás színvonalára.”
„Olyan nincs, hogy verekedés közben futballmeccs tör ki?”
Mielőtt felhördülne a díszes szuverén, nemzeti publikum: én szeretem a labdarúgást, és szinte az összes többi sportágat. Tisztelem a teljesítményt, a kitartást, a sportszerűséget és mindent, amit a sport nemesít az emberen. Érdem és jellem alapján ítélem meg a sportolókat is.
Bevallom, én nem szeretem különösképpen az ukránokat. Sem a románokat.
Sőt, még a „magukat magyaroknak hirdetők” egy részét sem.
De nem is gyűlölök senkit.
Királyi szkíta származásomhoz hűen, megvetek minden hazug, hamis dolgot. Őseimhez méltó módon, igyekszem megállni három nádszálon (Bölcsesség, Igazság, Szeretet). Magyarságomat nem a szavakban, hanem a tettekben mérem, elutasítva minden álnemzeti álarcot, szuverénnek hazudott hűbéri függőséget, törvényesnek beállított lopást és bátorságnak aposztrofált gyávaságot.
A Hazánk nagy problémákkal küzd.
A labdarúgásunk is.
Nem állunk valami fényesen. Sajnos, ez tény. Ez az eredményekben is tükröződik. Itt már nem elég a lelkesedés, és nem segít az önámítás, sem pedig a hazudozás. A harag sem. Az elmúlt évek alatt több ezer milliárd ment el a nálunk labdarúgásnak nevezett sportág „felzárkóztatására”, de legalább marékszámra köpködhetjük a stadionok lelátójáról az alattunk levőkre a szotyolát és lehet dobálni az üres műanyagpoharakat, meg kulturáltan „kurvaanyázni” akit csak akarunk. „A leharcolt, sehol eredményt felmutatni nem képes, kiöregedett magyar labdarúgók, volt edzők, szövetségi kapitányok pedig beülnek a stúdiókba hatszázezer forint/meccs javadalmazásért a szakértői pózba és nyomják a negyven éve unásig hallgatott kifogásokat és az
„Azért én látok fejlődést!”-bullshitet.”
De nem akar ez sehogyan sem összejönni nekünk: „Hiába volt minden igyekezet, végül, nem sikerült. Na jó, tetoválások számában és zseléfelhasználás mennyiségében azért odavertünk nekik! Még az sem ért semmit, hogy a Fidesz házihimnuszát, a Nélküled című nemzetsiratót énekelte több ezernyi magyar vitéz, akik a több éves háborús pszichózis végén egy stadionban szerették volna megüzenni, hogy nem leszünk a véreskezű ukránok gyarmata. Pedig a harcosok aztán mindent megtettek, ami a szellemi állapotuktól és a szűkös agysejtállományuktól tellett. Kifütyülték az ukrán himnuszt, akkor anyáztak, amikor kellett, és szívre szorított tenyérrel könnyeztek a nemzeti merengés pillanataiban. Persze, a pályán is történt némi mozgolódás és ha Ursula és Brüsszel parancsára merő szolidalitásból nem csalták volna el a bírók a meccset, csupán az Isten a megmondhatója, hogy hány tucat gólt vágunk a kurva ukránok hálójába.” Végül az ukránok nyertek. Jól tolták a szekerüket. Bezzeg minket az ág is húzott…
„Talán, nem fájt eléggé Trianon. Talán, nem anyáztunk elég hangosan. Talán, hangosabban kellett volna fütyülni a háborúpárti ukránok himnusza alatt. Pedig az agyonbecézgetett magyar hadak derekasan küzdöttek. Küzdöttek a hazájukért, hogy a következő nap reggelén már egy szebb világra ébredhessünk.”
Rossi mester mindent megtett, olyan volt, mint Caligula, aki szavalni tanítja a lovát. Közben az igazi istencsászár álruhában, mint Mátyás király, nézte a meccset. Gyakorlottan, bár kissé idegesen köpködte a szotyit, és egy mindent elsöprő mesterterven törte a fejét. Már majdnem papírra is vetette, hogy átadja a válogatott edzőjének, amikor azok a kurva ukránok befejelték a labdát a mi hálónkba. Nem segített sem védőpajzs, sem átokűző dedikált baseball sapka. Ahogyan az országon sem, úgy a focipályán sem.
„Végül, csend borult a vereségtől könnyező pályára. Úgy látszik, tényleg nem fájt annyira Trianon, és nem éreztük át a magyar történelem egyetemes fájdalmát.”
„Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.”
Vége a fociháborúnak. Legalábbis a visszavágóig. Most az ukrán szurkolók fütyülik majd ki a mi himnuszunkat. Jogosan leszünk majd felháborodva. De mi soha nem adjuk fel a harcot… vagy a békét… vagy a meccset, vagy mit…A budapesti csatát ugyan megnyerte az ellenség, de a remény, örök. Illetve, az hal meg utoljára… Jöhet most már bárki, le fogjuk győzni! Írek, Georgia, ukránok… Mi készen állunk. Egy a tábor, egy a zászló… Ha a világ ellenünk is! Harc!
„De most, hogy elhallgattak a „harci-béke” harsonái, remélem, hogy a futball is visszakerül a sportrovatba, és végre mi is felnövünk a haladó népek színvonalához. Egyszer talán, valóban egy normális ország lakosai leszünk, ahol nem az dönt a világban betöltött rangunkról, hogy éppen kivel sikerül egy diadalmas döntetlent játszani Isten, a Haza, egy bukott, potrohos „utcai harcos” és Trianon fájdalma nevében.”
„Egy focicsapatnak szurkolni egyfajta mérgező pótléka annak az alapvető primitív szükségletünknek, hogy egy olyan törzs tagjai legyünk, akiket ugyanaz a közös cél köt össze.” Történjen bármi a focipályán, mi egy vérből valók vagyunk… csak az a fránya „közös cél” nem nagyon akar összejönni.
Bezzeg az ukránok szekere, amit annyian tolnak… már lassan elér a szakadékhoz.
A mi szekerünk, meg csak döcög, zörög, ahogy a szurkolói nóta is mondja:
Zörög a kocsi, pattog a Rossi
Talán értem jönnek.
Jaj édesanyám, szerelmes dajkám,
De hamar elvisznek.
Kocsira zebrám, kocsira labdám
Magam is felülök.
Jaj édesanyám, szerelmes dajkám,
De hamar elvisznek.
Jó estét, jó szurkolást! Hajrá Magyarok!
– a „fogadós” –