Nehéz arról történelmet írni, ami a fizikai síkon kevés nyomot hagyott maga után, s az örökség inkább szellemi és lelki. Aki a szellemi és lelki örökséget bírta, mindig odaajándékozta azt másoknak, akár a következő civilizációknak és kultúráknak. Így van ez jelenkorunkban is.
A teremtett világban mindennek megvan a maga sajátos ritmusa, ciklusa, azaz megszületik, kibontakozik, virágzik, majd elmúlik. A leköszönőt azután új követi, ami mindenképpen kapcsolódik valamiképpen az előzőhöz. Ideális esetben, szerves, harmonikus fejlődés esetén nem éles határvonallal választódnak el, inkább egyfajta folyamatosságról beszélhetünk. Ha viszont semmiképpen sem tud már megújulni, akkor bemerevedik, teljes lelki-fizikai züllés és amortizáció következik be. Ebben az esetben valamilyen belső-külső erőszak hatására szűnik meg, s a rombolás nyomán sarjadó újnak sok mindent (szinte mindent) elölről kell kezdenie.
A különböző ciklusok, civilizációk, kultúrák hatnak is egymásra. Pozitív esetben odafigyelnek a másikra, átitatják egymást jó tulajdonságaikkal, ezért kölcsönös nyitottság, elfogadás jellemzi őket. Ellenkező esetben meghódítandó, bekebelezendő erőforrásként tekintenek a másikra, ezért az erőszakos hódítás, leigázás során részben vagy egészében akár el is tűnhetnek értékek. A kölcsönösség megtermékenyítő hatással van, és életre hívhat egy még jobb műveltséget, az erőszakos, romboló fellépés viszont értékvesztéssel jár, és bármit is eredményez, az mindenképpen alacsonyabb színvonalú lesz.
Minden tettnek következménye van, s ennek napvilágra kerülése csak idő kérdése, előbb-utóbb mindig megjelenik. A támogató vagy ellenséges fellépésnek is lesz visszacsatolása, és az beépül az adott ciklus, kultúra, nemzet végzetébe. Bármi is történt, az kisugárzik a jelenbe, s ha szükséges, akkor változtatni is itt lehet, a kölcsönösség, a megértés, a másik megsegítése által. Ugyanakkor a sorsszerűség mellett a szabad döntés is messzemenően alakítja a folyamatokat.
Minden ciklus, civilizáció, kultúra és nemzet a saját karaktere, jellemző jegyei, minőségei alapján formálja a világot. Saját szellemi, lelki, fizikai tulajdonságai szerint teremt, ezzel olyanná válik a világa, amilyen az értékrendje.
Talán úgy tűnhet, hogy valamikor az ősi világban minden mindennel összefüggött, minden mesélt mindenről, a szimbólumok nyelvén, s a teljességben létezett minden. Talán úgy tűnhet, hogy ez az új, a mostani világ ezzel szemben töredezett, részeire bomlott, összefüggéstelen.
De lehet, hogy a mostani sem másabb, mint a régi, a valamikori ősi, mert nem változott a világ, nem változott a létezés, legfeljebb a létező, az ember szakadt el a létezés lényegétől, magától a létezéstől. Lehet, hogy a mai világ sem töredezett, hanem teljes, csupán az, aki által létezik, vagyis az ember miatt van széttöredezve. Azért, mert az ember tekint rá másképpen, más a világlátása, a létszemlélete, s ezért törik darabokra a világ. Az, aki nem töredezett, hanem teljes, annak a létezés, a világ is teljes, lüktet, él, mozog és változik.
A világ, a lét, a létezés, az élet olyan, mint mi magunk, amilyen a tudatállapotunk. Ha az öntudat alszik, vak, akkor a káprázatot, az illúziót gerjesztő oldal domborodik ki. Ha viszont tudatos, éber, megvilágosodott, akkor már csoda teremtődik a mindennapokban is. Ha bennünk a sötét van erőben, akkor a minket ért energia is bizony azt hozza ki a felszínre, az lesz a létformáló erő. De ha a világosság dolgozik bennünk, akkor fényt teremtünk.
A szakrális centrum, a Világ Közepe, a Pólus-pont, a Szent-hegy, az Életfa maga, lényegét tekintve nem egy hely a térben, hanem egy állapot, elsősorban és leginkább tudatállapot, létállapot. Ha az időbeliség oldaláról közelítünk, akkor is tudat- és létállapotról kell beszélnünk, s ezek jelentkeznek az időben, az emberi elme számára linearitásban, egymást követő ciklusokként. (A nyugati terminológiában ezek az arany, ezüst, bronz, és vaskorszakok, ezeknél is nagyobb ciklusokon belül). De az idő ciklusok, miként azok térben való elhelyezkedése is, mindenekelőtt szimbolikusak.
Lehet persze az egymással szoros összefüggésben lévő térben és időben keresni, várni az aranykort és annak szakrális centrumát, de térben és időben csak akkor fogunk rátalálni, ha megfelelő tudat- és létállapotba kerültünk, illetve abban vagyunk. Ekkor pedig rögtön megnyilvánul az Aranykor és a Szakrális Centrum, bennünk, velünk, általunk a Világban.
Az öröktől létező ősi magyar hagyomány talaján álló magyar pontosan tudja, hogy egy azokkal a magyar testvéreivel, akik létüket ugyanezen alapból kibontakoztatva élik. Mert a tudat- és létállapotuk egy és ugyanaz. Miként a fának is számos, szerteágazó ága van, de a gyökérzet ugyanaz. A gyökér azonos, illetve egyugyanazon a tudatállapot, a létállapot, mégis, az egyediségekből következően más-más nézőpontok, megközelítések születhetnek. A lényegi önvaló, a magyar hagyomány tehát egyféle, az úton való járás mikéntje, a megoldási törekvések módozatai viszont lehetnek sokfélék.
Egy ciklus addig tart, ameddig tart, egészen pontosan ameddig mi benne tatjuk magunkat. S ha kilépünk belőle, mert a gondolkodásmódunkat, a világhoz való hozzáállásunkat megváltoztattuk, tehát ha úgy tetszik „újjászülettünk”, akkor bizony nekünk mindenképpen véget ér az adott ciklus. Így hat a tudatállapot a létállapotra.
Felfedezhetünk hasonlóságokat a ciklusok különböző időszakaiban történtek között, de az események semmiképpen sem történhetnek meg pontosan ugyanúgy, mivel minden adott megnyilvánulás egyedi, arra az adott létezési periódusra (életre) jellemzőkkel.
A Mindenség és benne az ember, vagy másként szemlélve a kozmikus és az emberi rend nem függetlenek egymástól, nincsenek elkülönülve, hanem szorosan kapcsolódnak egymáshoz, kölcsönösen hatnak egymásra. A Világ olyan, amilyennek látjuk, illetve, ahogyan benne élünk, ahogy működtetjük. A VaLóSágot mindenki magának teremti a VáLaSztásaival a ValláSának megfelelően. Fentről lefelé: VéL, VaLL, VáLLal, a-kar és ké(s)z, „Legyen néktek a ti hitetek szerint”.
A Mindenség, a Valóság többrétegű, több összetevős. Együtt is létezhetnek, de előfordulhat, hogy idővel számos, a végén meg már a fizikain kívül tulajdonképpen annak az összes rétege, dimenziója elzáródik. Elzárja magát az embertől, mert az ember, végtelen gőgjében és tudatlanságában, elzárja magát tőlük.
A tradicionális szemléletben az ember mindennek a jelképes, avagy szimbolikus tartalmát, lényegét nézte, az volt létének iránymutatója. Ez a jel-képes mélység a lényeg. A lét megnyilvánulásai akkor nyerik el értelmüket, ha képesek vagyunk azokat jelként értelmezni és meglátni általuk azt a mögöttes lényeget, mely feltárja az ő létezésük miértjeit. A MIÉRT az a kérdés, amit mindenre fel lehet tenni, s mivel az okok iránt érdeklődik, azt is megsúgja nekünk, hogy minden okkal történik.
Minden ÉRTEM van, s amikor már megÉRTEM annyira, hogy már ÉRTEM, akkor leszek képes felelősséget vállalni MiNDeNéRT. Akkor kezdem látni a Mindenség felfoghatatlan egységét, s azt, hogy a korábban számomra láthatatlan fonalak szövedéke valójában mindent mindennel összekapcsol. Látom és ÉRTEM, hogy MINDEN én vagyok, MIND ÉN vagyok, vagyis a MINDEN is én vagyok. MINDENKI, azaz MIND ÉN AKI körülöttem van. S talán nincs is szükség MÁSra, csak, hogy úgy tekintsünk EGYMÁSra, hogy MINDENKI az EGY MÁSa.
A ciklusok elején megvan a Teljességre vonatkozó tudás, és ez a hagyományra épülő lényeglátás még az ember hétköznapi valóságát jelenti. Ha képesek vagyunk nyitottá válni rá, akkor a későbbiekben is bármikor hozzáférhetünk ehhez a tudáshoz, ellenkező esetben viszont hermetikusan elzáródhatunk tőle. Ebben az izolált állapotban, amikor az ember már csak az anyagra, vagyis a fizikai valóságra koncentrál, kép-telen lesz kapcsolatba kerülni vele, mindaddig amíg újra fel nem ébred álmából. A Mindenség, és részeként az ember, egymásba ágyazva és egymást követve hull lefelé, vagyis a kozmikus és az emberi megnyilvánulás egymással összhangban bukik el. Szervezői által erre erősít rá a modern kor.
Nagy kérdés, hogy vajon tényleg el kell-e jutni a ciklus(ok)ban a ciklus mélységes fenekére. Mondhatjuk azt, hogy igen, s itt példaként állhat az alkímiai solutio, illetve transfiguratio. Lehet, azért kell lesüllyedni és összeomlani, mert a létező struktúrák (felszíni) átalakítása sokkal nehezebb, mint a széteső elemekből (a mélyben) újat építeni. Ennek gyönyörű példája a rovarok teljes átalakulása, a metamorfózis.
Ez alapjaiban rengeti meg az evolúció elmélet folytonossági (egymásból átformálódó szervek) kritériumát. Hiszen el lehetne képzelni, hogy a hernyó szerveit átkalapáljuk pillangóvá? Nem, és nem is ez történik, hanem a szövetek feloldódnak és ebből a masszából épül fel az új forma. A szabadságot szimbolizáló lepke.
Eddig csak méretbeli növekedés volt, de a lényegi átváltozáshoz a régi szerkezeteknek is le kell bomlania. Csodálatos, hogy egyazon genetikai állomány milyen eltérő megjelenési formát képes produkálni. És itt megdől az evolúció véletlen mutációs dogmája, hiszen milyen mutáció az, amelyik a hernyóból egy lépésben véletlenül pont egy pillangót csinál?
Visszatérve a körforgáshoz, ha a természetet nézzük, a trópusok azt mutatják, hogy nincs szükség ilyen sötét periódusra, de ha a mérsékelt övet, akkor azt láthatnánk, hogy igen. Bár tűnhet kényszerpihenőnek is ez, s a következő tavasszal indul újra minden. Mondhatjuk-e azt, hogy tavasszal a természet egy magasabb (aranykori) szinten működik, és az ősz a vaskornak felel meg? A magból lényegét tekintve ugyanolyan fa fejlődik ki. Ám a pillangó már teljesen más, szebb is és szabadabb is, mint a hernyó. Ugyanakkor nem hosszú hanyatlás során lesz belőle megint hernyó.
Elképzelhető az is (s itt példaként állhat a kisévkör őszi-téli visszahúzódása, a mag csíraállapota a föld mélyén), hogy a mélypont, illetve a végpont egyben az új (kor) kiindulópontja is. Tehát az alászállás, a bukás az adott kör, ciklus vége csupán, s utána kezdődik egy új. S ekkor a sötét tulajdonképpen csak nézőpont kérdése, hiszen szükség van rá a körforgásban.
És a sötétségnek is megadatik, hogy kibontakozzon, mert mindennek meg kell adatnia, mindennek lehetőséget kell kapnia, hogy megnyilvánuljon, teret kapjon, majd adjon a következő körnek. A pokol alja egyben a menny bejárata, s bár a ciklus soká ér le az aljára, ám hirtelen ugrik vissza a tetejére, hirtelen visszatér eredetéhez, és indul minden elölről.
De az is lehet, hogy ez is csak olyan szimbólum, amely okulásunkra lett, s a mi saját választásunk eredménye, hogy hogyan jelenik meg a létben. Ha az egyén megjárta saját sötét erdejét és pokla mélyéből elindulva felfelé egyénként járja az égi utat, akkor ő maga és a hozzá hasonló egyénekből álló közösség is ennek az égi minőségnek lesz a földi lenyomata. Az emelkedőben lévő egyén Valósága megváltozik, és a sok ilyen egyén közössége már képes lesz arra, hogy a földi világot is olyanná formálja, amilyennek lennie kellene.
Nem az ’égi, isteni, spirituális, transzcendens’ távolodott el tőlünk, hanem mi távolodtunk el tőle. A centrum, a tradíció valamint az aranykor láthatatlan és megközelíthetetlen, ha nem vagyunk rá készen. Ekkor ez a spirituális hatalom átlép a megnyilvánultból a rejtettbe. De ha készen vagyunk rá, ha úgy élünk, ahogy kell, akkor tüstént újra láthatóvá, megközelíthetővé, megélhetővé válik. Ekkor a szellemi hatalom visszatérhet a rejtettből a megnyilvánultba. És a hol volt, hol nem volt ismét valósággá lesz, mert van, aki által valósággá válhat.
A fizikainak mindig szüksége van egy magasabb igazodási pontra. Ez a vonatkozási pont szellemi, szimbolikus, transzcendens, ezt kell elhozni, illetve visszahozni az anyagba, miként a magyar népmese hőse is ezt teszi. A közép-pont nincs időben, térben, de mégis ott van. Túl van az óperenciás tengeren, meg az üveghegyen, de aki odaér annak benne lesz a lét(é)ben is. Nincs benne a történelemben, mégis ott van. Nem rendelhető a múlt-jelen-jövő folyamának ilyen-olyan idő-tér pontjához, de mégis. Akkor, ha a Földön élők helyezik magukat a közelébe, rendelik magukat hozzá, mennek el oda, s hívják újra létre, a Lét-re. Ekkor összeér, eggyé válik a látszólag különálló, s belső és külső valóságként egységben szilárdul meg a szellem, lélek, test időn-téren túl, s benne.
Ez az a bizonyos rég elhagyott égi út, és így formálódik a Magyar Valóság.
– VATA LÓFŐ NYOMDOKAIN FÉNYES ÖSVÉNY NYÍLIK –