/”Garázda Lófő” gondolatok/
Mondják, hogy a táltos megáll három nádszálon:
- Igazság,
- Bölcsesség,
- Szeretet.
Régen is, manapság is, ehhez bátorságra is szükség van, hiszen tudjuk, hogy ha igazat mondunk, akkor betörik a fejünket. Szeretetet adni sem egyszerű az igazság kimondása miatt minket gyűlölőknek, és a mesterséges intelligencián, propagandán szocializálódott embertársaink sem ugyanarra gondolnak, ha a bölcsességről van szó.
„Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófa virág, sokat ígér, keveset ád, amit ád is, keserűt ád. Jaj, Istenem, hogy megvertél, de sok bánatot rendeltél…”
Ehhez az egyre cudarabb világhoz kell a bátorság: „Ne rettenj meg soha ellenségedtől! Légy bátor s erényes, hogy szeressen Isten! Az igazat mondd mindig, ha életeddel fizetsz is érte! Védd meg az elesetteket, s légy igazságos! Ez a te esküd.”
A bölcsesség ahhoz szükséges, hogy megtaláljuk az Igazságot ebben az egyre hazugabb világban.
Az igaz, szabad, magyar ember a lelkiismeret aranytükrében méri magát. A magyarság nem a külsőségekben mérendő, hanem a lélekminőségben. „Fogadósként” nem választhatok „lombkorona sétányt”, hogy kényelmesebben érezzem magamat, csupán azt a három nádszálat, meg a negyediket, hogy egy kis bátorságot merítve támogathassam meg azt a törékeny három másikat.
A „fogadó” (Magyar ősiség és nemzettudat csoport) nem a „nemzeti kocsmaprogram” része, bár mi is a „lelkek kulturális találkozási pontjának” gondoljuk. Viszont, a „fogadós” nem kocsmáros.
„Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.”
Akik ezt nem értik, nem tudom, miért jelentkeztek a csoport tagjának. Aki még mindig kocsmaszinten van, és az igazság kimondására az az érvelésük, hogy „a Gyurcsány jobb lenne?”, azzal nem sokat tudok kezdeni. Az egyik rossz nem lesz attól jobb választás, mert a másik is rossz, vagy még rosszabb. A rosszak közül való választás helyett talán inkább a jót kellene választani. De biztos, hogy az a rendszeren kívül található.
Narancs, szegfű, vagy Tisza-virág, oly mindegy. Egy kutya kölykei. A kétfarkú kutya meg pláne… A krumplibogarat sem azért nem szeretjük, mert csíkos, hanem, mert kártékony.
Az igazság nem válogat, a rendszer minden működtetőjét számon kéri. Engem nem érdekel, hogy ki melyik párt, politikus, vallás, eszme híve. Őseim útját követve, igyekszem mindent és mindenkit (magamat elsőként) a lelkiismeret aranytükrében lemérni.
Ha egy vezető, egy politikus, egy párt, egy ideológia, egy hatalom nem állja ki a megmérettetést, az az ő problémája. Méltónak kellene lenni. Nem hazudni, nem lopni, nem elárulni a hazát…
Ha mindenki érdem és jellem szerint lenne a méltó helyén,
akkor a hierarchia már nem is zavarna senkit.
A szakrális hierarchiában mindenki a helyén van, ahol lennie kell, szabadon.
Ez a rend.
A kritika, az irónia, a szarkazmus, a gúny, a humor a legkevesebb, amit a hazug, dilettáns, jellemtelen és érdemtelen vezetőink megérdemelnek, bármelyik oldalon is álljanak. Egy szakrális vezető szolgálja a nemzetét, nem kifosztja, és nem uralkodik fölötte. Sem politikus, sem egy párt nem sajátíthatja ki magának a nemzetet. Senki nem állhat a nemzet fölött. A „fogadós” a nemzetét szolgálja, nem az épp aktuális kormányt.
Aki mégis ennek a kufár-rendszernek valamelyik oldalában (pártjában) hisz, azt védelmezi körömszakadtáig, mert ezt programozták a fejébe a szenny-csatornák propaganda-műsorai, vagy ez az anyagi érdeke, az keressen egy nemzeti kocsmát, vagy egy vöröset, esetleg rózsaszínt, vagy szivárványosat!
A „fogadó” ott kezdődik, ahol a kocsma véget ér.
Nem mindenkit bír el az a három nádszál (Igazság, Bölcsesség, Szeretet). Ha csak egy is eltörik a háromból, akkor lezuhansz, hiába van még ott esetleg a negyedik: a bátorság. Mit sem ér.
Ahogyan nemrégen írtam a „Vadkörtefa meséje” című írásomban:
„Próbát kell tenned, mint minden magnak!”
„A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.”
– a „fogadós”-
