(„Minden nép annyit ér, amennyi TURUL – vér van az ereiben.”)
„Aki egyetlen ponton az őrületnek enged, az azon a ponton keresztül, bármilyen mákszemnyi legyen is, az őrület kellős közepébe bukik.”
Az emberiség már engedett az őrületnek, és a kellős közepében fuldoklik. A teremtett világunk őrületéből pedig a már ezerszer elmondott gyógyír menthet meg bennünket: visszatérés a Hagyományhoz és az Ős Tudáshoz.
„A napkorong és holdsarló együttese régi tudást hordoz magában.”
Jaj de szépen süt a Hold,
Megy egy élő, meg egy holt,
Félsz-e angyalom?
Az isteni gondviselés csodálatos megnyilvánulása az egész világot beragyogó napfény. Mennyi öröm, mennyi áldás fakad belőle! Hány zsenge növény, hány madárfióka köszöni világra jöttét és fennmaradását az áldott napsugaraknak! Hát még az ember?
Milyen gazdag az a világ, mely a napfényre a szépet, változatost óhajtó ember szeme elé tárul: a természet ezer pompája, az alakok és színek csodálatos sokfélesége és folytonos változatossága csakis a fény által válik számunkra élvezhetővé.
Mindez a nagy gazdagság azonban eltörpül, szinte megsemmisül akkor, ha leszáll az éj és fekete palástját ráborítja a földre; ha a képzelet kibontja korlátot nem ismerő, hatalmas szárnyait, az álom tündérével szövetkezve édes kábultságba ringat bennünket, és magával ragadva végigszáguld velünk határtalan birodalmán, feltárva előttünk múlt, jelen és jövő minden titkát. Csodálatos új világ nyílik meg ekkor előttünk, melynek dúsgazdag, fényben, pompában csillogó fellegvára óriási magasságban, vakítóan tündöklik a rideg valóság szegényes, kicsiny kunyhója felett.
Az embert a sötét éjszaka akkor éri el, ha az Úr keze feléje nyúl és megérinti, hogy kiemelje. Minden sötétség igazi értelme, hogy fény. Át kell menni rajta, mint a halálon. Jaj annak, aki a sötétség borzalmas titka elől menekül.
A boldogság nektárából nagyon kevés jut egy-egy halandónak: „pár perc csupán — amint Eötvös mondja — s elmúlt a nagy gyönyör.”
„Egy leány kedvese elmegy a háborúba. A boldog szeretőknek el kell egymástól válniuk. Az ifjú csatába megy, és távol a hazájától elesik. Kedvese hiába várja. Nagyon vágyakozik utána. A szomszéd tudós asszony tanácsára hoz a temetőből egy koponyát (három marék földet, fejfaszilánkot, a vőlegény kapcáját), s azt főzni kezdi. Egy idő múlva, éjjel a legény, aki elesett volt, megjelenik fehér lovon, felülteti kedvesét is, s elnyargalnak. Őrült iramban repülnek a temetőbe. Itt azután a leány az utolsó pillanatban, amikor megszólalnak a kakasok (tizenkettőt üt az óra), észreveszi, hogy vőlegényének már csak szellemalakja áll előtte, s megborzadva fut el tőle. Többé nem kívánja a szeretőjét látni. Ez a halott vőlegény történetének rövid foglalata.”
Az őrület sötét birodalmában járva, vajon megtalálhatjuk-e az imádva keresett Hagyományunkat és Ős-Tudásunkat, vagy pedig csak halott vőlegényre lelhetünk, ami elől kakasszóra felébredve, megborzadva elfutunk majd?
Jaj de szépen süt a Hold,
Ki az élő, ki a holt?
Élő lesz-e, aki mérgezett kútból iszik?
„A hunok tavasszal mindig megtisztították a kutakat, forrásokat.”
TISZTÁN TARTOTTÁK! NEM SZENNYEZTÉK és NEM ENGEDTÉK SZENNYEZNI, MÉRGEZNI.
HA ARANYMÉNESSÉ VÁLIK A MAGYARSÁG, AKKOR A NÉPMESÉINK SZERINT MEGJELENIK AZ ARANYSZŐRŰ TÁLTOS PARIPA, HOGY MEGMENTSE.
Csak halkan kérdezem meg, hogy ha még mindig nem jelenik meg a várva várt Aranyszőrű Táltos Paripa, akkor vajon hol a hiba? Ugye azt nem gondolja senki, hogy az „Aranyszőrű Táltos Paripa” nem tudja, hogy mikor kell érkeznie?
Talán nem vagyunk elég „SZAKRÁLISAK”…
„Réges-régen nők uralkodtak, de ostoba nők zsarnokoskodása miatt föllázadtak a férfiak.
Attól kezdve ostoba férfiak zsarnokoskodtak.
Az Égnek így sem tetsző, úgy sem tetsző.”
Vajon az Égnek tetsző-e, ha most, az „ostoba férfiak zsarnokoskodásából” úgy akarnak egyesek „szakrális”, „békés” „kiutat” mutatni, hogy megint vissza akarják vezetni a már amúgy is megosztott magyarságot az „ostoba nők zsarnokoskodásába”?
(„Áldás a jó asszony, a rossz asszony átok!”)
„A férfi a nappalok ura, a nő az éjszakáké.
Férfié a nemzés, nőé a szülés – közösen teremtenek.”
Tik is két félből vagytok együtt Egy Ember. Ez bennetek, az Ős-Ikerörvény egyensúlya, mely a Nagy Kerék meglódíttatása óta a Létezés biztosítéka. Ez a Rend!
Ezért a férfi ne akarjon a nő fölé kerekedni erőszakkal, sanyargatással, a nő meg ne akarjon a férfi fölé kerekedni ügyeskedéssel, csalafintasággal! Kinek ez osztatott szerepül, kinek az. Egyik föladat sem alábbvaló, nem följebb való. Átkozott legyen, ki a nemek között ellenkezést szít, mert az az Élet ellensége, az Isten testét rongálja.
(A lélek egyik képjele a mandulamag alakú mintázat, amely két kör egymás metszéséből alakul ki.)
„Az érzékfeletti fényvilág megtapasztalása egyidős az emberiséggel.”
„Minden Földi dolognak a szellem világában van az ősképe.”
„A létezés rendalapú rendszerének köszönhetően a természetfeletti hatás a Földinek mondott természetesben is fellelhető. (A szeretet maga az isteni rend, a szeretethiány pedig a rendezetlenség felé visz.) A rend lényege a szeretet.”
„A vezetők és a közösség tagjainak gyengeségeivel a lét rendje megbomlik.”
(„A lét anyatermészetű.” „Az ősistenség kezdetben egyedül volt és nő volt.”)
A lét rendjének helyreállítása a közösségben szertartás formájában valósulhat meg: a cél a tudatosan és együttesen megtisztított egyéni és közösségi életrend, aminek alapja az életszentség, az emberélet szakralitása.
A szer, a szertartás, a belső csend alapja a tudatos hála, a bölcsesség keresésének útja. Isten keresése mellett benne megtalálható az ősök hatása és a spirituális tanítások iránti figyelem és tisztelet is. A szertartás, a lecsendesülés a létnek a törvényes szeretet igazságának állapotába való visszatérését készíti elő vagy valósítja meg. A közös szertartás alatt az egyén és közösség együtt közeledik az isteni rend felé. A tiszta lelkű ember vagy vezető és a közösség együtt hozhat létre magának égi védőerőt is.
Az egyén és a közösség együtt közeledik az isteni rend felé. A tiszta lelkű ember vagy vezető és a közösség együtt hozhat létre magának égi védőerőt is.
TISZTA LELKŰ EMBER, TISZTA LELKŰ VEZETŐ!
Ez az alapja az ÉGI VÉDŐERŐ közös létrehozásának.
A keleti népek szakrális képjeleként a Holdsarló tartja a Napkorongot.
„A magyarok a hímség, termékenyítő erő, az erő (energia), hatalom legfőbb jelképét a Napot, azaz a Napistent, vagyis Magyart (Megyer, Magyarok Istene, Magor, Moger) ábrázolták.”
„A rábaközi tudók hagyatéka szerint a magyarok Istenének ünnepe békeidőben az Oroszlán és a Szűz csillagkép találkozóján van. A Szűz csillagkép a Boldogasszony égi mása, a találkozás augusztus 21-re esik. Égi Patrónánk és égi Atyánk együvé tartozik.”
„Nő és férfi egymáshoz képest való elhelyezkedése is a tükör törvénye szerint történik. Az éginek tartott szellemi régióban a hatóerőt képviselő férfi balján helyezkedik el a nő. Az életben a nőnek a férfi jobbján van a helye. Máskor ez fordítva történik. A népi faragásokon és festett tárgyakon, a székelykapukon a holdsarló a napkorong balján található. Ugyanez van a régi és mai életfa-ábrázolásokon. Esküvőkor az éginek nevezett szellemi energiák szerint a nő a férfi balján helyezkedik el.”
Az Égi irány színe a fehér.
A Magyarok Istenének állata a fehér ló.
Őseink istenének neve Mén,
MÉN ÚR
A MÉN-ÚRSÁG, mennyország legbelsejében székel az Atyaúristen, a Magyarok Istene.
A magyar törzsnél a nőiség egyik legköltőibb jelképe volt a gyöngyvirág. Ez volt nálunk a Földistennőnek, azaz Magyar Napisten nejének, vagyis Tündér Ilonának jelképe. Ősnyelvünkben tündér = lány, szűz. Ilona azaz il-ona pedig = élet anya.)
(Tündér Ilona azaz Szűz Ilona azonban mint Magyar Napisten neje a Magyar Ilona nevet veszi fel, ahogy őt a csallóközi nép máig is nevezi. Viselte még a Boldog Ilona, Boldogasszony, Boldoganya neveket is, csakhogy “boldog” szavunk palóc eredetű, míg magyar őstörzsünk nyelvén jelentett boldogot is, amiértis tehát Magyar Ilona még Boldog Ilona jelentéssel is bírt.)A tulajdonképpeni igazi ősmagyar törzs háziállata azonban a legrégibb időkben csak a szarvas volt.
Innen származik ősregéinkben a Csodaszarvas is.A ménló ugyanúgy az ős Égisten jelképe volt, mint a magyaroknál a Csodaszarvas. Azonban az Égisten jelképe fekete, sőt kéknek ábrázolt szarvas, illetve ménló volt. Ennek fia a Napisten ellenben sárga vagy aranyszarvas, illetve sárga vagy vörös pejjel jelképeztetett.
„Man-asz, Men-esz, Asz-man, Osz-man = Mén-ős, Ős-mén, Ős-hím, Ős-férfi.
(Ősnyelvünkben man, mon, men jelentett karót, rudat, hímtagot, férfit és ménlovat.)
Nevezték nemzeti istenségüket, azaz mondabeli nemző ősüket Mun, Mén, Man, Monok, Mányok, Manó, Mund-uk, Mundzuk, Mend-ük neveken is. A föntiekből származott a német Mann, Moon, Men = Hold és Holdisten szavak és nevek. Ezen Mén-atya vagy Mén-ős a fehér kún és manasz őstörzseinknél ugyanis nem a Nap, hanem a Hold megszemélyesítése volt.
(Habár más törzseknél a mén a Nap megszemélyesítése volt például az avaroknál is Par-ipa vagy Bar-apa, amely név egyúttal tűz-apa értelmű is volt.)
De jelképeztetett ménlóval a nagy Égisten is. Ez azonos Nemróddal vagy Mén-róttal. Ezen törzseink magukat a Hold gyermekeinek tekintették. Igen régi ősidőkben a Hold ugyanis még tüzes és ragyogó volt, sőt nagyobb közelsége miatt még forróbb és ragyogóbb is, míg a Nap ősidőkben még nem volt oly forró, mint ma. A hold ellenben sokkal kisebb tömege miatt hamar kihüle.”
„Mén-rót (ezen rót szó = rúd, karó, hímtag, férfi) azaz a Nagy Égisten: a Nagy Mén vagyis a nagy Menny) mert menny /azaz: ég/ szavunk eredeti értelme: mén azaz: hím, épen úgy, minthogy a német Himmel is a mi hím ősszavunkból származik, vagyis a Menny istensége. Ennek neje a Tejút azaz a Tejutat jelképező Fehér Ló vagy Fehér Kanca azaz az Ős-Anya istennője (a görög-római mythológiában Hera-Junó) aki ott ősturáni törzseink szimbolikájából származólag azonban tehénnel jelképeztetik, vagyis ő a nagy Égi Bikának (Zeusz-Jupiter) neje a nagy Égi Tehén. Azt azonban hogy ő a Tejútnak azaz Az Ősanyagnak jelképe, hogy ő a nagy Világtápláló Ősanya Istennő, már senki sem tudja, mert az igaz-magyar ősvallást ma már senki sem ismeri. Ő tehát a Nagyasszony, a ragyogó és szépséges Napistennek nagy Édesanyja, aki a Napistent (a jászok hitregéiben Jézzút (jézzú = izzó) szülte. A mi máig is élő népmeséinkben ő fiát háromszor hét esztendeig szoptatta, míg rettentő erejű lett. (Heraklesz, az erő istene, azaz a Nap mint energiaforrás aki azonos személy a magyar törzs Magyar Napistenével aki népmeséinkben mint Toldi Miklós is él, aminthogy Herakleszt a görögök és fönicaiak is nevezték Magar, Makar neveken.) Manasz őstörzsünk ezen a Napistennel azonosuló Holdistene (ikertestvére) ma is él tehát Fehérlófia népmesei hősünkben. Édesapja a Nagy Mén, azaz az Ég, édesanyja pedig a Fehér Ló azaz a Tejút.”
„Manasz őstörzseinknél tehát Holdtisztelet volt, de amint említők e kultusz keletkezésekor a Hold még ragyogó és forró volt s a földet akkoriban ugyanúgy termékenyítette meg, mint ma a Nap, amely utóbbi azon időkben még csak alig kezdett volt melegíteni. A kihűlt Hold őshitregéinkben: A holt vagyis Halott, aki hófehér ménlovon lovagló, sápadt istenségként szerepelt. A Nap és Hold régen egyszer egyenlő erejűek voltak és versengtek Tündér Ilona (a Földistennő) szerelméért. A Napisten azonban a végén diadalmaskodik, legyőzi a “Vörös Vitézt”, “Vörös Kapitányt” vagy, ahogy még népmeséink nevezik a “Kutyafejű Királyt”. Ezen Vörös Kapitány a már alig tüzes, kihülőfélben lévő Hold. Ilona tehát az aranyhajú királyfié, azaz Istenfié, azaz a Napistené lesz. Finn és észt testvéreinktől átvéve a germánok ma ezen legyőzött Vörös istenséget a vörösszakállú Rübezahl-ban tartják még fenn, de fogalmuk sincsen már arról, hogy mit tartanak fenn! Ezen Holdisten azonban, holta után, fehér lovon, éjszakánkint mint halovány halott vitéz, a Holt, el-el jön néha és kísértve hívja Ilonát, sőt néha el is ragadja, és a Nap újra legyőzi, s Ilona az övé, a Napé marad.”
„Minderről számtalan ballada, népmese szól ma is, nálunk is, más népeknél is, de senki sem tudja már mindennek eredetét. Mindez a mi ősnépeinktől származott a világ mese- és mondakincsébe, aminthogy a világ mese- és mondakincse úgyszólván teljesen a mi ősnépeink hagyatéka. Mert sémiták és árják még soha semmi szépet megalkotni nem tudtak és máig is csak azt csépelik értelemvesztetten tovább amit még világrajöttükkor a mi ősnépeinktől készen örököltek.”
„Ősmythologiánk, ősvallásunk teljes ismerői sajnos még mindig kevesen vannak, mert a leglelkesebb magyarok is ma, árják és sémiták hazugságai, hamisításai által annyira félre vannak vezetve, hogy az igazságot felismerni sem tudják.”
„Az ősmagyar mitológiai fölfogás szerint bennünk is minden, ami anyag, azaz tehát egész testünk: anyai örökségünk, vagyis Magyar Ilona édesanyánk adománya, viszont minden, ami testnélküli, anyagtalan, azaz erőny, vagyis tehát a lélek, a gondolat és minden szellemi működés: atyai örökségünk, azaz tehát Magyar Napatya adománya. Eszerint pedig a lelkiismeret is, amely hiszen valóban testnélküli valami, vagyis a lélek egyik megnyilvánulása, tisztán csak szellemi működés, nem más, mint Magor vagy Magyar atyánk reánk hagyott adománya, öröksége.”
„A Napból a Földre származó erő a földi életjelenségek létrehozója, s ilyen tehát a lélek is, amely minket élőkké és a legfejlettebb alakban: emberré, (ősnyelvünk szerint: magyarrá) tesz, vagyis tehát mindnyájan a Nap fiai, gyermekei vagyunk. A Napistentől származik belénk azon „isteni szikra”, amely bennünket életre kelt, emberré fejleszt, és amely holtunk után el nem enyészik.”
„Magyar őseink szerint tehát: ha a kerek aranytükörbe tekintünk, ez ugyanannyi, mint hogyha édesatyánk, a Napisten arcába, szemébe tekintenénk. A felkelő nap vagy a telehold is olyan, mint a tükör. A tükör fényes oldala teszi láthatóvá az igazságot. Ez a napkoronggal jelzett minőség. A tükör visszája a fénytelen állapotot, a holdat jelenti, az érzelmek világára utal. A szkítáknál, a keltáknál a táltos nőket tükrükkel együtt temették el.”
„Őseink odaadó szeretettel a Napistent és nejét, Tündér Ilonát, a Föld Földistennőkénti megszemélyesítését, tisztelték, akiket a nemzet regebeli ős-szüleinek is tekintettek. A görögöknél Apollon szintén Napisten volt és a Napot főként fényt, világosságot adó istenségként személyesítette meg. Hosszú aranyhaja a Nap sugarait jelképezte. De Napisten volt a görögöknél Heraklesz is (a sumeroknál Gilgames, aki NIMRÓD), aki azonban a Napot az erő, azaz erőny forrásaként általában jelképezte. De hogy Heraklesz és Apollon tulajdonképen egyazon személy volt (habár ez a görögöknél már feledésbe ment), kitűnik a görög hyperboreus-mondákból is, mert ezek szerint Heraklesz a kerinai szarvast űzve, amelynek aranyagancsa és ezüstpatája volt: (a Csodaszarvas!), eljut a hyperboreusok országába (Magyarország területére), ahol Artemisz istennővel találkozik, akivel szerelmi viszonyt köt.”
„ÁRMÁNY, a sátán nemtelen és ez emlékezteti rá, hogy Boldogasszony őt legyőzte.“
„ÁRMÁNY ellensége a nősténységnek, az asszonynak azóta is. Ő maga nemtelen, ellensége a nőstény-hím ölelkezésből teremtődő, javuló, szépülő életnek. Éket akar verni férfi és nő közé, bontani akarja egyetértésük alapjait, meg az eleven életet rontja nyavalyákkal, balesetekkel, bajokkal.”
BOLDOGASSZONY Istenanyánk, akinek a kezében van az ős-örök Lánc.
„Vízirózsa virágából Égre pirkadó Hajnal ő”.
„BOLDOGASSZONY istenanyánk, kinek vízirózsa kelyhében leánnyá született része pedig fölszállt férje mellé az ÉGEK-be. Ott pihen, ott ragyog annak mellén, Hajnalcsillag képében. Az Egek Királynője férje mellén nyugtatja fejét!”
Az Istenek példája követendő!
„Aki tehát elfordul a naporcájú Ég-Isten atyánktól és a homlokán Holddal ékes Föld-Isten anyánktól, – ki BOLDOGASSZONYUNK-ban emberközelre testesült -, az ÁRMÁNY-hoz, a kísértőhöz gyalulódik.”
„Megváltás a tudatlanságból, érzéketlenségből csak önmagunk szellemi csiszolódása révén lehetséges, mely kinek-kinek saját magaslatán megvilágosodáshoz vezet.”
