Egy ember jön az erdőn keresztül,
S megáll a szélén csendesen
Paták dobbannak, szárnyak suhannak,
Ezüst csillog a nyergeken
Egy hang szól hozzád az idő mélyéből
Távoli dörgés, vihar közeleg
Eljönnek újra igazságot tenni
Ősi földjükre a hun istenek.
„Íme, én, nevesembiztos ősök tudásának őre, szólok BOLDOGASSZONY nevében”:
Igen, Királya lesz újra áldott nemzetünknek.
De nem úgy, nem akkor és nem az, ahogyan a kútmérgező feketefejűek tervezik.
Tudjuk, hogy amit nem tudnak megakadályozni, annak mindig az élére állnak.
Most is megtettek minden előkészületet. (Jön a pápa, Róma képviselője, a Szent Korona az Országház Kupolatermében felállított speciális tárolóban – kérdés, hogy ez a valódi, vagy az igazi Esztergom pincéjében van-e, a bazilika alatt, és kicserélték-e amikor 2001. VIII. 15. Nagyboldogasszony ünnepén „a Szent Korona hajón meglátogatta az esztergomi bazilikát” – Erdő Péter – akinek állítólag a nagyapja a Nagyváradi főrabbi volt – esztergomi érsek, Magyarország első főpapja is készen áll. Sőt, a háttérben még a magát Nagyboldogasszonynak kikiáltó és megtévesztett követői is színre léptek.)
A velünk elhitetett szokásjog szerint az érvényes koronázás három alapfeltétele: a koronázás eszköze a Szent Korona, a koronázás helyszíne a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilika, a koronázó személy az esztergomi érsek. Szerintük ez a három feltétel szükséges és elégséges, hogy királyt koronázhassanak.
(„Általánosan elfogadott szokásjog, miszerint csak az lehetett Magyarország törvényes uralkodója, akit a bizonyos három feltétel teljesítésével avattak királlyá. Eszerint csak a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában az esztergomi érsek által celebrált misén a Szent Koronával hitelesített koronázás számított érvényesnek.”)
A Szent Korona beavató korona.
Nem mindegy azonban, hogy ki, kit és mibe avat be!
A sötétségbe avatódunk be, vagy a Fénybe?
Égi királyság lesz, vagy Földi pokol?
Ráadásul, sokan keverik Nagyboldogasszonyt Máriával.
Mindkét minőség a mienk, de nem ugyanaz.
(Lásd: Róma, MAGYAROK NAGYASSZONYA KÁPOLNA, szkíta csodaszarvasok között!) Van „Boldogasszony Anyánk, Reginánk, Patrónánk” és van „Regnum Marianum” (Mária királysága). Arról is beszélnünk kell, hogy “Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon minket, Napatyánk fényében!” (Tatárlakai korong, kb. 6500 éves)
Mária, Jézus édesanyja is a mi minőségünk: „Urunk megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek, Szhkítiának … Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére, Dentu Magyariában feleségül vette az Adiabene-beli vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki Álmosnak neveztetett…”Mindezekből az is következik, hogy az „Árpád-ház” és az adiabenei királyi „ház” között közvetlen rokonság állt fenn, és így a két királyfi, Jézus és Árpád vérrokonok voltak.
Teremtő-megvédő “NAGYBOLDOGASSZONYUNK”, a szkíták termékenység-istennője, Istenanya. Boldog-Asszonyaink az ősmagyar vallás Istenségei, égi úrnői. A magyarság oltalmazói, segítői és megmentői. Boldog-Asszony hitünk áldást hoz, erőt ad nemzetünknek, és része a magyarság önvédelmének.
A Szent Korona beavató korona.
Ami a nekünk ezerszer ismételgetett „koronázási szokásjogból és a három feltételből” kimaradt:
„Mágusok készítették fel a perzsa herceget a királyságra, az igazságosságra, bátorságra és önállóságra. A mágusok királyi rangját jelzi az is, hogy a pártusok a mágusokból választják a királyokat.”
„A pártus királyok magukat Mithrász Napisten [Igazság Harcosa] inkarnációjának és a Nap és Hold testvérének nevezték.
Koronázásuk előtt egy barlangba vonultak vissza, ahol szent életű Pártus és Méd Mágusok közreműködésével a Szkíta misztériumokba történő beavatásnak vetették magukat alá.
E megrázó és tisztító szertartást követően három mágus járult az újonnan beavatott trónvárományos elé, hogy értékes, királynak kijáró ajándékokkal, mint egy (lélekben) újszülött gyermeknek hódoljanak.”
„A Pálosok őrizték a Pilisben őskirályunk tudását és romlatlan testét a barlangok mélyén odalent a mélybe.. Mielőtt egy SZENT KIRÁLY-t megkoronáztak volna a Szent Koronával, a Pálosok megmutatták neki “KINCSÜKET”, ami maga volt Nimród Király a föld első királyának romlatlan teste. Csak ezután válhattak szent királlyá a koronázási eljárás szerint.”
(„Nimród király maga az Istenember, s az ő igaz útja feltárja előttünk, mi az az ősi harc, amin a léleknek önmagában keresztül kell mennie ahhoz, hogy megnemesedjen. Ezt a lényegiséget és fénybe (tudásba, megértésbe) vezető utat tanítja Jézus a Pártus- Szkíta herceg is később.”)
Ugye így, már kissé bonyolultabb ez a koronázási kérdés, és a király személyének kérdése?
A király beavatásával a nép is beavatódik.
A feketefejűek és uruk, e világ jelenlegi ura miért engednék, hogy a Fény győzedelmeskedjék?
A patások ezt akarják megakadályozni azzal, hogy „negatív beavatást” (a sátáni sötétségbe avatást) akarnak mielőbb elvégezni.
Nem fog nekik sikerülni, az idejük is gyorsan fogy, de meg fogják próbálni.
A legnagyobb ellenségük Nagyboldogasszony. Ezáltal a Nagyboldogasszony népe és országa is.
A sátán (Ármány) és követői nagyon jól tudják, hogy Nagyboldogasszony egyszer már legyőzte őket.
Igazi beavatást csak az Ősi Tudást hordozó Táltosaink végezhetnek, magyar módra.
A Fő-Táltos nem a Rómát és Jehovát szolgáló pápa, vagy az esztergomi érsek! Nekik sem tudásuk, sem felhatalmazásuk NINCS a Magyar Szakrális Király beavatásához!
(Nem lesz király sem a kiskanász, sem az udvari bolond.)
Az lesz a Magyarok Igaz, Szent Királya, akit a Táltos beavat, amikor itt az ideje! (Nem pedig a magukat táltosnak kikiáltók, nem a pénzért a fém Turult tologató „sámándobosok”, és nem a Nagyboldogasszony nevét megszentségtelenítők!)
Akkor ki?
Eljönnek, akik „őrzik a nyomot, mely Istenhez vezet, s mely nyom egyszer majd még úttá szélesedve kivezeti a magára és Istenére lelt Magyar Nemzetet a sötétség nyomorúságából a feltámadás fényességébe.”
“Cserkészgyerek koromban, 1921 nyarán, megmart a kurta kígyó. Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert, nem tudtam kikecmeregni a tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül alá fittyentem a meredek vízmosás pereméről. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgy fájt már a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan. Sztána felett táboroztunk, a “Lügetes” szélén, Kalotaszeg csücskében. Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra, ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortűz helye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszem vissza, hogy tűz égette a lábamat, torkomat félelem szorította és nagy messzeségben feltűnt cserkészvezetőnk megdöbbent arca. Hogy mi történt ezután, azt csak másoktól tudtam meg rendre. Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztárára, Kós Károlyhoz, aki a házán dolgozott volt éppen akkor.
– Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! – mondta a cserkészvezetőnk, de Kós Károly rám nézett s megrázta a fejét.
– Arra már nincs idő – mondotta, s odakiáltott a szolgalegényéhez -, nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám!
Aztán felkötöztek engem a kis hegyi lóra, s már vittek is, kantáron vezetve a lovat, nem le a völgybe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek. Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanem azért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatevőnek nevezett volt a nép.
Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindössze arra emlékszem – de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából -, hogy egy öregember fölém hajolt és megkérdezte:
-Mit tudsz Istenről, gyerek?
S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel: – Ő teremté a világot…!
– Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad -, felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel: – Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget? Azt mondják akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva s szemem is lezárult. De úgy rémlik még ma is, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:
– Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten nem teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted, ‘sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj…
Hogy szólott-e hármat vagy nem, azt nem tudhatom. De mikor fölnyitottam a szememet, ott feküdtem egy csergepokrócon, bükkerdő mélyén, szénégetők félfödele alatt s a bükkök lombja közül úgy csillogott alá az égbolt friss kékje, mintha angyalok sikálták volna fényesre.
Így valahogy történt.”
Később nagy nehezen megkereste Boldizsárt: ” Mikor aztán előjöttem azzal, hogy azért vagyok ott, mert ő mentette meg az életemet, csak rám bámult kis kék szemeivel a bozontos szemöldökök alól.
– Én? Én, úrfi, magamtól nem vagyok jó semmire. Vén, iskolázatlan szénégető vagyok, semmi egyéb. Mindössze eszköz az Úr kezében, mint enyimben az a balta ott vagy ez a fakanál. Én nem mentettem meg soha senkit semmitől. Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk…
Ültünk a hamvadó tűz mellett, a sötét bükkerdő mély csöndjében, s az öreg beszélt halk dörmögő hangon azokról, akik a hegyekben élnek, itt meg amott, s őrzik a nyomot, mely Istenhez vezet, s mely nyom egyszer majd még úttá szélesedve kivezeti a magára és Istenére lelt magyar nemzetet a sötétség nyomorúságából a feltámadás fényességébe…”
(Wass Albert: Hagyaték bevezető)
ÍGY VOLT, ÍGY VAN, ÍGY LESZ!
