Homlokomon vagyon felkelő fényes Nap,
Oldalamon vagyon árdéli szép Hold,
Jobb vesémen vannak az égi csillagok.
A magyar nép az idők kezdetétől létező ősnép, melynek története sokkal csodálatosabb, mint azt gondolnánk. Annál pedig főleg csodálatosabb, mint amit el akarnak hitetni velünk! Múltunk a mítoszok homályából is fénylően ragyog.
A fény mindig a magyarok kísérője volt.
Ezért voltunk, vagyunk és leszünk mi a tudás népe!
A magyar nép jövője legalább annyira csodálatos lesz, mint amilyen dicső a múltja volt, bármilyen ármány is fojtogatja a jelenünket!
(„A magyarság magyar jövője nem lehet politikai pártok függvénye. Nemzetünk vezetése csak előzetesen vizsgázottak kezében lehet. Hazánk jövője, sorsa a ma élő magyarok kezében van.”)
A hagyomány értelmében csak akkor szabad az „ősök intelmeit” nyilvánosságra hozni, ha a nemzetet nagy veszély fenyegeti.
„Az özönvíz előtt élt emberiség sötétsége a maiénál kisebb volt. Az Antikrisztus korszakában mi, ma mélyebbre merültünk.”
„A nép és a vezetők gyengülésével a létezés rendje meginog”, és
„egy szétzüllött és lealacsonyodott országban (világban) megmaradni nem lehet”.
“Meg kell szűnnie annak, hogy a társadalomban a legalacsonyabb ember legyen a mértékadó.”
„Aki egyetlen ponton az őrületnek enged, az azon a ponton keresztül, bármilyen mákszemnyi legyen is, az őrület kellős közepébe bukik.”
Az emberiség már engedett az őrületnek, és a kellős közepében fuldoklik. A teremtett világunk őrületéből pedig a már ezerszer elmondott gyógyír menthet meg bennünket: visszatérés a Hagyományhoz és az Ős Tudáshoz.
„Ma létkérdés és indokolt a Magyar Nemzetnek visszaadnunk őseitől örökölt szellemi kincseit, hogy azokat fölhasználja épülésére-szépülésére, talpra állásához.”
(A táltos feladata az is, hogy átadja tudományát az ifjabb nemzedéknek. „Időtlen érvényű eszmeiségüket a nagy nyilvánosság elé kell vinni: az igazság és értelmes lelkiség áhítói elé kell mennünk, hogy ne keresgéljenek tűt a szalmakazalban”.)
Nagyon fontos feladat, hogy a magyarság legféltettebb kincsét, a szakrális örökségünket egyrészt megvédjük, másrészt továbbadjuk. Azonban, tudnunk kell, hogy most is, és „a történelmünk folyamán mindvégig ádáz harcot vívtunk, és vívunk egy olyan erővel, amelyik nem csak megszentségteleníteni akarja a magyarság szakrális örökségét, hanem a teljes megsemmisítésünkre törekszik. Ezért nem szabad a hamis prófétákra hallgatnunk, akik már így is sokakat megtévesztettek a hazugságaikkal, vagy fél-igazságaikkal, pedig sohasem voltak és lesznek képesek az „Útról” a keresőknek valamit is mutatni, mivel azt maguk sem ismerik, nem látták”. Az igazságot tanítók „csak, ha már ismerték, mondták, hogy tudják, csak ha már látták, mondták, hogy látják”.Ők ismertek és jártak „egy ősi ösvényt, a régmúlt embereinek útját”.
„ÉN IS VAGYOK AZ ATYAISTENTŐL HOZZÁD KÖVET!“
„Az öreg beszélt halk dörmögő hangon azokról, akik a hegyekben élnek, itt meg amott, s őrzik a nyomot, mely Istenhez vezet, s mely nyom egyszer majd még úttá szélesedve kivezeti a magára és Istenére lelt magyar nemzetet a sötétség nyomorúságából a feltámadás fényességébe”:
„Íme, én, nevesembiztos ősök tudásának őre, szólok BOLDOGASSZONY nevében”:
„Nincsen sötét kor csak homályba vesző visszaút.”
Egyre több magyar ember lelkében fogalmazódik meg a vágy és a szándék, hogy visszatérjen ősei „hitéhez”, ami valójában egyfajta ősi világkép, erkölcsrend, Ős Tudás, amit a Hagyomány évezredeken át továbbörökített. A magyarság feladata és küldetése, hogy a világ őrületéből ezzel az Ős Tudáshoz és Hagyományhoz való visszatéréssel megmentse az emberiséget, fáklyaként mutatva a kivezető utat a világnak.
Hagyomány és Ős Örök Tudás.
Erre kell építeni. Minden egyéb rossz.
(„A hamis tudás és hamis hit kettőssége helyet fog adni az igaz tudás és igaz hit egységének.”)
„A magyar hagyomány élő hagyomány, legfeljebb rejtőzik.”
„Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk…”
„Sokkal többet elmond az emberről, mint magáról Istenről az, hogy az embernek milyen Isten-képe van, vagy éppen milyen Isten-képet igyekszik cáfolni.”
„Amilyen az istenkép, olyan a világkép és az emberkép, olyan a lelkiség.”
(De fordítva is igaz, hogy amilyen a lelkiség, olyan az Isten-kép.)
Sokaknál okoz gondot, hogy egyértelműen megfogalmazzák a követendő magyar Isten-képet.
(Van aki „kép”-es rá, van, aki „kép”-telen.)
Az egyik fontos dolog ezzel kapcsolatban az, hogy, mivel az eltitkolt múltunk a vízözön előtti korokig, egészen a kezdetekig nyúlik vissza, ezért nem mindegy, hogy melyik korszakot kutatjuk, meddig megyünk vissza az időben (és térben), őseink világnézetét keresve. Ez azért is lényeges, mert a világ változásával, a történelmi korokkal együtt mi is változtunk.
De ez a „változás” vajon érintette-e a lényeget? Meg tudtunk-e őrizni olyan alapköveket, ősi értékrendet, áthagyományozódott tudást, ami a történelem viharain át is tiszta maradt, és alkalmas arra, hogy segítségével újra visszataláljunk a magyarság gyökereihez, a lelkiségünk tiszta forrásához?
De hol kezdjük?
„Az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak a pilléreibe beleépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.”
Nap Atyánk és Isten Anyánk óvó szeretetében alakult ki már az ősi időkben a kultúránk, nyelvünk, írásunk, népművészetünk, hitvilágunk, mondáink, meséink, az egész lelkiségünk. Tudásunk ennek a ragyogó örökségnek a bizonyítéka. Ez a páratlan és dicső örökség a mi gyökerünk, melyből táplálkozhatunk, erőt meríthetünk és felébredhetünk.
Ezen a páratlan és csodálatos örökségen kívül még ránk hagytak őseink egy lélekminőséget, egy erkölcsrendet, ami egyedülálló: ez pedig a „Lelkiismeret Aranytükre”.
„Az ősmagyarok legfőbb erkölcsi törvénye a lelkiismeret volt, ami minden másnál biztosabban és jobban vezetheti az embert az igaz úton, ha megszokjuk annak hangjára igazán hallgatni, illetve intő szavát soha el nem hallgattatni.”
„Az ősmagyar mitológiai fölfogás szerint bennünk is minden, ami anyag, azaz tehát egész testünk: anyai örökségünk, vagyis Magyar Ilona édesanyánk adománya, viszont minden, ami testnélküli, anyagtalan, azaz erőny, vagyis tehát a lélek, a gondolat és minden szellemi működés: atyai örökségünk, azaz tehát Magyar Napatya adománya. Eszerint pedig a lelkiismeret is, amely hiszen valóban testnélküli valami, vagyis a lélek egyik megnyilvánulása, tisztán csak szellemi működés, nem más, mint Magor vagy Magyar atyánk reánk hagyott adománya, öröksége.”
A Napból a Földre származó erő a földi életjelenségek létrehozója, s ilyen tehát a lélek is, amely minket élőkké és a legfejlettebb alakban: emberré, (ősnyelvünk szerint: magyarrá) tesz, vagyis tehát mindnyájan a Nap fiai, gyermekei vagyunk. A Napistentől származik belénk azon „isteni szikra”, amely bennünket életre kelt, emberré fejleszt, és amely holtunk után el nem enyészik. (Ez „a lélek halhatatlansága” igazi magyarázata, értelme is.) Ezen ősidőkben a népeknek még a tudatában volt, hogy az emberek tanítója, törvényhozója a Napisten, azaz az emberek atyja.
Édesanyánk, akitől tehát testünk származik, viseli is testünk gondját. Ő táplál, tart tisztán, mos, öltöztet, fésül bennünket, viszont édesatyánk tanít, oktat minket. Ő neveli később lelkünket, ő lát el „apai tanácsok”-kal és oktat bennünket, hogy az életben miképp viselkedjünk. Ő tanít bennünket erkölcsre, becsületre.
Magyar őseink szerint tehát: ha a kerek aranytükörbe tekintünk, ez ugyanannyi, mint hogyha édesatyánk, a Napisten arcába, szemébe tekintenénk.
Ha tehát az aranytükörbe tekintünk, ez jelképesen annyi is, mintha édesatyánk arcába, szemébe, saját lelkiismeretünkbe, avagy a Napisten szemébe tekintenénk. Viszont amit tehát lelkiismeretünk mond: az Édesatyánk, azaz a Napisten szava, tanítása, vagyis azon „isteni szózat”, amelyet ha igazak, és jók akarunk lenni, követnünk kell. Ezek szerint, ha lelkiismeretünk szavát követjük, azaz Magyar Napatyánktól örökölt lelkünkre hallgatunk, ez annyi, minthogyha a Napisten szeretetteljes atyai tanítását, az általa megadott igaz törvényeket követnénk.
Őseink táltosai erkölcsi tanítása egyik sarkalatos pontja, sőt legfőbb alapja tehát ez volt:
„Aki lelkiismerete szavára hallgat, azt soha el nem némítja, az soha az igaz útról le nem tér. Az ember tévedhet, lehet önző, pártos, részrehajló; az írott malaszt, a szabályok lehetnek tévesek és a változó viszonyok, körülmények folytán elavulhatnak. Ami néhány századdal, avagy ezredévvel ezelőtt helyes és szükséges volt, az ma lehet helytelen és káros. Egyetlen tanítás, egyetlen törvény van, amely örökké igaz marad, amely az adott körülményekhez alkalmazkodik: az élő lelkiismeret, amely sohasem avul el, mint az írás és sohasem téved, sohasem pártos, mint az ember. A lelkiismeret, isteni szózat, és aki erre hallgat, bűnös sohasem lesz.”
A szkíta erkölcs alapja: a „gondolat- szó-tett” egysége. A gondolata tiszta forrásból ered, az ember azt mondja, amit gondol, és azt teszi, amit mond. Tiszta gondolatok, igaz szavak, helyes cselekedetek, és mindez Istentől ered.
„Ha a tudat tiszta és lelki tartalommal van átitatva, akkor képes érzékelni saját forrását, vagyis a lelket, és hídként fog funkcionálni.”
A tükörszerű tiszta tudat, illetve a lelkiismeret aranytükre az, amiben megmutatkozik a „szentség”.
„Minden helyzetnek, történetnek, problémának, amiről beszélni tudunk, van egy valósága, amire viszont rávetítjük a saját imaginációnkat (képzeletünket). A valóság mindegyikünk számára összekeveredik a képzelettel. Ezért nagyon nehéz emlékezni, és tudni, hogy amire emlékszünk, az tényleg úgy történt-e. Mert amikor már emlékszünk, a saját kreatív tudatunk beleszövi a képzeletünket abba, ami valójában történt. És sajnos csak egyetlenegy szerszámunk van, hogy megpróbáljuk szétválasztani az imaginációt a valóságtól: ez a szimbolikus, a nyelv. A nyelv viszont kétélű kard. Sajnos a nyelvet lehet úgy használni, hogy elfedjük a valóságot.
(A reklámok, a politika mind-mind ezt teszik velünk manapság, hogy még véletlenül se tudjuk, mi a valóság.)”
De szerencsénkre a magyar nyelv (és a rovás is) „mágikus”!
„Mert vannak bennünk részigazságok és különböző ismeretek, de vannak bizonyos téves eszmék is, de amikor megismerjük az egészet, ez a rész belőlünk teljesen eltűnik.”
Az ember „isteni tudással” rendelkezik, ami nem más, mint a génjeinkbe táplált ismeretlen eredetű (túlvilági) és identitású (istentől származó) „őstudás”(ösztön), melynek a megtanulható tudáson felüli ereje teszi lehetővé az ösztönös tudást, ami nem tanult dolog, hanem egy génjeinkbe kódolt ősi program. (Az „ösztön” a magyar ősnyelv szerint istent jelent: östen, ős-tény.) Ez pedig nem más, mint az „anyagi testünkben” levő, testen túli, szellemi tudás. Az ember különleges „test-feletti” képessége, hogy elvontan is képes gondolkodni, sőt, ezeket a gondolatokat szóban is és írásban is le tudja rögzíteni.
(A magyar nyelv és a rovás „mágikus”!)
Sajnos, még ma is általános történelmi ténynek, szinte törvénynek számít, amit a zsidó és zsidó-kereszténynek nevezett vallások kb. másfél, kétezer év óta terjesztenek. Ez a „két” (valójában egy) vallás teljesen meghatározta (és meghatározza) a „fehér emberek” világtörténetét. Ezzel egyidejűleg pedig teljesen kisajátították az emberek lelki életét és a pénzre épült erkölcsi felfogását. Mindezek fényében nem ártana, legalább nekünk, magyaroknak „némi” szkepticizmussal megvizsgálni a történelminek nevezett vallások tanításait, és az úgynevezett „szellemi prioritásukat”.
Főleg azért, mert a mi őstudásunk és isten-képünk azért kaptak évszázadokon keresztül „szitok-minősítést”, mert a fenti „két valláscsoport” felfogásával ellentétes „hitet” (pontosabban: tudást) és isten-képet hirdettek.
Az istentisztelet és az isten-imádás olyan alapfogalmak a szittyákkal kapcsolatban, melyek a gyökerekig hatóan határozzák meg a mai „modern” vallások és az „ősi szittya napvallás” közti – még ma is szinte áthidalhatatlan – különbséget. Ez azért fontos, mert az isten és ember kapcsolatát a mindennapos pragmatikus viszony határozza meg. A félelmetes és bosszúálló, a heted-íziglen büntető isten a félelem jelenlétét feltételezi. A szerető, de szigorú és igazságos isten viszont tiszteletet, bizalmat és szeretetet kelt az emberekben.
A jelenlegi összes nagy vallások felismerhetően csak a vetületei egy ősi egyetemes „vallásnak”.
Ez az egyetemes vallás a legrégibb kultúrájú népnek, a mi Hun-Szkíta-Magyar őseinknek a vallása volt, melyet egyenesen az élő Isten nyilatkoztatott ki évezredeken át az Ő nagy fiainak: Zarathustra („a hellének Nemrotot tartják Zoroasternek”), Buda (csak nálunk Buddha), Jézus és Mani (mágus átlényegülés). ŐK mind a mi Hun-Szkíta-Magyar népünk NAP-gyermekei, az őshit szerint ISTEN FIAI voltak.”
A mágikus világkép visszanyúlik az özönvíz előtti korokba, így az emberiség őskultúrája a magyarság révén öröklődött át a vízözön utáni emberiségre. A hagyomány szerint a mágikus tudás Nimród révén került be az özönvíz utáni emberiség világörökségébe. „A mágikus művészetek Nimródtól erednek.”
„A LÉT MEGZAVARODÁSA AZ IMAGINÁCIÓBAN (az ember elméjében, képzeletében) KÖVETKEZETT EL, AMIKOR AZ EMBER A MEGZAVARODÁST MEGKÍVÁNTA ÉS E MEGZAVART KÉPET ÖNMAGÁRA MÁGIKUSAN ALKALMAZTA (REALIZÁLTA) ÉS MAGÁT A ZAVARRAL AZONOSÍTOTTA.”
„AZ IMAGINÁCIÓ ŐSKÉPE, HOGY AZ EMBER EREDETI ÉS ÉP LÉTEZÉSÉBEN A FÉRFI ÉS A NŐ NEM VÁLT KETTÉ. EZ AZ A KÉP, AMELY AZ IMAGINÁCIÓBAN LEGMÉLYEBBEN NYUGSZIK.”
„Öregisten magában foglalt mindent, Ő az EGY, az Egység. Szitáló ködnél finomabb szellemanyagából születik minden, s mint ilyen, döntően női aspektussal bír. Hímség és nősténység is benne foglaltatik, így belőle leend.”
(„EGY, EGYBŐL KETTŐ. KETTŐBŐL EGY”.)
AZ EREDETI „SZITTYA VALLÁS” NŐELVŰ VOLT.
„Réges-régen nők uralkodtak, de ostoba nők zsarnokoskodása miatt föllázadtak a férfiak. Attól kezdve ostoba férfiak zsarnokoskodtak. Az Égnek így sem tetsző, úgy sem tetsző.”
(Vajon az Égnek tetsző-e, ha most, az „ostoba férfiak zsarnokoskodásából” úgy akarnak egyesek „szakrális”, „békés” „kiutat” mutatni, hogy megint vissza akarják vezetni a már amúgy is megosztott magyarságot az „ostoba nők zsarnokoskodásába”?)
A Hun-Magyar népek vallási-, szellemi-, társadalmi- és katonai életében és szervezetében egyaránt az Istenanya és Istenatya szemlélet volt a meghatározó.
(Zarathustra vallásában Jo-Tengri, azaz Jóisten mellé a Szűz Anyát, Anahytát helyezi, s ezt az isten-párt állítja a földi életnek példaképül. Médnek nevezett elődeinknek ez a jóságos (természet) hite alakította ki azt a társadalmi rendet, mely a méd mágusok vezetésével lelki nyugalmat és társadalmi jólétet biztosított az állam lakóinak.)
Ez a Hun-Magyar népek életfelfogásának a párossága. Nap és Hold.
TURUL: a hatalom, a türelem, a fényesség, az őrzés, az égi származás és a tudás szimbóluma. Napisten jelképe. Sumérul a TUR-UL jelentése: a FÉNY FIA.
CSODASZARVAS: az aranyszarvas visszavezeti az embert a régi tanítás Ősi bölcsességéhez. Agancsa között a Nap. Napállat (Fény jelkép).
„Őseink hagyományában a Teremtő Atyát a Nap és a Turul jelképezte, míg párját a Teremtő Anyát, a Hold és a nyolcágú csillag (Vénusz) és a Szarvas. Szarvas legeltetőnek is hívták a Vénusz esti megjelenését. A Teremtő, ezen két minősége, elválaszthatatlan egységet képez. A Boldogasszony egyik jelzője, ezért is a Napba öltözött Asszony, mert a fényét a Teremtő Atyától kapja, ahogy az égi jelképe a Hold is.”
Ősi hagyományaink szerint: Atyánk a Turul, Anyánk az arany szarvas.
(A „páros” szemlélet szétválásának oka minden esetben a vallási válság volt. A testvérnépek külön nő és férfi isteneket választottak egymás ellenében. A „nagy gyűlölet” mögött mindig is vallási ellentét állt. A szemita hímelvű vallás megjelenése így okozott azóta is tartó gyűlöletet.)
A „szittya vallás” szétválása és szétesése rendkívül bonyolult folyamat volt. A szakadás első szakasza a „nem -tiszta”, a „szemetes” (szemita) jelenség felbukkanása volt. Az anya-tisztelő szittyák egy része férfi istent választott, majd zsigeri ellenségekké váltak. A nem-tiszta szemita, azaz semmítő (megsemmisítő) ekkor vált vallási mozgalommá.
Istenanyánk és Istenatyánk szeretetében erősek voltunk. Boldogasszony tiszteletünket a génjeinkben hordozzuk ősidők óta a szittya vallás és a Hun-Magyar eskü legfontosabb erkölcsi, vagyis Isteni parancsaként.
A szemita rombolás helyrehozatala céljából ezért kialakult a hun-magyar „ősvallás” jellemzője a hármasság, a trializmus: Az Ősanyából eredt, majd a Páros Istenséggé fejlődött, aminek természetes következménye volt az Istenfiú megjelenése, tehát a „Három-szentség” őskultuszának a kialakulása.
A szittyák Hármassága: Atya-Anya-Fiú.
„A szeretet által a Mennyei Atya, a Föld Anya, valamint az Embernek Fia eggyé válik. Mert az Ember fiának lelke a Mennyei Atya lelkéből, teste pedig a Föld Anya testéből teremtetett.”
(Napistennő: FEHÉRLÓ. Fehérló fia: Vörös csikó, rőt-mén, Ménrót, Nimród, a hunok és Magyarok ősapja, Kuson keresztül egészen Noéig és az özönvíz előtti kilenc isten-ősig tartó isteni vérvonallal! „Természetesen” a zsidók leggyűlöltebb ellensége, hiszen Nimród – és ezáltal a népe is – a Napistent személyesítette meg. A Turul a Napisten jelképe. Turul Nemzetség: Napisten Nemzetsége.)
„Ahol keletkezik egy ékes, nagy út“:
A Csodafiú-szarvas regében (balladában) még tisztán benne van az ős-tudás, mivel a férfi-elv és nő-elv egyaránt jelen van. A Nap (arany), a Hold (ezüst) és az Esthajnal (réz)a Csodafiú-szarvas elengedhetetlen tartozéka.
„Jobb vesémen vannak az égi csillagok”: az Esthajnal-csillagot kettős csillagnak (Esti csillag és Hajnali csillag) értelmezzük. (Ez csillag-hagyományaink alapján teljesen szabályos.)
Az Esthajnal, mai nevén a Vénusz „Asszíriában Istar (=úrnő) néven a természet nagy istennője és a nőiesség megszemélyesítője volt“. Az Esthajnal az Élő-Ana (Ilona), a Boldogasszony, csillaga volt. Még mai nap is használatban van ez az ősi jelkép: „Mennyországi fényességes szép hajnal“. „Mennyországi fényes hajnal“.
„Ki Nagyboldogasszony? Feleletül Szent Annát kapjuk.
„Világos az is, hogy az Anna név eredete nem más, mint anya szavunk, amely a sumérben még anna alakban volt meg. A sumer INANNA istennő neve: „Ég-Föld szülte”, jelképe a nyolcágú csillag volt, az „Esthajnal-Csillag. Ő különböző népeknél más-más nevet kapott: INANNA – ISHTÁR – ANAHITA – HATHOR – ANKISSZA – VÉNUSZ – APHRODITÉ. Nekünk: Nagyboldogasszony.
„Hagyományaink szerint Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony“.
Szűz Máriát még a múlt században is KISASSZONY-nak tartották.
Ős-Boldog-Asszonyunk (Anyahite) az Ég és a Föld összekötője.
Segíti és vezérli a magyarságot és az emberiséget különböző korokban.
„Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”
Az Ember a Föld Anya gyermeke.
„Tiszteld a te Föld Anyádat és tartsd meg minden törvényét, hogy hosszú életed legyen ezen a földön. – És tiszteld Embernek Fia, a te Mennyei Atyádat, hogy Örök Életed legyen a Mennyekben.”
A magyar ősvallás alapja a mágikus világkép volt.
(A mágikus világkép legfontosabb területe az elemi vagy természetmágia, melyben a tűz, víz, lég és a föld nem, mint elvont fogalmak voltak jelen, hanem mint a világ és az emberi test alkotóelemei, mint „amiből mi és minden más alkotva van”. Mindenben, ami él, bele vagyon írva a Törvény.)
„Csillagszármazásunk, tündérvallásunk, tündérszármazásunk kétségtelen.”
„A Nap- Arcúak küzdenek a feketefejűekkel, a Világ Világossága a vakvilággal. Az egyén szerepe kiemelkedő, kik akarunk lenni, kik vagyunk, melyik urat szolgáljuk lelkierőnkkel.”
„Minden embernek őrködnie kell a világ rendje felett, mert a becsület azt kívánja.”
A magyarokra ez különösen igaz:
Most még sírunk, mert a szívünk szomorú, és a fájdalmunk túl erős.
De a könnyeinket felszívja a föld, arcunkat megszárítja a szél, a lelkünket pedig meggyógyítja a Nap.
Bánatunkat acéllá eddzük, őseink kardját markolja elgyengült kezünk. Szabadon és büszkén emeljük fel a fejünket, hogy fénylő tekintetünk igazsága megrengesse ezt a világot.
Visszahozzuk újra, hogy „ami lent van, az, ami fent van, és ami fent van az, ami lent van, hogy beteljesítsük az EGY csodáját.”
ÍGY VOLT, ÍGY VAN, ÍGY LESZ!
„Minden Belőled, Te Mindenben.”
„Boldogok a bölcsesség szomjazói, mert hasuk mélyétől szívük közepéig megteszik a Nagy Utat és Egek Fényében fürödnek” és „boldogok kik bölcseletet, tudást adnak tovább, meg szépet írnak, amitől szellemük szárnyas juharmagja lelkek ezreiben csírázik, mert beengedtetnek az ÉG Ötbálványú Kapuján, és Boldogasszony simogató tenyerébe lapulhatnak”!
„Beszéltem, Testvéreim – most a szívemben újra csend és béke honol!”
Ne legyen nyugtalan a szívetek!
Legyenek fényesek a nappalaitok és csendesek az éjszakáitok!
-a „fogadós”-