Változnak az idők, porlik már a szikla,
Gyengülő szívünkben kialszik a szikra.
A vén vadkörtefa is kiszárad lassan,
Imádság hallatszik a sötétben halkan.
Valaki szólítja a magyarok Istenét,
Az égre emelve könnyező két szemét.
Siratja a népét, a magyar nemzetet,
Kire sötét ármány terít szemfedelet.
Eltelt száz év, és Trianon megmaradt,
A gyalázatából rút szolgaság fakadt.
A külső máz még látszólag magyar,
De őseink igaz útján járni ma ki akar?
Ha akarna is járni bárki, megteheti?
A minket taposó hatalom nem engedi.
Fekete próféták hamis istent hoztak,
A legtöbben előtte térdre is rogytak.
Egünkön így nem száll a Turulmadár,
A sólyom fészke is régóta üresen áll.
Nálunk kakukk tojik és seregély költ,
Idegeneké lett a szent magyar föld.
A Tudás egykori népe ma csak szolga,
Az ostobák szekerét hűségesen tolja.
Bátorság helyett gyávaságban élünk,
Az igazságért kiállni már mi is félünk.
A változó idők jót nekünk nem hoznak,
Az igaz magyarok apránként elfogynak.
De tudjuk, az idő fogaskereke körbe jár.
Eljön, és megmenti népét Nimród király!
Ó.J.