Nem dalol a költő, leteszi a kopott lantot
Könnyes szemmel néz egy szomorú sírhantot
Szomorú sírhanton egy árva kis virágot
Ketten siratják az elveszett világot
Siratják mi meghalt: az igazat, a szépet
Helyettük már az őrület vezeti a népet
Száműzött lett nálunk az értelem, a jóság
A nemzet elméjét megszállta egy sötét kórság
Rajta, rajta, győzzön a legrosszabb fajta!
A legjobb, ha a népet a gyűlölet hajtja…
Bűnöst véd a törvény, tolvaj- hős a gyáva
Nekünk celeb senkik és sólyom helyett páva
Észre sem vettük, hogy az igazak elhunytak
Nem maradtak itt, csak az ostobák és rútak
Amikor a bölcsek végleg visszavonultak
Akkor jöttek a hűséges, tapsoló tébolyultak
És menetelünk újra bakancsban, hittel, szépen
Egyszerre lépve, reggel, este és délben
Nagy győzelem lesz a békés harcunk Júdás-bére:
Kezünkön fog száradni apáink és unokáink vére
Nem dalol a költő, mit mondhatna, ami szép
Mikor víg toron üvölt az elkárhozott nép?
Beérett az elkorcsosult, silány konkoly-vetés:
A lelkünkbe beoltott, vak parancskövetés…
Nem dalol a költő, letette a törött lantot
Könnyes szemmel néz egy elhagyott sírhantot
Elhagyott sírhant alatt nyugszik eltévedt népe
Boldogasszony Anyánk sírva imádkozik érte…
Ó.J.
