(„Garázda Lófő” gondolatok)
A Stockholm-szindróma egy olyan pszichológiai jelenség, amelyben a túsz vagy bántalmazott személy érzelmileg kötődni kezd a fogvatartójához, szimpatizál vele, sőt megvédi őt. Ez egy öntudatlan túlélési mechanizmus, amely a félelem és a kiszolgáltatottság hatására alakul ki.
(Az 1973-as stockholmi bankrablás után írták le, ahol a túszok a rablók oldalára álltak, innen az elnevezés. Megdöbbentő tény, hogy egy felmérés szerint, a második világháború után az életben maradt és megkérdezett németek többsége még mindig nem Hitlert hibáztatta a katasztrofális vereségért és az elképzelhetetlenül hatalmas emberáldozatért, hanem a külső körülményeket…)
A Fekete Lovag a Monty Python brit humoristacsoport által kitalált karakter a Gyalog galopp című filmben. A lovag a film első harmadában tűnik fel, amikor kézitusában legyőzi a Zöld Lovagot. Artúr király, aki szemtanúja volt a csatának, felajánlja a lovagnak, hogy csatlakozzon hozzá. A lovag nem válaszol, így Artúr úgy dönt, továbbmegy. A Fekete Lovag közli vele, hogy az általa őrzött aprócska hídon nem mehet át. „Ha addig élek is, a hídon átmegyek”, mondja Artúr, amit a lovag így fogad: „Márpedig csak addig élsz!”. A király és a lovag összecsap. A tusakodásban a király először a lovag bal kezét vágja le, de az, karcolásnak nevezve sérülést, folytatja a harcot. Ezután Artúr levágja a lovag másik kezét, de az nem törődik a sebbel, és rugdosni kezdi a királyt, majd gyávának nevezi őt. Artúr lecsapja ellenfele jobb lábát is, majd mivel az nem adja fel a küzdelmet, a balt is. A torzó ekkor azt mondja a királynak: „Jó, kiegyezek veled döntetlenben.” Amikor a király nem válaszol neki, és szolgájával elmegy, a Fekete Lovag dühösen kiabál, gyávának nevezi, és azzal fenyegeti, hogy mindkét lábát tőből leharapja…
A társadalmunk valami hasonló állapotban van. A „Stockholm-szindrómás Fekete NER-Lovagoknak” (helyesebb lenne a narancssárga szín használata, lovag helyett pedig esetleg a digitális „harcos” elnevezés…) már a kezük, lábuk le van vágva, de azzal fenyegetik az őket tisztességes viadalban legyőző többséget, hogy mindkét lábukat tőből leharapják… De azok az idők elmúltak. Ők mégis, tizenhat év teljhatalom után, körömszakadtáig védelmezik az őket fogva tartó, becsapó, kirabló, gyűlöletre, félelemre és korrupcióra idomító, zsarnoki rendszert. Olyan benyomást keltenek, mint akiket valamilyen fekete mágia tart fogva. Nem lesz egyszerű a „fel-gyógyulás”. A győzelmet sohasem kell magyarázni. A vereséget, meg nem lehet… Csak a gyávák nem vállalják a tetteikért a felelősséget.
A „kognitív disszonancia” (ami azt a feszültséget és szorongást írja le, amit akkor érzünk, ha hiedelmeink, ismereteink, vagy viselkedésünk ellentmondanak egymásnak) a „narancskárosultakra” jellemző kóros állapot. Van, aki a többség elsöprő győzelme és akarata ellen dühöngéssel lázad, van, aki értetlenkedik, vagy letargiába süllyed. Van, aki tagadja a valóságot, és olyan is, aki azt tagadja, hogy hű fideszesként egy bukott rendszer kiszolgálója volt. Tudjuk, „a győzelemnek száz apja van, de a vereség apátlan árva”. A felelősséget senki nem vállalja, persze a teljhatalom az jobban ízlett sokaknak.
Egyre kevesebb a balek Fekete Lovag, ahogy telik az idő és egyre több az „ártatlan”, „megtévesztett” Stockholm-szindrómás… „Nerdélyben” is megbillent a híres „székely bölcsesség”. Hja, a pénzcsap nagy úr… Előbb, vagy utóbb a kül-nemzeti gerinc is hajlékonyabb lett a „pályázati” milliárdoktól. A sunyi papok nyelve is megeredt a szószéken a júdáspénzeknek köszönhetően. Áldott propaganda… Csak a „zsolti-bácsiról” hallgatnak, mint süket disznó a búzában. „Szatyorfing” meg pislog, mint karmelitás kocsonyában a béka. Ennyit tud, ezért van ott.
Az agresszív „bajszos munkásőr-házmester” és a fiatalokat az anyjukba kívánó „bayerzsóti” a demokráciát féltik a kétharmados nemzeti többségtől. Tizenhat év kétharmad után talán magukból indulnak ki. Úgy van is okuk félni. „Rákay philippínó” is retteg az elszámoltatástól, éppúgy, ahogyan a vasúti mozdonyfüstben pácolódott „Batidai gróf” is. Aztán még nem beszéltünk a hosszú sorokban gyászoló szabadság vándorairól és a digitális utcai harcosokról, akik ársapkás menetfelszerelésben követik az ukrán frontra a „kaszinóminisztert”, mint a híres láthatatlan légió. Ez a mi egyre láthatatlanabb légiónk igaz. „Én láttam, ezzel a két szememmel…” Keletről nyugatra tartanak, hogy elfoglalják Brüsszelt, már vagy tizenhat éve, mindig párhuzamosan az Egyenlítővel. Húsz kilométeres, könnyű menetben haladnak, és ha elérik a Hatvanpusztai félkész zebratelepet, akkor visszafordul az oszlop, és mennek az ukrán határig. Közben Potrien csőrmester egy „tóthgabi” nótát mormol a nikotintól megsárgult mind az öt foga mögül, valahogy így hangzik:
„Átkozottul hosszú lesz a nyár,
Cellatársam lesz majd a magány.
Türelem, türelem, feledem fideszem.
Elfújta a tisza az életem…”
Ezek ilyen idők.
Nem tudni, hogy a jövőben lesz-e még valaha magyar narancs, vagy, hogy a Mihazánk lesz-e valamikor a mi hazánk, mint ahogyan azt sem, hogy tiszavirág életűvé apad-e a Remény. Ez csakis tőlünk függ. Attól, hogy képesek vagyunk-e változni, jobbakká, igazabbakká válni…
Addig is, a NER-fekete-lovagok várják csak remegve a megérdemelt sorsukat! Karok és lábak nélkül… Kinek-mit hozott a választás, az annyit is ér… Esténként, ha korrupt milliárdos gázszerelők eltűnnek, mint az összes lottó főnyeremény egy hét alatt, akkor tudja minden katona, hogy a Láthatatlan Légióba kellett állniuk. Ez úgy történik, hogy éjszaka (de csak a száraz évszak kezdetén, amikor annyit villan az ég, és sohasem dörög) az Andikával közös jachton megjelenik egy közlegény. Krétafehér az arca és uniformisa szénfekete. Egy jelvényt mutat, amin az áll, hogy Nemzeti Vagyonvisszaszerzési Hivatal. Hosszú, sárga ujjai között egy pergamen parancsot ad át, amelyben ez áll: „Mészaros Lölő NER-kegyenc fegyenc nyomban beöltözik új egyenruhájába, elfoglalja beosztását a Láthatatlan Légióban, ahol a nevezett korrupt suttyó nyomban útnak indul, fegyverét, tárgyait és „Ondikát” kiszolgáltatja a küldöncnek. Kelt éjfél után, Rémusz bácsi főparancsnokságán. Láthatatlan aláírás. Aztán irány a „zukrán front”. A menetoszlop végén ott integet Hófehérke és az öt törpéje, mert kettő még lent maradt a bányában, ahol a bűnvadászokkal üldözik „kisgrofóékat”. Győzikéék isteni sugallatra, katonai külön géppel kimenekültek Csádba, de az orosz tolmácsnő valamit félre fordított a pilótának, mert végül Mátészalkán landoltak. „Kisferó”, a nemzet narancssárga csótánya és Ufós-pataki Attila, egy csónakban eveznek Curtissel a tiszai árral szemben, mert a kampány után már csak a Tisza rákja rágja a lábukat. Közben a túlsó partról Pápai Joci fájdalmas önmarcangolását sodorja feléjük az esti szél:
„Be kell csuknod a szemed
Hogy ne lássál engemet
Egész héten tagadtam
Hogy a fideszre szavaztam
Ha nem kellek hadd menjek
Szabadság vándorának születtem
Kínlódtam már eleget
De az isten bánt engem, bánt engem
Jálomá lommá, jálomá lommá
Jálomá lommá lomalom
Jálomá lommá, jálomá nédinná
Jálomá lommá, lomálom
Mért hazudtad azt nekem
Hogy nem számít a színem
Tudtad narancs a szívem
Sosem változik bennem
Nem kérnek már belőlem
Nem kell nóta éntőlem
Majka néz rám röhögve
Megátkoztak örökre, örökre
Jálomá lommá, jálomá lommá
Jálomá lommá lomalom
Jálomá lommá, jálomá nédinná
Jálomá lommá, lomálom”
Úgy néz ki, hogy a nemzetegyesítés rögös útja még elég sokára ér el a végállomásig. Aztán hogy ki-hogyan teszi túl magát a történteken, azt senki sem tudja előre. Egy biztos, hogy a bűnösöknek bűnhődniük kell. Az elszámoltatás elkerülhetetlen. A gennyes sebet ki kell tisztítani, és csak azután szabad bekötni tiszta kötszerrel, hogy gyógyuljon.
A nemzetnek, melyet a balsors oly régen tép, meg kell tisztulnia. Ez nem egy fájdalommentes történet…
Csak vigyázz, hogy ne hibázz!
Most ne hibázz!
„Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”
Ki, mint vet, úgy arat!
De, őseink igaz útján végül testvér a testvért megtalálja! És a nemzet újra egy lesz…
„Beszélj hozzám, mondd újra el
Hogy a világ botrány
de holnap mégis élni kell.
Én ordítok néhanap
tudom, hogy bántalak
Csak szidlak a semmiért.
A szájak szélén gyűlölet
és harag remeg
A világ nagy beteg.
Próbáltam hős lenni és szent
nekem egyik sem ment
Magamon veled nevetnék.
Játékos vagy, mint egy nagy gyerek
legdurvább fegyvered
a békülésre képesség.
Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!
Beszélj hozzám, mondd újra el!
És adj hitet!”
A végére még egy rövid történet: A Fekete Lovag karakterét egy történet inspirálta, amelyet John Cleese hallott két római birkózóról iskolás korában. A két birkózó annyira kifáradt a mérkőzés végére, hogy már csak támaszkodni tudtak egymásnak. Amikor az egyik már nem bírta tovább, és feladta a küzdelmet, kiderült, ellenfele addigra már meghalt, így posztumusz győzedelmeskedett.
Reméljük, hogy a Stockholm-szindróma nem halálos betegség…
-a „fogadós”-