Mondja-e, ki jól végezte dolgát, hogy dicsőítsetek?
A jó bornak nem kell cégér. Ha már dicsérni kell a dicstelent, akkor nagy a baj.
Ahol a humort, verset, szatírát – és nem a szatírt – üldözik, ott nagyon nincs rendben semmi.
(A szatíra egy olyan műfaj, amely gúnyos, ironikus, vagy nevetségessé tevő módon kritizálja a társadalmi, politikai, vagy emberi gyengeségeket. A szatír meg tudjuk, ki: egy bácsi…)
Egy kontrollvesztett hatalom sem szeret a görbe tükörbe nézni. A nem görbébe sem. Attól, mert dühödten összetörjük a tükröt, az arcunk nem lesz szebb, csak nem kell szembesülnünk a valósággal.
A „fogadós” nagy bűne az volt, hogy tükröt tartott a hatalomnak. Mindazt, amit nap, mint nap, minden irányból ránk zúdítanak még a vízcsapból is, leírta versekben, mesékben, szatírában.
A hatalom sértődékeny.
A hatalom lecsap, s elrendeli, hogy „máglyára minden walesi bárd, ki nem mondja: éljen Eduard”! Ki dicshimnuszt zeng, az ünnepelt sztár és Kossuth-díjas lesz. Ez a rend.
A „fogadós” nem mondta, hogy éljen a király.
Igaz, hogy nekünk nincs is királyunk, legfeljebb vajdánk. (Egy szakrális királyság és a vajdaság között a különbség: Ég és föld.) Ha a csatában elesik a zászló hordozója, mindaddig nem veszítünk, amíg lesz, aki nem engedi sárba taposni a lobogónkat, és bátran felemelve, továbbviszi azt. Egy walesi bárd sem mondaná, hogy jó az egészségügy, jó a gazdaság, jó az oktatás, jó a gyermekvédelem, jó a közbiztonság, jogállam van, rend, igazság, társadalmi béke és szeretet van, amikor a saját szemével látja, és a bőrén tapasztalja a valóságban (kórházakban, orvosi rendelőkben, hivatalokban, utcán, vonaton, boltban), hogy ez hazugság.
Ha minden rendben lenne, a walesi bárd lenne az első, aki hálatelt dicshimnuszt zengene a hatalomról, legyen az király, vagy vajda. A „hitgyülis” szektaként működő, elvakult, fanatikus „fényre sötétedők” a „hatalom békéje” és saját anyagi hasznuk érdekében minden walesi bárdot igyekeznek felkoncolni a digitális ámokfutásuk közben. Ez a parancs.
A holló a károgásával jelezte az erdőtüzet, de a vadőrt idegesítette a ricsaj, mert nem tudott feltűnés nélkül a rábízott erdőben orvvadászni és sunyin fát lopni. Ezért a tűz oltása helyett inkább levadászta a hollót. A tűz pedig felperzselte az egész erdőt, és az összes gyanútlan állat, legyen az ragadozó, vagy préda (oroszlán, hiéna, szarka, zebra, poloska, fácán-kakas, patkány, róka, szarvas, sólyom…) bennégett.
A lényeg, hogy csend legyen.
Egy hangot se! Csak a stadionban, egyszerre. Volt-e már a történelemben olyan, hogy egy focimeccs végeredményétől függött volna a béke, az infláció, a kenyér, vagy a benzin ára, a gyógyszer ára, a nemzet boldogulása? Cirkusz és kenyér kell a népnek. Walesi bárdok helyett gladiátorok, meg ripacsok, bohócok. Az ezerszer elismételt hazugságok pedig majd csak igazságok lesznek egyszer. Addig is, legyetek „bátorak”, és máglyára minden bosszantó walesi bárddal!
A végére hagytam egy kis mesét, amit egy „garázda” barátunktól hallottam, és lejegyeztem. Ha jól emlékszem, a címe az volt, hogy
„A szabadság vándora”
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, valahol az Óperenciás tengeren innen és az üveghegyen túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy igazmondó csillagszemű juhász, aki megunta a bégető birkák folytonos terelgetését a pusztán, ezért elhatározta, hogy elmegy szabadságra. Mivel akkoriban még csak három nap volt egy kerek esztendő, kivette mind a három napot, és elindult szerencsét próbálni.
Már jó ideje ment mendegélt a semmibe sem vezető, végtelen hosszú úton, amikor egy sűrű, sötét, kerek erdő közepén meglátott egy rozzant kis házikót. A teteje eredetileg mézeskalácsból volt, de a kovid-karantén idején megrágta egy végrehajtó vas foga. Régen itt még búzából készítették a kenyeret és nem bogárból volt a fasírt sem, de azóta háborús vészhelyzeti szűk esztendők jöttek. A házikó előtt azért még kolbászból volt a kerítés. A kapuban pedig ott állt egy vénséges vén öregasszony, aki épp a 14. havi nyugdíjat várta, mint a messiást, mert már kifogyóban volt a rezsicsökkentett petróleum lámpája. Alig pislákolt már. Mármint, a lámpa. Meg az öregasszony is.
– Adjon isten, öreganyám! – köszöntötte a juhász.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! – fogadta a köszöntést az öregasszony. Hol jársz erre, ahol a madár sem jár, fiam?
– Én a szabadság vándora vagyok. – válaszolt a juhász.
– Én meg már azt hittem, hogy a pénzes postás. – sóhajtotta szomorúan az anyóka, majd kifejtette, hogy szerinte azért nem jön a postás, mert elrabolhatta egy kínai sárkány, aki nem talált elrabolható királylányokat, mivel azok vagy New Yorkba mentek, vagy mind oda van kicsit pénzt keresni Dubaiban. Így mindenki jól járt, csak a postás nem. Ezért már a postás egyszer sem csenget, és így a pénzt sem csengeti le az öregasszonynak.
– Hol találom én azt a sárkányt? – érdeklődött a szabadság vándora.
– Nem egyszerű az oda út, kedves fiam – sorolta a nénike – mert nem jár arra még a GLS futár sem. A sárkány felrepült egy félig kész űrállomásra, ahol még a madár sem jár. Egy csillagösvény vezet oda, amit egy szigeten találsz.
Nem is kellett több a mi szabadon vándorló juhászunknak, megköszönte az útba igazítást, elővette a GPS applikációját és elindult a legközelebbi sziget irányába, egy szőke folyó közepére. Átúszott a szigetre, ahol épp nem volt fesztivál, mert túl nagy áradás közeledett. Egy hatalmas szemétdomb tetején egy kiskakas kapirgált a török császár gatyájában, ami eléggé szivárgott. Nem volt szép látvány, annyi bizonyos. De a kiskakas megmutatta a félkész űrállomásra vezető utat, aztán elindult Isztambul irányába.
A juhász pedig ment, mendegélt, csillogott a Csillagösvény a talpa alatt. Látta, ahogy a „csillag születik”… Végül elérkezett a félkész űrállomásra. Az egy csoda volt, ahogy lebegett a végtelen sötétségben. Ekkor észrevette, hogy egy láncra vert, szerencsétlen űrkutya keservesen vonyít egy ukrán műholdra. Szerencsére volt még nála az öregasszony kerítéséből egy kis kolbászdarab, amit odadobott neki, hogy megszelídítse. A nyakörvén ott volt a kutya neve, amire hallgatott is: Lajka, vagy Majka, a fene sem tudja megjegyezni ezeket a cirill betűket. Az űrkutya ezek után a társául szegődött. A félkész űrállomás a pincétől a padlásig tele volt mindenféle dologgal. Volt ott: szarvasagancs kapu, teszt-pálya látványszarvassal, lombkorona sétányok mindenfele, Árpádsávos utak, zebralegelők, vámpírfogas céllövölde, sörpingpong, fejőszék, gumicsizmák, dísztárcsák, befőttek, konfetti eső és pezsgőfürdő. Meg még rengeteg sok minden, amit a juhász megszámolni sem tudott, mivel nem volt matematikus. Körben bolygók keringtek, egyik titokzatosabb, volt, mint a másik. Ott volt valami kis hercegnek a B-612-es kisbolygója három vulkánnal, meg egy befőttesüveggel letakart sárga rózsával. Egy másikon valami iszákos nyitott kultúrközpontot. Volt ott egy gázbolygó is, valami üzletemberé, aki mindig szidta a szomszédos lámpagyújtogató bolygóját, mert attól tartott, hogy berobban tőle a sajátja. De ilyenkor az iszákos mindig megnyugtatta, hogy nem lesz gáz. A legérdekesebb egy vörös törpe bolygója volt, közepén egy óriási búra alatt egy Lenin fejjel, ami körül két tsz-elnök, meg egy párttitkár katyusát táncolt. Volt velük még három majom is, az egyik nem látott, a másik nem hallott, a harmadik meg nem beszélt. Még sokáig elidőzött volna itt a juhász, de egyszer csak meglátta a sárkányt, ahogy egy kacsalábon forgott, miközben egy megszeppent postást szorongatott, úgy „Titanikoztak”.
– Hát te meg hogy kerültél ide, te szerencsétlen juhász? – szólt be nagyképűen a szabadság vándorának a szörnyeteg. Gondolom, nem gyalog?
– Gyalog galoppoztam – válaszolta a juhász, és ütött ám, de hirtelen. A sárkányt meglepte a támadás, mert ő még beszélgetett volna, hogy jobban megismerjék egymást. Sőt, még pár konzultációs ívet is szeretett volna kitöltetni vele, de elkésett. Az ütéstől akkorát esett, hogy beverte a fejét egy akkumulátorba, ami ettől olthatatlan lánggal égni kezdett. A sárkány szörnyet halt, és estében agyonnyomta a postást is. Nem ez volt a mesterterv, de így sikerült. Egy hüllővel (meg egy szegény postással) kevesebb.
Az öregasszony meg azóta is várja a 14. havi postást. Vigasztalásul kapott ajándékba a szabadságvándor juhásztól egy „gondos-órát” – mivel már jócskán 65 év feletti volt – amin egy nagy narancssárga gombot ahányszor megnyom, egy sztyeppei szerverszobában annyival többet mutat a szavazatszámláló képernyője. Közben, a süvítő szélviharban egy békés trojka suhan, amin Dimitrij Lénáról mesél.
De ez már egy másik mese.
A csillagösvényt is benőtte már azóta a gaz. A juhász is hazatért, mert lejárt a szabadsága. Azt tervezte, hogy magyar Marco Polo-ként, leírja a szabadság vándoraként vele történteket egy memoárban, azonban idegen gyíkemberek megfenyegették, hogy ha ezt megteszi, akkor a zsírra szállt poron megcsúszó Suzuki véletlenül elgázolhatja, mint egy másik juhászt korábban. Emiatt eltervezte, hogy inkább visszamegy egy másik űrállomásra. A birkákat nem sajnálta itt hagyni, csak a pulikutyának betanított, hűséges űrkutyát szánta. De a terve füstbe ment, mert jött valami Atlas üstökös, ami belecsapódott a félig kész űrállomásba, és fel is robbant az egész. Aztán megjelent a pusztán két feketeruhás fekete, akik megkérték, hogy ne beszéljen a történtekről senkinek. Majd egy fényvillanás, és már ott sem voltak.
A juhász a kör közepén állva eltemette hát a szívében a vágyat, és a botjára támaszkodva nézte az esti égbolton a Vénusztól és az összes többi csillagtól is fényesebben ragyogó, még sokáig foszforeszkálva lángoló űrállomást. Aztán köpött egyet, majd fütyörészett.
Ennek a történetnek nem lett „happy finish” a vége, mert a juhász bánatában, amiért az esti focimeccsen az íreknek álcázott ukránok miatt kikaptunk, faképnél hagyta a birkákat és rövidesen börtönbe került. Egy ideje már a szökési mestertervén dolgozik, amit a farpofájára tetováltatott, hogy csak a nagyon jó barátok láthassák. A szabadság vándora nem élhet örökké rabságban, ismételgette magában, mert a börtön ablakába soha nem sütött be a Nap. Bele is véste a cella falába, hogy: „Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai. Szökünk a sötétség elől.”
Ha sikerült volna megszöknie, az én mesém is tovább tartott volna.
Ennyi volt, mese volt. Itt a vége? Fuss el véle!
Jó éjt gyerekek, búcsúzik a mese mára. Menjetek ti is dolgozni az akkumulátor gyárba!
Ennek már a fele sem tréfa.