A VELSZI LAKOMA

(A sötétség végét semmi sem jelzi biztosabban annál, hogy „Nap-keltekor” ismét felhangzik a “hajnali madárének”.)

A Holló énekes madár.

A történelem arra tanít, hogy egy korszak bukásának előjele
mindig az istentelenség.

Az emberiség történelme ismét eljutott egy olyan szintre (helyesebben mondva egy szint alá…) amikor az őrület lesz úrrá a tömegeken. Volt már ilyen, nem is egyszer.

Azt gondolnánk, hogy a technikai fejlődés, a könnyebb élet, a kényelem megteremtése lehetővé teszi az emberiség számára azt, hogy több ideje legyen művelődni, fejlődni, javulni. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy az „okos eszközök” térhódításával egyenes arányban „elhülyül” a társadalom nagy része.

A technikai fejlődést, az anyagi jólétet, a „jobb-létet” a kényelemre és a magunk kényeztetésére fordítjuk.

Nem kiemelkedünk a testi vágyak csapdájából, hanem belesüllyedünk. Nem a szellemünk csiszolódik és nem a lelkünk fényesedik. Sőt, egyre „sűrűbbek” és sötétebbek leszünk.

Az egyre butább és őrültebb emberek pedig milyen világot is „teremthetnek”?

Egy olyat, ahol a hazugságok gyakran jobban szolgálják az „ügyet”, mint az igazság. Az ember lusta és ostoba rabszolga lett. „Szabad akaratából” és megtévesztettsége miatt egyszerű hazugságokkal, fenyegetésekkel és ígéretekkel lehet könnyedén az orránál fogva vezetni, s közben képzelt veszedelmekkel kell riogatni és nemkülönben képzeletbeli jutalmakkal kecsegtetni, mialatt ő imádattal térden csúszik a porban a „mammon” előtt. Jézus úgy beszél a Mammonról, mint valami személyről, démoni hatalomról, melynek szolgálata Isten szolgálatával ellenkezik. Mindig rá kell jönnünk arra, hogy talán nem véletlen az, hogy nem tudjuk leírni őszintén az emberiség fejlődésének a történetét anélkül, hogy kiemelt helyet ne adnánk abban a Názáretből származó pénztelen tanítónak. A világ attól a naptól fogva egy más világgá kezdett válni, hogy hirdetni kezdte a tanításait.

Ne legyenek illúzióink, a feketefejű patásoknak ma is a tanító a legnagyobb ellensége.

Budát (Buddha) ma is megmérgeznék, Manit ma is megnyúznák, Jézust ma is keresztre feszítenék. Megköveznek mindenkit, aki az Igazság mellett szót emel. Mert nincs bennük igazság és nincs bennük szeretet, és „adatott nekik hatalom”…

De mégis, mindig akad egy tanító, mindig lesz egy „ajtó mögül fehér galamb”, egy „Ősz bárd” aki félelem nélkül szóra „emelkedik”, ki a „király” tetteit elzengi,

hogy sírva tallóz, aki él:
te tetted ezt, király!

No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Mindig leszületnek a „vértanúk” a gyávák közé, hogy emlékeztessenek az Igazságra. Hogy emlékeztessenek a bátorságra és a szabadságra akkor, amikor szinte mindenki éljenzi „Eduárdot”, a mammont, a fekete királyt, a sátánt, és félelemmel vegyes imádattal borul le az új világrend démonai előtt:

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd.

S mi vajon példaképnek tekintenénk őket, ha ma itt lennének, vagy lehurrogva megköveznénk a „máglyára menőket”?
(„Éppen annak kell alaposan ismernie mindazt, ami régi, aki újat akar teremteni.”)

Néha egy évszázadokon (vagy évezredeken) át
fennmaradó legenda nem véletlenül marad fenn.

Lehet, hogy most még „Edward király, angol király büszkén léptet fakó lován, miközben körötte csend amerre ment, és néma tartomány, melyben hű szolgái szét száguldanak, ország-szerin, tova”, de hamarosan eljön az idő, amikor a „király már nyugton nem alhatik”, mert a „fülébe zúgja átkait a velszi lakoma.”

Egy sötét korban nem mindegy, hogy egy nemzet vezetői az Égi Rendet szolgálják, vagy a sátánit. A világ vezetőire is ez érvényes. Tudjuk, hogy most kit szolgálnak.

A Magyar Nemzet, csak Szakrális vezetővel teljesítheti be a Nimródi Örökséget.

NINCS MÁS ÚT. (Minden más, rossz. Nem pártok, nem politikusok, nem „demokrácia”, hanem Szakrális hierarchia, jellem és érdem szerint felépítve, melyben „A FÉLIG-MEDDIG EMBEREK HOZZÁTOK IGAZODJANAK, HOZZÁTOK, KIK SEJTETEK, ÉREZTEK, ÉSZLELTEK ÉS TUDTOK!”)

Amíg ez nem így lesz, mindig akad majd egy „rabszolga” aki azt súgja az új világrendet kiszolgáló „imperátor” fülébe, hogy „Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”

Egy tanító, egy „Ősz bárd”, egy „ajtó mögüli fehér galamb”, vagy egy Holló.

A Szakrális vezető gondolatai, szavai és tettei között nincs ellentét. Az egész élete a Nemzete szolgálatából áll. (Nem pedig „bort iszik, miközben vizet prédikál”.)

Nem lehet egy fenékkel két lovat is megülni. Nem lehet két urat is szolgálni, és nem ülhetünk fordítva a nyeregben, még akkor sem, ha az most így kényelmesebb és jobban kamatozik.

Gyermekkorunkban tapasztalhattuk azt az egyszerű dolgot – ami nem előítélet, hanem tapasztalatból nyert tudás – hogy, ha a színes gyurmákat egybegyúrjuk, akkor abból egy nagy szürke massza lesz.

Elvesznek a csodaszép színek a szürkeségben. Nekünk pedig nem a szürkeség az örökségünk.

Ne tévesszük össze a Zászlóhordozót a hamis zászlót lobogtatóval!

A végsőkig ragaszkodjunk a piroshoz, a fehérhez és a zöldhöz! A hármas halomhoz, a kettős kereszthez, a Turulhoz és a Csodaszarvashoz.

Aki ezt képviseli minden tettében, egész életével, az a KIRÁLY, nem pedig „Eduárd”.

Ha a végső költő elhal,
Ha elhallgat a madárdal,
Ha majd lehull minden csillag,
Ha majd elvész minden illat,
Ha majd elszáll minden lélek:
Akkor szűn meg ez az élet,
Akkor lesz a végítélet.


„Beszéltem, Testvéreim – most a szívemben újra csend és béke honol!”

Ne legyen nyugtalan a szívetek!

Legyenek fényesek a nappalaitok és csendesek az éjszakáitok!

-a „fogadós”

Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .