/„Olyan sötét vagy: Hasztalan világlok, fényem kudarc, és győznek árnyaid.”/
Az emberek többsége nem az igazságot keresi, hanem az elrejtőzést az általánosan elfogadottba, a kényelmes beilleszkedést az őt körülvevők véleményébe, a biztonságos középszerűséget, ami nem billenti ki a megszokott komfortzónájából, és ami az ő adott szellemi szintjén neki megnyugvást eredményez. Számára a boldogság fokmérője az, hogy milyen sikeresen tudja a saját, személyes téveszméit hozzáigazítani a kollektív téveszmékhez.
(Politika, pártok, vallás, isten-kép, világ-kép, eszmék, „izmusok”…)
„Senkit sem lehet önmagától megmenteni.”
Az elhitetés korában semmi sem az, aminek látszik. Nem mind arany, ami fénylik, lehet, hogy csak a bolondok aranya. Nem mind nemzeti, amit annak mondanak, nem mind szakrális, amit annak mondanak, nem mind táltos, akit annak mondanak és nem mind igaz, amit annak mondanak. Sőt…
A vörös csillag és a sárga csillag keveredéséből nem lesz nemzeti trikolor, sem Árpád-sáv, csak narancssárga… Pártokban, politikusokban gondolkodsz, meg vallásokban, egyházakban, és elhiszed, hogy jobb lesz?
Bolondok aranya…
Nehéz fényt vinni a sötétségbe, mert aki túl sokáig volt sötétben, azt zavarja, vakítja a világosság.
Ezért a Világ Világossága folyamatosan küzd a Vak-világgal.
Elég sziszifuszi munka…
„A sors kérdéseinek megoldása a műveltségtől független. Ahhoz, hogy valakinek az élete sikerüljön, ismeretekre és műveltségre szüksége nincs. Nem műveltebbnek kell lenni, hanem éberebbnek.”
Az éberség megőrzésében segíthet három dolog, Hamvas után szabadon: a bor, az álom és a humor.
Nekünk lételemünk a szabadság: „mindennel szembenézni, nem szemet hunyni… semmit kritikátlanul elfogadni… meggyőződni arról, hogy mi a hamis, mi a valódi… Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.” De néha a „Tanító” is belefárad a Vak-világgal való küzdelembe. Jól jön ilyenkor a humor segítsége. „A humor a világ rongáltságát nem rekeszti ki, de elviselhetővé teszi.” Elviselhetővé teszi az ostobaságot, a sötétséget: humor, szarkazmus, irónia, cinizmus, giccs, gúny, karikatúra… Csupán eszközök azokért, akik még megértik.
Csak, hogy ne járjunk így:
„Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét
De ha virág nőtt a szívében,
A csorda-népek lelegelték.
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.”
„Az időnek ma a költő már nem felel meg. Kevés.”
Azonban nem mindig temetjük el a nótát. Káromkodás és fütyörészés helyett néha azért mégis írunk valamit, valamiért… Amikor már szinte csak reménytelen álom, hogy a „piszkos, gatyás, bamba társakat és a csordát megmentsük a feketefejűségbe süllyedéstől, nem marad más, mint a humor…
De lehet, hogy csak a bor miatt…
Népmeséink a távoli múltból felragyogó, ősi tudást közvetítenek a mai emberek számára, amiből szellemi és lelki erőt meríthetnénk, és visszatalálhatnánk a saját gyökereinkhez.
Sajnos, amit most leírok, az nem egy népmese, és amúgy is, túl sok itt már a fél-analfabéta, szappanoperákon és valóság show-kon nevelkedett, nem saját „gyökér”, hanem inkább olyan feketefejűvé zombisodó…
Olyan se nem hall, se nem lát Dömötör-félék, akiket anyatej helyett energia itallal tápláltak, majd az óvodában a transz-nemű óvó bácsi hatására nem-átalakító műtéten estek át (többször is), aztán a tanító néni helyett – aki elment olaszba rúdtáncosnak – a mesterséges intelligencia nevelt afféle „gender-semleges” rendszergazdákká, akik legalább négyszer jól be van vakcinázva, mert egy néger guminővel élnek nyitott házasságban, akivel szívesen sétálgatnak szabad idejükben a narancsködös naplementében szügyig belegázolva a vörös-szegfű-tengerbe, miközben romantikus melódiákat dúdolnak a Pápai Joci-Tóth Gabi zenei géniuszoktól, és ámulva bámulják az égboltot becsíkozó chemtrail felhőkből aláhulló döglött, szivárványos békegalambokat.
Tudjuk, hogy „Sehallselát Dömötör buta volt, mint hat ökör”.
Míg más olvasott meg írt, ő csak ordítani bírt, hogy: „Brüsszel”. A másik meg, hogy „elkúrtuk”, pedig mi csak mindig „győztünk”! Ilyenek ezek a Sehallselát Dömötörök…
Hiába, “az élet nem habostorta”, és a „vonat nem vár”, mert „kétszázhúsz fölött” a lézeres (vagy Lázáros) vasút csak álom… Észre sem veszed, és elhagyod a valóságot: „Cirkuszt a pénzért, valaki kiszáll, valaki elszáll, valaki a pálya szélén hotdogot és hideg sört kínál…”
És ez a többségnek bőven elég.
Mit is érthetnének ők a népmeséink spirituális tanításaiból?
Mit is érthetnének a Sehallselát Dömötörök, mondjuk a „Fehérlófia” spirituális népmesénkből a mai időkben?
Körülbelül ennyit, a mai magyar valóság szintjén:
Hol volt, hol nem volt, Hetedhét országon is túl, valahol az Ó-perenciás tengeren és a süveghegyen is túl, de még Mátészalkán innen, volt egyszer egy fehér ló, helyesebben: Fehérló.
Ezzel a mesével aztán meg is gyűlt a baja a Netflix csatornának, pedig ők még a kis hableányból is feketét varázsoltak, és még Hófehérkét is fekete Pákó főszereplésével forgatták le. Ki is találták, hogy olyan, hogy fehér ló (pláne meg Fehérló) nincs is, legfeljebb szürke, és annak ötven árnyalata. Ezt már könnyű lesz majd szivárvány-pónira átírni.
Fehérlónak lett egy fia, akit Fehérló fiának neveztek. Egy borsodi kisiskolába járt, ahol sehogyan sem tudott beilleszkedni a helyi szubkultúra sajátos, többségi viselkedési normáiba.
A neve és a bőrszíne miatt gyakran keveredett konfliktusba a helyi pigmeus törzsekkel, akik szerint nagyon rasszistán nézett mindig rájuk, pedig nem is ő volt az a paraszt Csillagszemű Juhász, aki mindig igazat mondott, amikor a rendőrök tanúként beidézték.
Fehérló fia elég jól bele is jött ezekbe a csetepatékba, mert gyáva az nem volt, és mindig kiállt magáért, ha kedvesen megkérdezték tőle, hogy: Mi van te kutya, ütünk egyet?
És ő ütött, nem is egyet, mindet. Lett is nagy „respektje”, amit nagyban köszönhetett annak, hogy az anyja kétszer hét évig szoptatta. Nem Tescós UHT tejen nőtt fel, az már biztos.
Sajnos, ekkor az édesanyja hirtelen meghalt, de nem attól…! Megszúrhatta valami fehér tüske, vagy valami „tüskefehérje”, ahogy a „konteós” pletykafészkek sugdolózva híresztelték a faluban.
Így hát Fehérló fia a gyámhatóság elől elmenekült. Ment mendegélt, míg egy nagy sötét erdőbe nem ért. Ott minden és mindenki nagyon sötét volt, pedig nem is ez volt a Fekete erdő. Tele volt migránsokkal, meg vendégmunkásokkal, de hogy melyik melyik volt, azt nagyon nehéz volt megkülönböztetni. De voltak ott még kicsi, ferde szemű, sárga emberkék, akik éjszaka foszforeszkáltak, amint akkumulátorokkal a kezükben szaladgáltak össze-vissza. Volt ott egy, aki valamit kotyvasztott a tűznél, azt mondták, hogy aznap ő volt a soros…
Aztán Fehérló fia megpillantott egy elég „sukár csávót”, olyan „győzikéset”, aki éppen fát nyűtt az erdőben, úgy méter magasan fűrészelgetve, hogy ne kelljen derékból hajolnia, meg, hogy lássa, ha jön az erdész. Fanyűvő Rikárdó volt a neve, és amint meglátta Fehérló fiát, kulturáltan ily szavakkal invitálta: – Na, te kutya, birkózunk?
Fehérló fia már találkozott hasonlóval, nem is lepődött meg, hanem egyből derékon kapta Fanyűvőt, és úgy földhöz baszta, hogy csak úgy nyekkent. Nyöszörgött is szépen, hogy: – „Jájj more”, hagyjuk abba, inkább barátkozzunk! Hű szolgád leszek halálig! Szóval, így „becsicskult”. Egy kis eséstől megjött a jó modora neki.
Ezek után Fehérló fia megengedte neki, hogy vele tartson az útján. Már ketten mentek, mendegéltek.
Egyszer csak megláttak egy embert. Volt egy alkata neki, az biztos. Egyik kezében egy borsodi sör, a másikban egy tégla, azt morzsolgatta. Fanyűvő azt hitte, hogy ez biztosan a Kőműves Kelemen lesz, mert úgy rakta a falat, hogy az egyből le is omlott. Aztán mérgében törögette szépen a sörösüveget, meg a követ is. Kőmorzsoló Elemér volt, OKJ tanfolyamos kőműves mester.
Ahogy meglátta a két vándort közeledni, kiszúrta magának Fehérlófiát, mert fehér volt és jobban látszott a fekete erdőben, mint a másik. Amint meglátta Fehérló fiát, kulturáltan ily szavakkal invitálta: – Na, te kutya, birkózunk?
Hát kapott is rögvest egy akkora sallert, hogy a fal adta a másikat, ami le is omlott a földig. Kőmorzsoló is, és a fal is. Miután kiköpködte a kivert fogait, bágyadt mosollyal az arcán megkérte Fehérló fiát, hogy: -„Jájj more”, hagyjuk abba, inkább barátkozzunk! Hű szolgád leszek halálig!
Szóval, így „becsicskult”. Egy kis eséstől megjött a jó modora neki is.
Ezek után Fehérló fia megengedte neki is, hogy vele tartson az útján. Most már hárman mentek tovább.
Amint így mendegéltek, mint a „spanok”, egyszer csak megláttak egy kigyúrt embert, csupa „haskockája” volt mindenütt, meg csuklyás izma. Nem is csoda, mivel egész életében vasazott: színesfém, meg alumínium, ilyesmi. Egybegyúrt mindent, szeme mágnesként reagált a legapróbb vasra is. Vasgyúró Aladárnak hívták.
Ahogy meglátta a három vándort közeledni, kiszúrta magának Fehérlófiát, mert fehér volt, és egyből kóstolgatni kezdte: – Na, te kutya, birkózunk? Majd hirtelen elkapta Fehérlófia derekát, és elgáncsolta.
Erre már aztán Fehérlófia is méregbe gurult, mert nem olyan családból származott, hogy engedje az efféle dolgot. Derékon kapta ő is Vasgyúrót, és úgy vágta a földhöz, hogy az összes Richter-skála kiakadt a nagy rengéstől. Na, erre Vasgyúró előtt is lepergett az egész élete, ami nem volt egy szép látvány, de azért még ragaszkodott volna pár széria folytatáshoz, ezért így nyöszörgött: -„Jájj more”, hagyjuk abba, inkább barátkozzunk! Hű szolgád leszek halálig! Szóval, így „becsicskult”. Egy kis eséstől megjött a jó modora ennek is.
Ezek után Fehérló fia megengedte neki is, hogy vele tartson az útján. Most már négyen mentek tovább.
Ahogy így megbékélve mentek, mendegéltek, egy kis házikóhoz értek, olyan szocpolos Kádár-kocka féle volt, füstölt kolbászból volt a kerítés, és a tövében már piros volt a paradicsom, nem sárga.
Mivel éhesek voltak, elmentek vadászni, csak Fanyűvőt hagyták hátra séfnek, hogy főzzön nekik flambírozott tintahalherét, almaszószos kurkuma -szirupban pácolt, glutén-mentes cserebogár mártással, de végül, mivel még kezdő séf volt, kiegyeztek kásában.
Így hárman indultak vadászni, amikor hirtelen megláttak egy nyomkövetőt viselő svájci farkast, amit Vasgyúró egyből le is csapott, mondván, hogy – „Ki ez a fuxos svájci strici, rendőrségi nyomkövetővel, és nagymama jelmezben, aki utánunk szaglászik”? Először azt hitték, hogy Farkas Flóriánnal találkoztak, de ő, bár elég hihetetlen, nem hordott még soha nyomkövetőt, ezért csakis valami beteges „hermafrodíté” lehetett, hogy így „kikerázta” magát nagymamának. Szegény pára meg is „murdelt” a helyszínen, majd okosan bele is dobták a patakba, hogy elrejtsék a nyomokat. A piros ruhás csaj meg csak várta a kosárkájával az erdő szélén… De legalább már nem tudta többé bekapni… Mármint a farkas, őt.
Míg farkas ölő hőseink az erdőt járták, Fanyűvőnek is meggyűlt a baja a konyhaművészettel.
Pedig beleadott apait, anyait: savlekötőt, GMO-s kukoricadarát, Daxtrózt, emulgeálót, E482-őt, meg minden E betűs szart, amit sebtében talált a ház körül.
Éppen elkészült a kásával, ami még zöldessárgán fluoreszkált is, pedig csak egy csepp kínai akkumulátorsavat cseppentett bele, az íze kedvéért, amikor hirtelen ott termett egy vendégmunkásnak látszó, ferdeszemű, kissé sárga „kici” emberke, akinek hatalmas nagy volt a térdéig érő szakálla.
Olyan volt, mint a „kis grófó”, csak kisebb.
– „Dicsak more”, mi a manó? – csodálkozott el Fanyűvő.
– Én vagyok a Hétszünyű Koponyányi Nano!- berzenkedett a jövevény, akinek annyi nano – műanyag volt a szervezetében, hogy törpe maradt, de kurva gonosz. Ráadásul egész nap az okos telefonját nyomkodta. Elég idegesítő törpe volt, de nem volt szabad törpének nevezni, mert ez rettenetesen megsértette a személyiségi jogait, amitől nagyon agresszívvá vált. Főleg, hogy reggeltől estig a „sztár boxot” és a „ninja warriort” nézte az interneten. Szóval, veszélyes volt.
– Ember! Most jöttem a templomból, de már sietek is Brüsszelbe, adjál már egy kis kását, szomorodjál meg! –kérte udvariasan Nano.
De Fanyűvő nem a legélesebb kés volt a fiókban, annak ellenére, hogy az „Észbontók”-on és a „Lángelmék”-en szocializálódva szerzett segédmunkás OKJ-s diplomát, ezért flegmán válaszolt:
– Én nem táncolok úgy, ahogyan te fütyülsz, kicsi csíra! Hordd el magad!
Na, erre aztán a törpe olyan dühös lett, hogy belilult az egész feje. „Idegállapotba” került, és megfejelte Fanyűvőt, majd befenyítette, hogy, ha nem kapja meg a kását, akkor a TEK-es , NAV-os és végrehajtós haverjaival jön vissza, és Fanyűvő hasáról eszik majd meg a forró kását. Erre Fanyűvő be is „csicskult” rendesen. Érezte, hogy „ebből baj lesz, more”, és mivel kifogyott az érvekből, inkább odaadta az összes kását a törpének, aki mindet felfalta és sietősen távozott.
Mire Fehérló fia és a többiek hazaértek, már nem maradt semmi, amiért számon is kérték Fanyűvőt. Ő azonban nem merte elmondani, hogy mi történt, inkább eltűrte azt a pár „sallert”, amit a többiektől ezért kapott.
Másnap Kőmorzsolóra került a sor, aki ugyanígy pórul járt a törpével, de szólni ő sem mert.
Harmadnap Vasgyúrót is „becsicskította” a törpe, de a három pórul járt séf még akkor sem mondták el, hogy mi történt, sőt, kárörvendően várták a következő napot, amikor Fehérló fiára került a kása főzésének sora. Egész nap röhögtek az erdőben, mert azt hitték, hogy a törpe Fehérló fiát is legyűri, éppen úgy, ahogyan őket.
Minden úgy történt, ahogyan az előző napokban.
Fehérló fiának is „gizdáskodott” a hétszünyű Koponyányi Nano, de nagyon ráfázott, mert az bizony nem ijedt meg sem tőle, sem a TEK-től, sem a NAV-tól, de még a végrehajtó maffiát is leszarta. A kekeckedő törpe kiharcolt magának néhány alapos pofont, de még akkor is azt bizonygatta, hogy ő győzött. Na, erre megfogta Fehérló fia és a forró kását a törpe hasára borította, ahonnan jóízűen meg is ette mindet. Nagy jajveszékelésbe kezdett Nano, és ha tehette volna, még a világból is kiszaladt volna. Talán egészen Graz-ig futott volna, de Fehérló fia a szakállánál fogva kikötötte egy nagy fához, és otthagyta sivalkodni.
Nagy kussolás volt, amikor a három pórul járt barát nagy kíváncsian hazatért és megtudták, hogy azért nincs kása, mert a törpe hasáról megette Fehérló fia. Hitték is, meg nem is.
Hátravitte őket Fehérló fia, hogy megmutassa a móresre tanított Nano-t, de annak se híre, se hamva nem volt, a fával együtt meglépett, egy mély üregig vezettek a nyomai.
Elhatározták, hogy leereszkednek utána a feneketlen mélységbe, de Fanyűvő már negyed útnál sivalkodott, hogy húzzák vissza. Kőmorzsoló is csak fél útig bírta, Vasgyúrót pedig a kétharmadnál kellett visszahúzni.
Ekkor Fehérló fia következett, aki lement teljesen. Itt aztán talált három várkastélyba bezárva három királylányt. Az egyik kastély rézből volt, a másik ezüstből, a harmadik aranyból, amit egy három fejű, egy hat fejű, meg egy tizenkét fejű sárkány őrzött. Számla-gyárosok lehettek, mert volt ott helikopter leszálló pálya, meg jacht kikötő, meg sportkocsi gyűjtemény is. Lányokat rabolgattak, hogy kivigyék őket „dubajozni”, de Fehérló fia levágta az összes f-betűs testrészüket: fülüket, fejüket, farkukat…
A megmentett királylányokat beültette a kosárba, amit a másik három odafentről fel is húzott, de amint meglátták a királylányokat, szemet is vetettek rájuk, a kötelet meg visszadobták. Így Fehérló fia lent maradt az alvilágban.
Szerencsére „összespanolt” egy griffmadárral, aki felvitte a felszínre, ahol egy apróbb úti baleset után, kis plasztikai műtéttel hétszer erősebbé tette Fehérló fiát, mint amilyen előtte volt, majd visszarepült a fiókáihoz.
Fehérló fia egyből szétütötte a három sunyi cimboráját, majd ledobta őket, hogy míg élnek lent kásázgassanak a Hétszünyű Koponyányi Nano „tesvírükkel”.
Fehérló fia pedig végre királyként élhetett a három királylánnyal konzervatív-keresztény értékrendben, illiberális módon, szabadon. Született is sok „Sehallselát” gyerekük.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak, és sem a TEK, sem a NAV, sem a végrehajtók, sem a feketefejűek nem mertek többé baszakodni velük.
Ennyi lett volna, lett „heppiend”, kaptunk kultúrát dögivel, meg tanulságot. Bolondok aranyát…
Talán egyszer elmúlik a mámor, és elérünk egy olyan nem „piszkos, gatyás, bamba, csorda” szintre, amikor a költő nem temeti el a nótát, és nem csak káromkodik, vagy csak fütyörészik, hanem mesél.
Például, elmeséli a lelkiismeret aranytükrében önmagára találó, tiszta tudatú, szabad magyaroknak, hogy valójában, eredeti formájában ez a mese egy ősi misztériumról szól, arról az ős Tudásról, amit a meséinken keresztül már gyermekkorban megismerheti a magyar lélek azt a feladatot, amit itt, a Földi létünkben meg kellene valósítanunk. Azt, hogy a lélek a tízezer bőrű tűz gyermeke.
A Fehérló pedig a Napistennő, az izzó, fehérlő Nap, akinek a fia Fehérlófia. Párja a parázs-ló, a vereslő Nap, a férfi isten: Vörösló. Kettejük gyermeke a vörös csikó, rőt-mén (Ménrőt), Nimród, a magyarok ősapja, aki a Napistent személyesítette meg. Nap-atyánk.
“Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon minket, Napatyánk fényében!”
(Tatárlakai korong, kb. 6500 éves!)
De hány magyart érdekli mindez?
A „magyar ugaron” most csak a bor, az álom és a humor marad lelki sebeinkre gyógyírnak.
No, meg a bolondok aranya…
-a „fogadós”