(A Stockholm-szindróma egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek esetenként – szimpátiát kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa, mert józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket.)
Büszkék lehetünk. Óriási dolog történt Nemzetünk életében:
„És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált”: „A SAS LESZÁLLT!”
(„A Sas leszállt!”: Orbán Viktor így tudatta, hogy megérkezett Párizsba… „Bástya elvtárs: Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”)
Ember! Alig jött ki a templomból, már meg Párizsban leszállt. A sas.
Ady Endre, ha ma élne, nem azt írná, hogy „Párisban járt az Ősz”, hanem azt zengené, hogy „Párisban járt a sas”. („Megállok lihegve: Páris, Páris…”)
A „sas” leszállt.
Ne zavarjon senkit, hogy a lebutított propaganda az átlag-polgárt megcélozva, arra sem ügyel, hogy „A sas leszállt”, egy 1977-es film címe. (A történet röviden: 1943. Adolf Hitler – hadi sikerein vérszemet kapva – parancsot ad Canaris tengernagynak, hogy raboltassa el legnagyobb ellenségét, Churchillt. Radl ezredes veszi kezébe a vállalkozást. Megtalálja hozzá a megfelelő embereket: Steiner ezredest, az Angliában nevelkedett kiváló és vakmerő katonát és csapatát, valamint Devlint, az angolok ellen harcoló írt. Seregély fedőnevű brit kémük állítása szerint Churchill a következő hónapban egy eldugott kis kelet-angliai településen tölt egy hétvégét. Tehát minden együtt van az évszázad nagy bravúrjának végrehajtásához.)
Persze, arról nem szól a fáma, hogy a filmben kudarccal végződött a „nagy bravúr”. De ez nem is lényeg, fő a jelszó és a „humor”. (Ettől vidám a „barakk”…)
A „sas” az évszázad nagy bravúrjának végrehajtása céljából szállt le Párizsban, ha jól kell értelmeznünk a jelmondatot. Mi lehet ez a „bravúr”? („Az élet nem habos torta, Pelikán. Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.” Ezért „csapásokat adunk és csapásokat kapunk”. „Virág elvtárs megmondta: az osztályharc élesedik. Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.” „Csak semmi kurválkodás!”)
Biztosan velem van a gond, de ez a „sas-dolog” nekem kicsit furcsa. ( Nem is beszélve arról, hogy a „sas-fészek” is egy kissé érdekes zöngét hordoz, hiszen köztudott, hogy „A Sasfészek” – németül: Adlerhorst, ma: Kehlsteinhaus – Németország Bajorország tartományában, a Berchtesgadeni-Alpokban található hegyvidéki nyaralóház, amely a német diktátor, Adolf Hitler kedvenc tartózkodási helye volt 1938 és 1945 között.)
No, de a harc, az harc. A sas meg nem veréb.
(„Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”)
„Én ideológiailag nem vagyok elég képzett”, és ornitológus sem vagyok, ezért nem biztos, hogy különbséget tudok tenni egy sas, vagy egy veréb, vagy egy szarka között, de az biztos, hogy mindegyik madár. Minket meg „palimadárnak” néznek már egy ideje a szarkák és a verebek, de még a „sasok” is.
Persze, tudjuk, hogy Pio atya Magyarországról az alábbi jövendölést mondta: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni”, de nem hinném, hogy erre a „sas-madárra” célzott volna. Az a bizonyos „gyönyörű madár” egészen máshogy fog kinézni és repülni is. Szerintem. Bár, Ő is le fog majd szállni Párizsban…de egészen más lesz majd minden…
(Ez a „sas” meg már régóta olyan, mint „az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk. Azért van egy kis rossz érzésem. Miért kell ekkora felhajtást csinálni? Mégiscsak becsaptuk az embereket. – Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”)
És lett magyar „sas”… (Néha elrepül – katonai géppel – Toszkánába is bevásárolni a fészekaljnak, de hát az élet ugyebár nem habos torta, és ki mit szakít, azt szagolja, kinek mit intéz a kormánya…)
A sas és a veréb közötti különbség megértéséhez egy mesét idéznék, amit „békaemberek hoztak ürgebőrbe csomagolva”:
„A veréb irigykedve figyelte a sast. Milyen méltóságteljes, milyen magasan szárnyal! Szinte megérintheti a Napot. És valóban, a faágról, ahol a veréb ült, úgy tűnt, mintha a Nap magába szívná, körbeölelné a fénye által bearanyozott sast.
“Én talán kevesebbet érek csak azért, mert kicsi és szürke vagyok? ” Elhatározta, hogy olyan magasra repül, és olyan közel a Naphoz, ahová még a sas is hiába vágyik.
Repült, repült, repült, egyre magasabbra. Már a felhők felett járt – gyenge szárnyai alig bírták a terhet, de ő minden erejét megfeszítve csak emelkedett tovább. A levegő ritkulni kezdett. Furcsa módon minél közelebb került a Naphoz, annál hidegebb lett. És ő mégis repült, csak repült…
Aztán nem bírta tovább. Szárnyai összefagytak, nem kapott levegőt. Ilyen közel a Naphoz még senki sem jutott, gondolta, aztán már csak zuhant, zuhant …”
Még szerencse, hogy mi nem zuhanunk. Mert nekünk nem verebünk van, hanem „sasunk”, vagy olyasmi. Mi így repülünk, és kész. Aki nem repül velünk, az áruló, és repül!
Úgy érzem, hogy így is fogunk még egy ideig „zuhanva-repülni”, amíg ilyen hozzáértő vezetők, politikusok, pártok kezében az országunk:
“- Magának másutt a helye. Komoly, felelős, vezető funkcióban. Mihez ért?
– Semmihez. (foci, stadion, kisvasút, akkumulátorok, vakcinák, lélegeztető gépek, rezsiharc, benzin-ársapka, infláció, kordon-bontás…)
– Szereti a mi nagy bölcs vezérünket?
– Hát hogyne.
– Akkor nem lehet baj.”
És valóban, nincs is itt semmi baj! („A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk: munka és béke…” Munka éhbérért az akkumulátor gyárakban, és „háborús-vészhelyzetes-inflációs béke.)
„Éljen a magyar szabadság, éljen a magyar haza!”
„Nem tudsz te semmit, Havas John”, idézhetnénk a Trónok harca c. sorozatból. (Trónok harca, klónok harca, Kohn-ok harca…)
A filmben John sajnos nem túl bölcs, nem valami okos, egyszerű a gondolkodása, nem lát a dolgok mögé, nem tud a sorok között olvasni.
Manapság elég lenne neki kimenni a zöld „sasok” Bayer Leverkusen elleni visszavágójára és nemzeti színekben a botlábú, milliókat kaszáló focistáknak szurkolva revansot venni Brüsszelen.
Nem kell már ide neki a „Fattyak csatája”, vagy a „Mások elleni háború”. Hodor, pedig csak mondaná a magáét, úgysem érti senki. (Hodor: A Trónok Harca félkegyelmű óriása, aki nem tud mást mondani, mint egyfolytában csak a nevét: “Hodor!” – illetve, eredetileg azt, hogy: “Hold the door!”-„Tartsd az ajtót!”, de azt nem érti senki.)
Mindig Mohács kell nekünk?
Ennyire elbutultunk?
(Pedig ahhoz, hogy valaki hőssé váljon, nem kell sárkányhátról csatákat nyernie – van, hogy elég tartania az ajtót. Hodorként tartanunk kellene a „kaput”, a „Mások” ellen. Vannak, akik őrzik még az „Aranykaput”.)
Közben zajlik a világban az igazi trónok harca, klónok harca, Kohn-ok harca.
Volt már ilyen. Nem tanultunk.
Miként is írta Márai Sándor? „A kommunizmus megbukott, minden értelemben, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.”
Nekik „a káosz létra”. („Az éj sötét és tele van iszonyattal. Közeleg a tél.”)
Ha már „zsákmány” és március, nem árt emlékeznünk:
1919. március 21-én kiáltották ki Garbai Sándor népbiztossal a parlament lépcsőjén a Tanácsköztársaságot. A 133 napig tartó proletárdiktatúra legbefolyásosabb alakja a külügyi népbiztos Kohn Béla (Kun Béla), élet és halál ura volt hazánkban (Felesége, Gál Irén, a férjét a Szovjetunióba is követő nő, 1959-ben tért haza családjával Magyarországra, ahol a rendszer kedvezményezettjeiként élhettek. Egyik gyereke: Kun Ágnes… Külön érdekesség, hogy a később jogot hallgató Kun Bélát a zilahi középiskolai éveiben Ady Endre korrepetálta.)
A véreskezű Kohn Béla („aki valaha az őt megintő tanára katedrája elé rondított, majd a kolozsvári Munkásbeteg-segélyező Pénztár bélyegrablójaként és sikkasztójaként vált hírhedtté, végül a Lenin-fiúk bukása után pedig elrabolt aranyláncokkal menekült repülőgépen országunkból. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.”)
1920 nyarán emigrált Szovjet-Oroszországba, s Frunze mellett harcolt. A helyi forradalmi tanács vezetőjeként 1920 novemberében mintegy 70 ezer áldozatot követelő terrort vezetett be a Krímben.
„Súlyos betegségében Ady Endrének is fülébe jutott, hogy Kun Béla, az egykori magántanítvány, akinek ő valaha Kolozsvárott privátleckéket adott, visszatért a hadifogságból, és hogy egyre nagyobb jelentőségre jut, de elmondták neki azt is, hogy Kun Béla sohasem mulasztja el a vele való intim barátsággal kérkedni. A nagy költő sokat jelentő mosollyal, megvetéssel teljes szánakozással a hangjában reflektált az ilyen hírekre, majd egyszer nagyobb társaság előtt – egy időben, amikor még senki sem sejtette volna, hogy mi lesz még Kun Bélából – egy próféta jós tehetségével figyelmeztette az érdeklődőket:
– Vigyázzatok, nagyon vigyázzatok, ez egy nagyon veszedelmes fráter, ez még nagyon nagy csúfságot fog elkövetni. Ha nem vigyáztok rá, ugyanazt csinálja az egész országgal, amit egykor kisdiák korában a tanárjával csinált. Vigyázzatok a disznóra! Alig tíz éves volt, talán első gimnazista, valami miatt megharagudott az osztályfőnökére, talán beírták az osztálykönyvbe, furcsa módon bosszulta meg magát. Kora reggel bement az osztályba és – odarondított a katedra alá. Vigyázzatok rá, mert ha nem vigyáztok rá, azt fogja csinálni az egész országgal, amit egykor a katedrával csinált. Be fogja piszkítani az egész országot. Veszedelmes fráter!”
Szóval, csak óvatosan a jogot hallgató, repülőgépen a „zsákmányt” menekítőkkel!
Az óvatlanságunk miatt jutnak nekünk ilyenkor, március idusán mindig: „Szirmok, virágok, koszorúk”.
(A „Szirmok, virágok, koszorúk” c. film azokat az erkölcsi dilemmákat veti fel pontosan és élesen, amikkel a szocializmusban élőknek is szembe kellett nézniük, és sajnos a mai embereknek is. Beszűkül egy levert forradalom után a lázadók élete…)
Megéri életben maradni, ha az ember csak megalkuszik a rendszerrel? Hogyan lehet úgy élni, ha nappal azokat a gondolatokat üldözi az ember, amiért éjszaka lelkesedik? Meddig nemes és becsülendő ragaszkodni az eszmékhez, és mikortól sodorja felesleges veszélybe a családot? A feledni és megalkudni képtelen ember tragédiája ez napjainkban is.
„Nem tudsz te semmit, Havas John.”
És ez sajnos mennyire igaz.
Nem tudunk már lassan semmit. (Pedig egykor a Tudás népe voltunk.)
„Ecce homo!” Íme, az ember! Pilátus ezekkel a szavakkal mutatott a tövissel koronázott, bíborszínű köpenybe öltöztetett Jézusra. (Ma a tágabb értelemben minden olyan emberre használjuk, aki megtépázott, szánalmas helyzetben van.)
Íme, mi Magyarok! Megtépázva, szánalmasan „előre menve, nem hátra”.
Bambán bámulunk és tapsolunk a cirkusznak.
Szellemi táplálékaink: sztárban sztár, zsákbamacska, ezek megőrültek, észbontók, lángelmék, „valóság” show, vetélkedők, főző műsorok, „rém-hír-adók”, propaganda műsorok…
Az ostoba ripacsok, felkapaszkodott celebek, gátlástalan „sztárok” pöcegödre, ahol folyton röhögnek, mint a fakutya és szórják a pénzt, elhitetve, hogy ilyen egyszerűen hozzá lehet jutni, csak meg kell aláznod magad, minél nagyobb hülyét kell csinálnod magadból, a lehető leggátlástalanabbul. És az emberek a nyereményért bármit meg is tesznek, egyre mélyebbre süllyedve.
Az ostoba, szellemi vetélkedőben indul, a ribanc a „nagy ő”-ben, a gazda házasodna, a cigány gazdálkodna, a hamisan kornyikáló fogatlan pedig énekel…stb. De már ez sem elég. Ki kell vetkőzni önmagából mindnek: nők férfinak öltözve és fordítva, már-már betegesen gátlástalanul. Visít, ugrál, pörög, sír és/vagy röhög, ahogyan a nyolc általánost végzett, suttyó, ózdi proligyerekből lett műsorvezető, „polihisztor” sztár fő műsoridőben éppen vezényli.
De még a „főzőműsorok legtöbbjénél sincs tisztelet: röhögnek, pazarolnak, galádkodnak az élelmiszerrel. Vircsaft az egész. Semmi sem szent.
Az egykori, szocializmus legvidámabb barakkjából a világ leghülyébb barakkjává válunk.
Hajrá magyarok!
Közben, a szürke valóságban, a virtuális ködön túl, de Párizson innen, ahonnan a „sas” repülget, kezd látszani a háromadagos „karikór”-os akcióterv egyre ijesztőbb hatása. Hullunk és sorban állunk a posták maradékainál, az orvosi rendelőkben (ahol még van orvos). A rendszer óvatos aljassággal, de sátáni alapossággal vezet befelé minket a „digitális rabszolgaságba”.
Míg a tv-t bámulod, vagy épp az ostoba focimeccseken bizonyítod, hogy mekkora nagy magyar harcos vagy, teljes rabszolgává tesznek, mert nem látsz, nem hallasz, és nem beszélsz. Nem is akarsz látni, hallani és a hangodat hallatni.
Azt hiszed, te megúszod. „Nem tudsz te semmit, Havas John.”
Az USA át fog térni a digitális dollárra, ez a folyamat elkerülhetetlen! Egyre nehezebben fogsz élni, egyre többet engedsz a szabadságodból. Növelik az inflációt. Aztán lesz elégedetlenség, zavargások, gyűlések. Majd jön egy új járvány, vagy valami (háború), ami megakadályozza, hogy a hétköznapi emberek kimenjenek az utcára. Végül az emberek kénytelenek lesznek hallgatni a hatóságokra. Ilyen egyszerűen fog menni. Minden egyéb csak cirkusz.
Te pedig a buta bohóc vagy, aki könnyes szemmel nézi, hogy odafent a „sas” milyen szépen repül, vagy éppen, milyen ügyesen landol Párizsban, vagy épp Hatvanpusztán.
Igazad van, Havas John!
Addig, amíg ti a „sas” röptében gyönyörködtök, addig „Hodor”, talán tartja még a Kaput. De a „Mások” előbb utóbb áttörnek, és elfoglalják az életterünket, és az biztosan pusztítóbb lesz, mint a pápai joci – majka páros együtt.
Talán segítenünk kellene a „Kapu”-t őrzőknek.
Hamarosan tényleg elférünk egyetlen diófa alatt, ezért nemsokára „elkezdődik az őrségem”.
(A Westeros-t az ismeretlen fenyegetéstől elválasztó Falon maroknyi férfi gondoskodik arról, hogy ami Északon van, az Északon is maradjon. Az Éjjeli Őrség tagjai a kiképzést követően egy esküvel pecsételik meg tragikus sorsukat: nem lesz családjuk, gyerekeik, feleségük és életüket készek a Fal s testvéreik védelmében feláldozni.)
Addig is két „Braavos-i” kifejezés:
“Valar Morghulis” – Mindenkinek meg kell halnia.
“Valar Dohaeris” – Minden embernek szolgálnia kell.
Bár a halál mindenkihez eljön egyszer, előtte minden férfinak és nőnek az életének célját kell teljesítenie. Nem mindegy, hogy kit, miért és hogyan szolgálunk.
A Nemzet felemelkedéséhez pedig semmi köze a „sas” röptének, sem az átkoknak, szócsatáknak, vagy „csók”-csatáknak, sem a szakralitás látszatát keltő hazug álszenteknek.
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”
És addig sem szabad egy pillanatra sem elfelednünk, hogy:
„A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely”
Vagy, ahogyan Hodor mondaná: -„hodor!” (Tartsd a kaput!)
– a „fogadós” –