Ahhoz a generációhoz tartozom (68’-as évjárat…) amelyik első kézből (szülők, nagyszülők) kaphatott információt a második világháborúról, 1956-ról, miközben a kádári rendszer legvidámabb barakkjában nőtt fel.
Voltam – mert kellett – kisdobos, úttörő.
Hordtam kötelezően az iskolaköpenyt és évekig tanultam több-kevesebb sikerrel az orosz nyelvet, mert az is kötelező volt. Gyerekként ez természetes volt, hisz nem is volt más alternatíva. Szinte mindenki egyformán szegény volt. Nem voltak okos kütyük, amiket egész nap nyomkodhattunk volna, legfeljebb egy fekete-fehér televíziónk, amiben egy fiatal számára általában rém unalmas műsorok mentek. Ha unatkoztunk, akkor fociztunk a szabadban, lementünk a folyóhoz, vagy könyvtárba jártunk. A politika a kutyát sem érdekelte…
A kádári „gulyáskommunizmusnak” (fridzsiderszocializmus) épp az volt a lényege, hogy aki nem konfrontálódott a hatalommal, az viszonylagos nyugalomban élhetett, mivel úgy vélték, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”.
Aztán a hosszú, csendesnek vélt évek látszólagos békéjén átviharzott a történelem. Megéltem a Szovjetunió és a kommunizmus bukását, a rendszerváltásnak titulált gengszterváltást, a spontán és szabad privatizációnak hazudott szabad rablást, a többpárt rendszert, ahol „ezek ugyanazok” voltak.
A zöld és vörös bárókat idővel felváltották a narancssárga oligarchák. A korábbi „hős felszabadítóinkból” lett „ruszkik haza”, utána meg „éljen Putyin”…
A fene sem érti már ezt. Az addig ellenforradalomnak nevezett ’56-ból forradalom lett, a korábbi véresszájú kommunista párttitkárokból, KISZ titkárokból, munkásőrökből, vérbírók utódaiból pedig gazdag vállalkozók, demokrata politikusok és antikommunisták lettek, akik parancskövető párthűségből és anyagi érdekből pár év alatt megint egypárti diktatúrát építettek, csak most más lett a neve.
Nehéz ezt követni, de kutyából nem lesz szalonna, ahogy kommunistából sem demokrata, még akkor sem, ha annak nevezi magát. Sajnos nekünk „még kommunistákból is a leghitványabbak jutottak”. Persze a liberálisoknak nevezettek sem különbek. Egyik kutya, másik eb. Ennek a több évtizednyi politikai-, társadalmi-, gazdasági-, erkölcsi-, szellemi ámokfutásnak meg is van az „eredménye”: morális züllés, össztársadalmi elhülyülés, gazdasági csőd, gyűlölet, káosz, politikai megosztottság, a nemzet végzetes kiszolgáltatottsága, gyengesége… Ebből a helyzetből elég reménytelenül hosszantartónak látszik a kilábalás, ha egyáltalán ez még lehetséges.
Az „ügynökakták” nyilvánosságra hozatala eléggé felemásra sikeredett.
Ez is olyan „magyaros” lett.
Egyrészt tudjuk, hogy az évtizedes teljhatalommal bírók kiválogatták, megsemmisítették, eltüntették az okmányok jelentős részét. Másrészt a társadalom joggal várja el az igazságot. Persze, mint mindig, most is csak féligazságot kaphat, még akkor is, ha a szándék esetleg tiszta is volt. De már megy a maszatolás, elkenés.
Ismerjük ezt, hiszen a börtönben a rabok is mind azt mondják, hogy ártatlanok, ami egyes kirívó esetekben talán még igaz is lehet. Viszont, akiket ellehetetlenítettek a kommunizmus pártkatonái, akiket a rendőrőrsökön heti szinten agyba-főbe vertek, akik gyerekeit megbélyegezték, akik öngyilkosok lettek a pártállam zaklatása miatt, azoknak kijár az, hogy megnevezzék a bűnösöket, akik eddig lapítottak. Akiknek a családjai szépen boldogultak és sok esetben a leghangosabban „kommunistázók” napjainkban is. Kísért a múlt. „A mindennapi életünk részévé vált a következmények nélküliség, amely általános értékválsághoz vezetett” mivel „a múlt újraíródott, olyan torz módon, ami nem segítette a rendszerváltás utáni lelki és szellemi megtisztulást”.
A nagy „nemzeti” jelszavak és „focidrukkeres zászlólengetés” közben „él itt egy nép apák nélkül, mintaképek, mesterek, királyok és istenek nélkül, sőt, a múlttal kapcsolatos használható emlék nélkül”. Igazság és szabadság nélkül. A valódi istenünk nélkül. Tudatosan gerjesztett, számunkra létidegen, önpusztító testvérgyűlöletben vergődünk, mindig hamis zászlót követve. A gyógyulásunkhoz vezető úton az első lépés a hazugságokkal és a hazugokkal való leszámolás kellene, hogy legyen, bármi is ennek az ára. „Az igazságot is meg lehet szokni.” Derüljön ki, hogy kik voltak ügynökök, spiclik, még akkor is, ha ez az utódaik számára kellemetlen vagy megrázó!
Pocsaj településen is akadnak nevek, illetve érdekes fedőnevek: „bodrogi, szabolcsi, ugrai, tordai, tárnoki, süvegi” és még sokan mások. De itt sem szerepelnek a volt párttitkárok, KISZ titkárok, munkásőrök, párttagok nevei, akiknek az utódai manapság sokan a legharsogóbban „kommunistázó” fideszesek, és csak idő kérdése, hogy a legharcosabb „tiszásokká” alakuljanak át, szokásuk szerint az épp győztes oldalára átállva. A kommunista nem vész el, csak átalakul. A vér nem válik vízzé. Éberség, elvtársak! Vagy polgártársak, nemzettársak, hittársak, vagy nem is tudom, hogy most éppen mik.
Kísért a múlt, készülnek az „éles és tompa tárgyak”, mert a „munkás ököl vasököl, oda csap, ahova köll”, legyen az akár fekete, fehér, vagy a szürke megannyi árnyalata. Nálunk nem csak a múlt kísért, hanem a jelen és a jövő is.
Az én ’68-as generációm átadta a helyét az úgynevezett „Z” generációnak, akik lassan szintén átadják a helyüket az őket követőknek, akik talán a mostanában oly gyakran emlegetett „Alfa” generáció. Ők a „Digitális bennszülöttek”, vagyis az első olyan nemzedék, akik már csecsemőkoruktól kezdve érintőképernyők, okoseszközök és algoritmusok között nőnek fel. Csak halkan jegyzem meg, hogy az „Alfa” betű a kezdet a görög abc-ben. Nem tudom, hogy hány generáció kell majd, hogy eljussanak az „Ómegáig”, ami pedig az „ellenállás” jele.
„A történelem folyton ismétli önmagát.”
A virtuális világ digitális rabszolgaságának zsarnok-rendszerétől nagyon nehéz lesz megszabadulni. De legalább ott csak egy név szerepel majd az ügynöklistán: a könyörtelen főgonosz „Smith ügynök”.
De ez már legyen a más gondja…