/”Garázda Lófő” gondolatok/
„Menj el, menj szegény magyar, a kétség partjára,
Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon,
Elfajult testvéridtől csinált áll-útakon,
Kik őseink hamvait rútúl megtapodták,
Arany szabadságunkat aranyon eladták.
Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek:
A szabadság s a rabság, miben különböznek!”
„Mit eddig kaptunk Szkitiától,
Halálnak sok, életnek kevés.
Bajtársaink, most jön a java:
A kétségbeesés.
Most már nem kell komédiázni,
Langyos cselekvés, menj tovább.
Csináljuk kissé komolyabban
Ezt a komédiát.”
Kedves Magyar Testvérem!
Milyen madár vergődik elméd ketrecébe zárva?
(„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.”)
Tud-e még repülni valaha az a gyönyörű Turulmadár?
Semmi sem véletlen. Történelmünket már igen hosszú ideje kíséri, torzítja és uralja egy igen sötét entitás árnyéka. Nagy hiba, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor, amikor meg akarjuk érteni a jelen helyzetünket, és főleg akkor, ha valamiféle kiutat szeretnénk belőle találni.
A történelmet a győztesek írják.
Ez tény. A hatalmon levők hazug propagandája minden korban mindent eltüntet, átír, meghamisít, kitalál, torzít, ami megkérdőjelezheti a legitimitását. Minél hosszabb és korlátlanabb az uralkodása egy fizikailag győztes csoportnak, annál kevesebb igazság marad számunkra a neki nem tetsző múltból. A hatalmi érdek mindent felülír. A korlátlan hatalomnak semmi sem szent, csak a saját „szentségét” alátámasztó „bármi”…
Végül ezért lesz az árulóból nemzetmegmentő és a nemzetmegmentőből áruló.
Így válik a hódítóból felszabadító, a hazugból igaz és az igazból hazug, a hősből gyáva és a gyávából hős.
Így lett az ősi múltból honfoglalás, a hagyományból boszorkányság, Istenből sátán és sátánból isten, táltosból garázda eretnek, szabad magyar harcosból lehajtott fejű, megtört gerincű, hűbéres jobbágy.
Így lettek az istentelen hamis papok a népnevelő „tanítók”.
Ezért lett a boldogság-igazság-tisztesség-szabadság helyett az erőszak-félelem-hazugság-elnyomás.
Ezért lettek a véreskezű „Vatikánt-szolgáló” gyilkosokból „szentek”, a szakrális, Turul-vérű Magyar Apostol-királyok helyett megalkuvó, Rómát térdepelve szolgáló kufár-vérű, nemzetvesztő, idegenszívű senkik.
Így lett dicsőség helyett bukás, Nemzet helyett néppé gyúrt, gyökértelen, lebutított, fényre sötétedő bolsevik csőcselék.
Ország helyett kufár-gyarmat.
Szabad magyarok helyett parancskövető digitális rabszolgák…
Nemzetünk mára, egy generációkon keresztüli sötét folyamat végére, megcsonkított, kisemmizett, lebutított, gyökerétől és jövőjétől megfosztott, ellenségei által pusztulásra ítélt, hipnotikus állapotban várja a halált, és/vagy a feltámadást.
Ennek elkerülhetetlen része az önmagunkkal való szembenézés folyamata. Annak megvizsgálása, hogy hogyan jutottunk idáig, és ebben mi a mi szerepünk és felelősségünk, és mik az esetlegesen rajtunk kívülálló okok, ha vannak ilyenek. Kellenek-e ebben bűnbakok, vagy fogadjuk el azt, hogy akik ártottak, azok is csak a megtisztulás felé tereltek bennünket a „szent szenvedésünk” által, mert nincs feltámadás a kereszthalál nélkül. Ha így van, akkor a Jézust megfeszítők és megfeszíttetők is „csak” tették a dolgukat, a gyilkosok, erőszaktevők, gonoszok is „csak” a szenvedés általi megdicsőülésünkhöz segítenek, vagyis a sötétség is tulajdonképpen fény…
Tehát minden erkölcsi kategória felesleges, a jó ugyanannyit ér, mint a gonosz, a gyilkos jót tesz az áldozattal, az áruló ugyanannyit ér, mint a hazafi, a hazug, mint az igaz? Mindenki csak teszi a dolgát lelkisége szerint? Hiszen a „sötétség is fény”…
Biztosan velem van a baj, de a „lélek sötét éjszakáján való egyéni, vagy kollektív átmenet elkerülhetetlenségének” igazát nem megkérdőjelezve, én mégsem tudom egyformán kezelni az igazat a hamissal. A három nádszál: igazság, bölcsesség, szeretet számomra fontos. Szeretném tudni, hogy mi az igazság, hogy azt bölcsen használva a szeretet útját mutathassam meg a nemzetemnek.
Nem mindegy, hogy Hunor-Magor után, Etele-Buda történetén keresztül, Koppány-István kérdőjelével, hogyan és miért tartunk egy Gyurcsány-Orbán, vagy épp egy Orbán-Magyar problémánál? Szerintem egy régi, a kollektív tudattalanban feldolgozatlan, ezért ismétlődően újra meg újra felszínre törő méregről van szó. Ez a megosztottság (pártoskodás, testvérharc).
Na, de hogyan gyógyíthatnánk ezt a „nemzet-betegséget” meg?
Mi a kényelmes megoldás, mi a legkevésbé fájdalmas, mi a „nemzeti konszenzust elhozó”, mi a helyesnek tűnő és mi a valódi?
Letakarhatjuk az egész Koppány-István ügy évszázadok óta elevenen bűzlő sebét a megbékélés és felejtés hófehér leplével, vagy véresre vakarva vájkálhatunk benne újra meg újra, esetleg kiégethetjük izzó vassal, vagy találunk rá gyógyírt?
(Esetleg ráköphetne egy griffmadár és a kivágott húsdarab visszanőne…)
Semmi sem új a történelemben. A módszerek főleg… Jó példa erre, amikor az aranyra kiéhezett, maroknyi, mindenre elszánt kalandor, Eldorádót keresve, a legaljasabb módon használva a himlőt, amit Aguilar „Isten fegyverének” nevezett, leigázta Közép-Amerika egyik legvirágzóbb államalakulatát, a harcos aztékokat. „Amíg a konkvisztádorok aludtak, addig a himlő az aztékokat tizedelte”.
Olyanok vagyunk mi, magyarok, mint akik megfertőződve, a himlő fekélyes pattanásait vakargatjuk, kenegetjük és kuruzslóknak adjuk a gyógyulás reményében mindenünket, vagy éppen beletörődve a megfertőződésbe, unott közönnyel várjuk a (bal)sorsunk beigazolódását: a „nemzethalált”, miközben a külső tünetek lekötik minden figyelmünket és energiánkat, ezért nem tudunk, vagy nem is akarunk a kiváltó okkal foglalkozni: a „láthatatlan” fekete himlő vírussal. Aki végül nem hal bele, az is maradandó hegeket szerez. A magyar lélek is sebzett… „Amíg a feketefejű kifosztó kufárok a tőlünk lopott javakon kövérre hízva alszanak a „sátán zsinagógájának” védelmében, addig a himlő a magyarokat tizedeli”.
A fő kérdés, hogy: Érzelmi alapon mondunk véleményt (amit az „ellenség által feltálaltak bekajálása”, vagy az „István a király” fiktív és rejtetten-szándékosan manipulatív rockopera váltott ki belőlünk, magyarokból), tények alapján elemzünk, vagy a „belső patak csobogásának hangját halljuk és azt közvetítjük”?
Bogozgassuk végtelen ideig és végtelen türelemmel a kibogozhatatlan „gordiuszi csomót”, vágjuk szét karddal, vagy hagyjuk ott az egészet a „fenébe”?
Empirikus vizsgálat – bárki is állítja az ellenkezőjét – nem lehetséges, mert semmi sem tekinthető hitelesnek. Semmi.
(A mai világban a hitelesség kérdése a legjobban relativizálható és relativizált.)
Mik a „tények”? – Nincsenek tények.
A világot jelenleg uraló sátáni hatalom „tényei” számomra elfogadhatatlanok. A „hagyomány” fennmaradt emlékei nekem szimpatikusabbak, de ez érzelmi alapú elfogadás.
Én inkább „Koppányos” vagyok, mint István hívő, de elfogadom, hogy egyik mellett sincsenek egyértelmű, tényszerű adatok, és a trón és oltár szent kódexeivel ne fárasszuk most egymást, mert az adott hatalom irományai annyira hitelesek, mint a mostani propagandák (pro és kontra).
Marad a „belső megérzés”, amire én hallgatok, és a magyarság „Pál-fordulása” utáni történelem ezt követő stációi. Nincs elérhető valós bizonyíték semmire, de néha a bizonyíték hiánya is beszédes. Éppúgy, ahogyan az egyoldalú és megkérdőjelezhetetlen „szentség” is elgondolkodtató…
Nem véletlenül van eltüntetve a magyarság történelméből minden sziklaszilárd tény, és csak a bizonytalanságot, vagy az ellenség által leírtakat nyomják az orrunk alá. Ez van már Nimródtól kezdve. Bezzeg Ábrahám…
Ha már nyomozunk, akkor ez egy fontos kiindulópont, megfigyelési szempont, vagy megfigyelési álláspont kellene, hogy legyen.
Mielőtt állást foglalnánk Koppányról, Istvánról, Saroltról, Gézáról, és nem utolsó sorban Taksonyról és szerepükről, azt kell meghatároznunk, hogy ezt mi célból tesszük. Akkor járunk el helyesen, ha igazságot teszünk, és talán kiderítjük, hogy ki volt igaz és ki hamis (ha van ilyen tiszta kategória egyáltalán), vagy azt mondjuk, hogy emberek voltak mind, a maguk hibáival, de a mi őseink, nézzük hát el nekik és boruljon a nemzet egymás vállára Koppányostól, Istvánostól, hiszen nélkülük és tetteik nélkül most nem lennénk itt, ebben a formánkban.
Jobb egy kegyes és szép hazugság, mint a fájó igazság?
Takarjuk le az üszkös sebet egy fehér kötszerrel, vagy fakasszuk ki, csontig tisztítsuk meg a fertőzéstől, hogy utána végre meggyógyuljon, bár a nyoma rajtunk megmarad örök mementóul?
Kinek a dolga mindez és a jelen helyzetben, vagy a jövőben mi használna jobban a Nemzetnek?
Vannak, akik csodásan élnek és gyarapodnak a világ kárára a hazugságra épített történelmükkel, vallásukkal, lelkiségükkel. A példájuk csábító. Igaz, hogy hazugság, igaz, hogy gyilkosok, igaz, hogy tolvajok, igaz, hogy istentelenek és a fenevadat szolgálják, de ez napjainkban oly nagy hatalmat ad nekik, amit sokan irigyelnek és csodálnak. De a világ jelenlegi ura csak azokat segíti hatalomra, gazdagsághoz, akik az ő feltétlen szolgái. Rajtuk a „fenevad bélyege”.
A hazugságot, sátáni tervet követve talán az ő útjukat kellene hozsannázva járnunk a „vezetőinket” követve? Na, ugye…
„Íme, jön a világ jelenlegi ura, de nincs bennem semmije.”
Mi az igazság Koppányról és Istvánról?
Ki tudhatja? Vagy minden, vagy semmi, vagy a kettő keveréke.
Mit kezdjünk vele?
Talán lényegesebb a nem lebecsülendő vélt, vagy valós történelmi személyükön túl az, hogy mit jelképeznek a számunkra? Mit személyesít meg az egyik, vagy a másik? Szerintem ez lenne a fontosabb, egyelőre…
„A magyarok nem a Napot és a Holdat, mint égitestet imádták, hanem azt, amit szimbolizáltak…”
Mit jelképez számunkra Koppány, és mit István?
A jelent figyelembe véve, hova vezetett az egyik út. Jó-e ez a jövőnk szempontjából továbbra is, vagy ki kellene adni az új jelszót: „Nyergelj, fordulj!”
Jó döntés a világ jelenlegi hatalmasságaihoz dörgölődés, vagy az általuk képviseltek elutasítása lenne a helyes döntés, tekintve, hogy ők kit szolgálnak?
Hunor és Magor szerető, testvéri iker-egysége még a királyi szkíta erkölcsöt tükrözte.
Hol tört ez el? Hol és mikor tértünk le a helyes útról, ha egyáltalán letértünk?
Etele (Atilla) kapcsolata a pápával (Vatikán, Vatkán, Vadkan), a sok hazugságot most félretéve, ami ezt ecseteli, hamar Etele halálához és a hunok bukásához vezetett. (Buda ekkor már halott volt…) Taksony is az Itáliai hadjárata és a „Vadkannal” kapcsolatba kerülése után nem sokkal, „érdekes” körülmények között meghal, jön Géza, majd István… Oda lesz Vér Bulcsú harka, valami eltörik, kisiklik. Jön Augsburg, majd a „quedlinburgi békediktátum” (első „Trianon”?). Valaminek vége szakad és ez visszafordíthatatlanul véglegessé válik a Koppány- István történetben, bár még Vata táltos, a „Garázda Lófő” megpróbált változtatni a dolgok menetén.
Számomra az egyik út a királyi szkíták büszke, szabad népének igaz, ha kell, harcos útját jelképezi az érdem és jellem szerinti hierarchia működésével, amit mindenki a lelkiismerete aranytükrét követve, önként szolgál.
A másik út a hűbériség, a Rómának (Vadkannak) alávetett szolga útja, amiben az érdek felülír minden erkölcsi normát és a reálpolitika szabja meg, hogy a megalkuvó, idegeneket kiszolgáló „vezetőink”épp melyik hatalmasság kegyeit keresve, milyen hazug jelszavakkal és milyen hamis zászló alatt vezetik az orránál fogva a romlásba a néppé züllesztett egykor dicső nemzetünket.
Kié volt a helyes út rövid-, közép- és hosszú távon a királyi szkíta (vagyis: magyar) morál szerint?
Volt választási lehetőségünk a jó és rossz út között?
Most van? Most, amikor tudjuk, hogy két lehetőség közül lehet vérre menő választásunk, de mindkettő ugyanoda vezet… Talán, ha rendbe tudtuk volna tenni a nemzet lelkében a Koppány- István problémát, most tudna a nemzet határozott választ adni a sátáni új világrendre.
Nem a felkínált két lehetőség csapdájából kellene a kisebbik rosszat választanunk, hanem az egész sátáni rendszert magát kellene elutasítanunk. Igen, ennek komoly ára van.
De, ha valóban azok vagyunk, akiknek tartjuk magunkat, akkor ez nem kérdés.
Ez a nemzet apoteózisának nagy dilemmája.
„Most már nem kell komédiázni,
Langyos cselekvés, menj tovább.
Csináljuk kissé komolyabban
Ezt a komédiát.”
– a „fogadós”-