“Szeretnéd tudni, hogyan válhat az ember csillaggá?
Püthagorasz erre azt feleli: Ne edd meg a szívet!
Szeretnéd tudni, milyen kapcsolat van az ember és a csillagok között?
Csak az az ember emelkedhet csillagmagasságokig, aki szeret;
csak az találkozhat csillagtársával, akit szeretnek.
Ha két ember egymásra talál, végtelenné tágul a tér, elmosódnak a tengerek, hegyek, sivatagok körvonalai; öröklétnek tűnik az idő, melynek egyetlen valóságos része: a pillanat.
Ugyanazt látják a világból, amit a csillagok a földre tekintve.
Lágyabbá válnak a színek, kellemesebbé a hangok, a vasziliko (Görögországban honos nagyon szép és illatos virág; a lélek szimbóluma) illata betölti a mindenséget; fogékonnyá, szárnyalóvá lesz a lélek, megduplázódik a tetterő.
Ne edd meg a szíved, hogy a csillagok közé emelkedhess!
Platón a szerelmet az élet végzetes keserűségének nevezi.
Azt is mondja: aki szeret, az meghal a maga számára, hogy a másik számára élni tudjon.
Nála a szerelem önkéntes megsemmisülés. Amennyiben belehalunk a szerelembe.
Itt a viszonzatlan egyoldalú vonzalomra gondolok, úgy valóban keserű; de ha szeretünk, és viszontszeretnek én ezt így nevezem: csillagok találkozása.
Aki szeret, önként átlép egy másik, a tértől, időtől, világoktól független dimenzióba, hogy ott találkozzék a szeretett lénnyel, aki az ő kedvéért önként átlépett a tértől, időtől, világoktól mentes dimenzióba.
Életet jelent a csillagok találkozása.
Lemondás, fájdalom, keserűség nélküli életet, boldog életet: az ember számára elképzelhető legboldogabbat.”
Ahogy a Vénusz is egy új kört kezdett a Lélek útján, úgy bennünk is a spirál-fejlődés új szintjére emelkedik a harmónia és a szerelem.
Csak lényegünk változatlan; látásunk tisztul így kerülünk közelebb mi is ahhoz, amit úgy nevezünk: boldogság.
Nem kívül születik, hanem belül ragyog fel, s ha már belül ragyog, úgy kívülről is jő egy Csillag, aki az Életünk boldog táncába is szerelemmel bekapcsolódik.