Mese az ikerlelkekről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két lélek. Ez a két lélek a gyönyörű és végtelen Isteni Mezők országában lakott. Az Isteni Mezők időtlen boldogságában életek már ezer évek óta és nagyon szerették egymást.

Az Isteni Mezők csodálatos vidék! Végestelen végig víz borítja, és a vízben ameddig a szem ellát és azon túl is szebbnél szebb varázslatos lótuszok nőnek, amik soha nem hervadnak el, mindig illatoznak. A lótuszok levelei olyan magasra nőnek, hogy az ember derékig gázolhat benne. A tágas mezőkön nem hallatszik más csak a mennyei zene hangjai és a lótuszerdő susogása.

A két léleknek ez volt az otthona, sokfelé jártak, de igazán itt érezték a legjobban magukat. Gyakran napokig nem szólaltak meg, csak egymást átölelve álltak a virágok között a vízen, hallgatták a mennyei zenét és szívük egyszerre dobbant.

A két lélek boldog volt itt, mert Isten közelsége fénybe vonta őket. Ha pedig kedvük támadt, akkor messzire utaztak, bejárták a Tejutat keresztül-kasul, mindenféle bolygókon kószáltak. Volt ott kietlen, sötét bolygó, kék színű köddel borított bolygó, ahol az orrukig se láttak, volt szelíd és volt félelmetes bolygó is. Bebarangolták a csillagközi ködöket és megcsodálták az ifjú napok születését. Ha pedig nagyon elfáradtak, akkor visszatértek az Isteni Mező országának időtlen nyugalmába. Szabad lelkek voltak!

Történt egy napon, amikor az egyik kirándulásuk alkalmával éppen egy savtó mellett a napnyugtát figyelték, hogy egy jelenésre lettek figyelmesek. Egy szürke köpenyes csuklyás alakot láttak előtűnni a semmiből, aki feléjük tárta a karját. Mivel az alak megjelenése nyugtalansággal töltötte el a szívüket, ezért gyorsan megfordultak és a gondolatnál is sebesebben iramodtak vissza biztonságos otthonuk lótuszerdeje felé.

Igen ám, de amint megérkeztek, észrevették, hogy a csuklyás alak ide is követte őket. Félelem nem volt bennük, mert ők ismerték Istent és sosem féltek, de nem örültek ennek a zavaró tüneménynek. Nem tudták ki ő és mit akar tőlük. Az alak nem szólt hozzájuk egy szót sem, és egyre közelebb jött. Látszott már, hogy teljesen anyagtalan, mintha a szürke köpenye üres lenne.

Az egyik lélek, aki nagy hatalmú lélek volt, megpróbálta elküldeni a köpönyegest, majd amikor nem járt sikerrel, akkor nyitott egy fényörvényt és abba próbálta beledobni. Próbálkozott mindenfélével, hiszen eddig minden démont, és gonosz lelket le tudott győzni. Csodálkozott is, hogy ezzel itt miért nem boldogul. Amikor látta, hogy mindegyik fortélya haszontalan, felhagyott a küzdelemmel, megállt és megszólította:

  • Ki vagy Te, és miért nem tudlak legyőzni, amikor pedig hatalmam van minden démonok és gonosz lelkek felett?
  • Én a Halál vagyok. Nem tudsz legyőzni, mert én semmi vagyok. És most mennetek kell.

A két lélek most sem félt, mert hiszen ők nem féltek soha, de beléjük hasított az a gondolat, hogy most el kell válniuk. Nem tiltakoztak tovább, mert megértették, hogy vissza kell térniük Isten szolgálatába, mégis fájdalmas volt nekik arra gondolni, hogy el kell szakadniuk egymástól.

A Halál megragadta őket és egy fénytölcsérbe taszította mindkettőjüket. A lelkek egymásra néztek, egy másodperc tört része alatt lepergett előttük minden boldog pillanat, amit együtt átéltek, és egyszerre kiáltották az örvény zúgását túlharsogva:

„Megtalállak! Megtalállak! Megtalállak!”

Nem tudtak többet mondani, mert ekkor már lezárult szemük és egyre gyorsulva zuhantak lefelé, mintha egy pókfonálon ereszkedtek volna alá a feledésen keresztül egy másik világba.
Nem tudták elmondani egymásnak, hogy szeretni fogják örökké egymást. Pedig ezt sokszor mondogatták korábban, amikor egy csodálatos helyen jártak, vagy éppen egymás karjaiban pihentek az otthonukban.

Bárcsak örökké tartana!

Csak rajtunk múlik, hogy örökké tartson, ha mi erősen akarjuk, akkor örökké tarthat, mert Isten megengedi nekünk, mert szeret bennünket, és mi híven szolgáljuk.

Isten végtelenül jó és meg is engedte volna nekik, hogy örökre együtt maradjanak, de mégis másként történt, mert ezen a világon vannak dolgok, amik megváltoznak, más dolgok pedig úgy tűnik, hogy nem változnak, de azok is megváltoznak, csak sokkal lassabban, mert egyedül csak Isten örök.

A világnak, ahová kerültek a tulajdonsága a különbözőség, emiatt új ruhát kellett magukra öletniük, és így már nem hasonlítottak annyira egymásra, mint az Isteni Mezők országában.

Az egyik nőnek, a másik férfinak született és elfelejtették az Isteni Mezők boldogságát.

A kisbaba sokat sírt, mert érezte, hogy hiányzik neki valami, de nem tudta volna már megmondani, hogy mi volt az. Kétségbeesett volt, állandóan fázott, ha végre elaludt, akkor pedig visszatalált a lelke az Isteni Mezőkre és nem akart több felébredni. Nem vett levegőt. Ekkor egy erős és szilárd lélek jött el hozzá és megkérte rá, hogy maradjon itt, és ő itt is maradt a Különbözőség hideg világában.

Teltek az évek és a két ember elfelejtette, hogy keresniük kell valamit. A feledés fátyla hullott rájuk, nem találták meg lelkük hangját, nem hallották Isten szavát sem, nem látták a fényt sem.

Hogyan találkoztak mégis? Véletlenek hosszú sorozatának eredményeként, amit tekinthetünk akár Isten hosszadalmas, aprólékos és végtelenül kegyes cselekedetének is.

Megtörtént hát;
addigi választásaik, döntéseik eredménye és jutalmaképpen vezette őket egy útra Isten szerető keze. A két ember beszélgetett vidáman és önfeledten, a két lélek hallgatott. Hirtelen csönd lett és a csöndben a két lélek megszólalt, igazi nevükön szólították egymást, a két ember pedig némán állt, a bőrükön érezték egymás forró leheletét és csöndesen átölelték egymást. A fiú a lányhoz hajolt és megcsókolta. A varázslat pillanatában felragyogott a vörös fény, amely ködként borult rájuk és a lelkek találkozásakor az idő megállt, és a pillanat besűrűsödött a csókban, amint kívül számukra más nem létezett. Elborította őket a rájuk zúduló emlékezés, de amikor a szemüket kinyitották mindent elfeledtek.

Csak egy gondolatuk maradt, amit szinte egyszerre mondtak ki:
„Bárcsak örökké tartana.”
Ezt mondta egymásnak a két ember, és nem tudták akkor, hogy ezek az örök lélek szavai. Nem voltak elég tiszták és fényesek ahhoz, hogy megérthessék az Igazságot és ezt mondhassák:

„Megtaláltalak. Megtaláltalak. Megtaláltalak.”

Lily Water: Dal

az írás innen származik

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .