/”Garázda Lófő” gondolatok/
„A vendégjog a vendégnek ősi szokás alapján kialakult jogos igénye arra, hogy vele a vendéglátó baráti módon bánjék, s körülményeihez képest szolgálatára álljon, számára védelmet nyújtson. Az a jog, amely szerint minden idegen igényelhette, hogy bizonyos esetekben, mint vendéget befogadják.”
A Magyar Ősiség és Nemzettudat zárt csoportban, egyedüli „fogadósként” sokakat „vendégül látok”. Mindenkit, akiknek a csoportba való jelentkezését elfogadtam, egyformán az „asztalomhoz ültettem, vendégjogon, melyet, ha lábbal tapos, kipenderítem a „fogadóból”.
„Hiába kérés, könyörgés, hiába súlyos büntetés!
Mindent megteszek, de itt már semmi nem segít!
Hát akkor jöjjön a vasszigor, jöjjön az ostor, szolgasor!
A szép szóra e sok lator már rá sem hederít!”
„A fogadó” nem kocsma, nem büfé, nem a „resti” (vasúti vendéglő).
Egy bizonyos szint fölött már nem megyünk egy bizonyos szint alá.
„Ki véletlenül erre jár, egy furcsa, vad várost talál.
A szép Verona nem vitás, a többinél kicsit más!
Ki össze-vissza utazott, és mindent végig olvasott.
Nem segít a sok tudás, a mi Veronánk más!
Mert ez a nép itt nem olyan, hogy békében éljen boldogan!”
Ezért a „fogadó” nem vitás, a többinél kicsit más…
Néhány ember még most sem érti, hogy ez mit is jelent,
mert Rilke-t idézve,
„olyan sötét, hogy hasztalan világlok – fényem kudarc és győznek árnyai”.
Őket, a „fényre sötétedőket” leginkább az univerzumhoz tudnám hasonlítani, mert olyan végtelenül sötétek.
Aztán itt vannak még az ezoterikus-spirituális-empata, magasan szeretet-rezgő megmondók, csitítgatók, „veleszületett” fősámánok, meg OKJ-s tanfolyamokon „summa cum laude” végzettségű „fő-táltosok”, mágiázó „spiri-guruk”, a saját, kizárólagos és mindenkinél bölcsebb egójukkal, ami szerintük feljogosítja őket arra, hogy kisajátítsák és a maguk képére formálják a magyar szakralitást.
Sajnos, tapasztaltam eleget ebből a „nagy nemzeti szakrális elitnek” a valódi arcából.
Nem csoda, ha így áll a nemzetünk sorsa. Nekünk nem csak politikusokból, pártokból, árulókból, hanem spirituális „elitből” is a legalja jutott. Legalábbis azokból az önjelöltekből, akik annak nevezik magukat, hiún páváskodva a rivaldafényben, de lidércfényként az ingoványba csalva a gyanútlan útkeresőket.
A valódi látók, gyógyítók, tanítók nem aranyjurtában, trónszékről osztják az észt, hanem megállva három nádszálon, csendben teszik a dolgukat. Nos, belőlük, az Igazakból oly kevés van, de pont annyian mindig is lesznek, amennyire a Nemzetnek szüksége van…
A többi meg majd oda kerül végül, ahova való…
Nem csak a politikából, a pártoskodásból, a hazugságokból kell felébrednünk, hanem az „ezotériából”, téves spirituális utakból is. Ez persze ugyanúgy erőfeszítést igényel az egyéntől, mint a többi, nem fájdalommentes és nem is való mindenkinek. Sokaknak kell a mankó, még ha törött is…
Ráadásul, nem is egy népszerű és kellemes állapot ez. A fent leírtak miatt nemigen lesz sok barátja az ezt az utat választóknak. Inkább ellenségei, haragosai lesznek, hiszen a trónhoz (politikai hatalom) és az oltárhoz (vallási hatalom) sokan foggal-körömmel ragaszkodnak, mert ezekkel tudják leginkább hülyíteni az emberek tömegeit, a saját hasznukra.
Érthető, hogy a „fogadós” nem szálka, hanem gerenda mind a politikai „elit”, mind az ál-szakrális „elit” szemében.
De az is lehet, hogy a „fogadós” téved, és ő jár rossz úton… Ki is tudhatná?
Amikor szembenézek önmagammal az éjszaka legsötétebb óráján, előfordul, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon belehalnék-e, ha többé nem írnék. A szívem legmélyére nézve,keresve a választ, őszintén megkérdezem ilyenkor magamtól: „Muszáj nekem írnom?” Kell nekem ez a „fogadóskodás”, versek, irónia, mesék, amikből sokszor csak bosszúság, értetlenkedés, szócsaták, sértés és sértődés származik, és látszólag semmi haszna? Sőt…
„Lám, nincs semmi kötve hozzám. Elhagy mindenki, s minden. – Sziget vagyok.”
Inkább lehetnék
„olyan, mint egy összegömbölyödött sün, amelyik este kel csak útra az utcai árkokban, óvatosan felkapaszkodik a parton, és a csillagokba dugja szürke orrát”.
„Persze, az is megeshet, hogy ha ilyenkor kiáltanék, senki sem hallana engem az angyalok rendjéből. És ha netán a szívére is vonna hirtelen az egyik, lehet, hogy én is belepusztulnék az erősebb lét közelébe.”
Ezért inkább csak leírom mindazt, amit a kakasszó után álmodok, mert állítólag az már nem álom, hanem üzenet. Az üzenet pedig azoknak üzenet, akik megértik.
A többieknek meg esetleg csak valami ostoba iromány, bosszantó mese, bugyuta vers, ami iróniába, szarkazmusba, jelképekbe, vagy csak kissé bántó vulgaritásba van csomagolva. És itt a „csomagolás” szón van a hangsúly, mert a legtöbben már ezen fennakadnak. A tartalom helyett a formán folytatnak parttalan és meddő vitát. Ez is egy szint…
De nem a „fogadósé”.
Elvétve szoktam itt hozzászólni a megosztásokhoz, de nem udvariatlanságból teszem. Szívesen beszélgetnék sokakkal, kifejthetnék dolgokat, megmagyarázhatnám, de egyrészt nincs rá időm, másrészt meg minek? Valaki vagy érti ezt, vagy soha nem is fogja…
Incitatus volt a római történelem egyik leghíresebb versenylova. Caligulának, az őrült diktátor római császárnak a kedvence volt. Több nagyszerű győzelemmel ajándékozta meg tulajdonosát, a római császárt. Az ókori Rómában a kocsiversenyeknek lelkes szurkolói voltak. A versenycsapatokat különböző színekkel jelölték. Caligula császár a zöldek híve volt, sokszor a táborukban tartózkodott és ott is étkezett. Incitatus is a zöldeket erősítette. Incitatus fényűző életet élt, Suetonius írása szerint tizennyolc saját rabszolgával rendelkezett, az istállója elefántcsontból és márványból készült, a szerszámait drágakövek ékesítették, arany kupából ehette az arannyal kevert zabot. Külön szórakoztatókat biztosítottak neki, hogy ne unatkozzon. Még verset írni és szavalni is próbálták megtanítani… Sikertelenül, mert, hiszen csak egy versenyló volt. Caligula erőszakos és gyászos halála után Incitatust betették egy átlagos istállóba, melynek hátsó végéből egy „sovány, fehér gebe” csak mosolyogva nézte…
Ő nem volt a „zöldek versenycsapatának” ünnepelt tagja… De nem is akart az lenni. Csak várt bölcsen, hogy valaki lecsutakolja és parázzsal megetesse. Ez most is így van.
A „fogadós” nem tagja a „zöldek” csapatának, sem a vörösökének, sem a rózsaszínűeknek, sem a narancssárgákénak, sem a nemzeti mázzal leöntöttekének… stb.
Legfeljebb a „szürkék hegedűse” azoknak, akiknek még van fülük a hallásra, de
már
„nem sokat beszélek veletek, mert jön lassan a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije”.
Addig viszont még azt és úgy írok, amit és ahogyan én akarok. Tegye mindenki a dolgát lelkisége szerint, szabadon, megalkuvás nélkül. Én is azt teszem, vendégjog ide, vagy oda…
Legyenek fényesek a nappalaitok és csendesek az éjszakáitok!
-a „fogadós”-