A Három Holló

1.
Kedves ismeretlen, ki látod versemet,
Engedd, hogy mondandóm érintse lelkedet!
Mert a magyar lélek oly fájóan árva,
Fényre vágyik, ha sötétségbe van zárva.
Leástam ezért a gyászos múlt mélyére,
Tűzön át, vízen át, Mohács mezejére.
E szörnyű bukással a nemzet mit tehet?
Ily veszteséget feldolgozni, hogy lehet?

2.
Jó-e, ha feltépjük ezt a fájó sebet,
Vagy inkább feledjük e gyászos esetet?
Őseink megtették, amit csak lehetett?
Ki is adhatna erre jó feleletet?
Mindegy, hogy minderről mit mond a fél világ,
Hőseink sírjára kell, hogy jusson virág!
Bár a történelmet a győztesek írják,
Őrizzük múltunkat, akárhogy is tiltják!

3.
A múltunkból mi csak erőt meríthetünk.
Ez a mi gyökerünk, ezt adta Istenünk.
Ki múltját feledi, annak jövője sincs,
Ősi múltunk számunkra a legnagyobb kincs.
A mohácsi csatáról szól ez az ének,
Szépüljön általa minden magyar lélek!
A Magyarok Istenét csak arra kérem,
Legyen áldott minden jó magyar testvérem!

4.
Ne ragadjon tollat hiába az ember,
Ne írjon az, ki igazat írni nem mer!
Félve mártom én is tintába a tollam,
Hogy történetemet szépen elsoroljam.
Kezdem az elején, ahogy történt velem,
Így a találgatásnak elejét veszem.
Mikor hazánk egén sötét felhők gyűlnek,
Egy dombtetőn heten szent tűz köré ülnek.

5.
Így van ez, mióta az eszemet tudom,
Látom is őket, ha szememet lehunyom:
Hegyek, völgyek, erdők most is rejtik őket,
Angyalokhoz szólnak, őrzik a jövőnket.
Hét közül a legvénebb kezdte meg a szót:
– Adjon az Ég nekünk minden szépet és jót!
Majd folytatta, halkan, zengett minden szava:
– Beköszöntött reánk az Enyészet hava.

6.
Változnak az idők, a Nagy Kerék fordul.
Aki ma még király, holnap utcán koldul!
Birodalmak dőlnek, kinek mi a jussa…
Mit hoz a jövendő? Csak az Isten tudja.
Enyészet havát követi Álom hava,
Nagy veszély közeleg, és alszik a haza!
Volt már ilyen sokszor, hogy későn ébredtünk,
Rosszul cselekedtünk, és ez lett a vesztünk!

7.
Jusson hát eszünkbe Mohácsnak rémképe,
Ami országunkat három részre tépte!
Azóta eltelt már majd ötszáz esztendő,
De itt vagyunk, óvott minket a Teremtő.
Köszönhetjük mindezt a sok magyar hősnek,
Kik közül most hármat idéz ez az ének.
Szólt az öreg és könnybe lábadt a szeme.
Így hangzott a három holló története:

8.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nemzet
Hunortól, Magortól, kiket Nimród nemzett.
Országuk közepén van egy Aranyalma,
Boldogasszony Anyánk áldása van rajta.
A Turulmadár vezeti ezt a népet,
Csodaszarvasuk Csillagösvényen léptet.
Eme ország ma is magyarok hazája,
Magyarok Istene visel gondot rája.

9.
Az Aranyalmára sok nép áhítozott,
A vágyakozásuk sikert mégsem hozott.
Ha rátámadtak a vitéz magyar népre,
Az országát ő vad oroszlánként védte.
Bánta azt már tatár, török, vasas német,
Hogy valaha lábuk magyar földre tévedt.
Ám apránként elszálltak a dicső évek,
Megtámadta a török a magyar népet.

10.
Úgy mondták, hogy megjelent az ördög maga:
Rátört az országra Szulejmán vad hada.
Ölni és rabolni jöttek e vidékre,
Útjukat könnyek és vérözön kísérte.
Nem kíméltek senkit, sem nőt, sem gyermeket.
Fényes egünkre hoztak sötét felleget.
A félhold árnyéka vetült rá a tájra,
Sorsdöntő csata várt a magyar királyra.

11.
Ám a királyt a nép nem nagyon kedvelte,
Hiába küldte a véres kardot szerte.
Hisz tudott már régóta a török tervekről,
Mégsem mozdult ki a királyi termekből.
A tétlenségének mi lehetett oka?
Talán csak a király túl fiatal kora?
Vagy, hogy a nemesek nem álltak melléje,
Mert Jagelló volt Lajos, nem Nimród vére?

12.
A Turul Nemzetséghez így nem volt köze,
De vigasztalta őt Habsburg neje öle.
A kincstár is kiürült, arany ott nincsen.
A Fuggerek ültek az ellopott kincsen.
Kifosztott mindenkit a kamatos kamat,
Végül a magyarnak semmije sem maradt.
„Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”
Szegény országunkban nem maradt, csak gazság.

13.
Voltak urak, akik görbe úton jártak,
Mások pedig már a koronára vágytak.
Nem küldtek katonát, őrizték maguknak.
Ha bukik a király, vele ők nem buknak!
Miközben többen a maguk tervét szőtték,
A törökök már a Délvidéket lőtték.
El is foglalták a várainkat sorban,
Míg a király várt, és elmerült a borban.

14.
Fontos kérdés, hogy magyar volt-e a király,
Talán így érthető ez a szörnyű viszály.
Az idő szekere viszont egyre haladt,
Így végül csupán csak egy esélyünk maradt.
Már rég beköszöntött az Új kenyér hava,
Mire összegyűlt végre a király hada.
Mire Mohácsra indult Ibrahim pasa,
Hadrendbe állt a magyarok színe-java.

15.
Miközben készültek öldöklő csatára,
Fájdalmas búcsú várt egy vén apára.
Az alföldi róna egy eldugott sarkán,
Ősz öreg állt búsan, könny folyt le az arcán.
A harc volt neki hajdan a tudománya,
A Fekete Seregnek volt katonája.
Mátyás királynak hála, lett egy kis háza,
Három fia volt, és hét szép unokája.

16.
Miért volt akkor könnyes az öreg szeme?
Miért volt a szíve aggódással tele?
Elmondom én rögvest, itt van az ideje:
Nemrég jött a király behívó levele.
A török ellen kell védeni a hazát,
Várta a sereg az öreg három fiát.
A vén veterán szeme azért volt könnyben,
Fiait a harcnak nem adta oly könnyen.

17.
De nem volt mit tenni, harcba kellett menni,
Három vitéz fiát el kellett engedni.
Ellátta mindhármat fekete páncéllal,
Fekete lovakkal és éles acéllal.
Mindegyik pajzsára holló volt ráfestve.
Máris búcsúztak, mert közel volt az este.
Útjukat kísérte a sápadt Hold fénye,
Délcegen vágtattak Mohács mezejére.

18.
Milyen sors vár rájuk, dicsőség, vagy halál?
Ki csatába indul, mindkettőből talál.
Apjuk fejében is megfordult ez százszor,
Ahogy a fiait elnyelte a távol.
Háromból egy sem ment a király szaváért,
Mindhárom csakis a szent magyar hazáért.
Tudták, ha elbuknak, annak mi az ára:
Az öregre marad hét ártatlan árva.

19.
Pár nap után végül Mohács alá értek,
A seregbe beállni engedélyt kértek.
Meg is kapták nyomban, sátrukat felverték,
Az út fáradalmát hamar kiheverték.
A táborban sokan csodájukra jártak,
Ily fekete páncélt még kevesen láttak.
Ám három ilyen nagyra termett legényt sem,
Bárcsak még sok ilyet hozna a Jóisten!

20.
De a Jóistennek épp máshol volt dolga,
Hatvanezer fővel jött a török horda.
A mieink huszonötezren, ha voltak.
A hajókról sok ágyút még ki sem hordtak.
Az Új kenyér hava már a végét járta,
De a király még az erősítést várta.
Senki sem tudta, hogy Lajos mit is akar.
A készülődésben nagy volt a zűrzavar.

21.
Jöttek horvátok, és itt voltak a csehek,
Érkeztek még szerbek, németek, lengyelek.
Sok ország nem küldte az ígért sereget,
Sőt, volt, aki a törökkel fogott kezet.
Atilla kardjától egykor mind rettegett,
Most viszont vesztünkben láttak jó üzletet.
A nyugat, mint mindig, most is cserben hagyott.
A magyarság csak magára számíthatott.

22.
Végül, ahogy azt a krónikás ránk hagyta,
Jött a hónap huszonkilencedik napja.
A magyarok reggel hadrendbe is álltak,
Ezzel útját zárták Ibrahim pasának.
Ketten is voltak a magyar hadvezérek:
Szapolyai György és Tomori Pál érsek.
Délután a török még sehol sem tartott,
Ezért úgy döntöttek, mi kezdjük a harcot.

23.
Még a Nap is megállt ámulva az égen,
Talán csak Homérosz látott ilyet régen:
Lobogtak a zászlók, fénylettek a kardok,
Támadásra készült a sok ezer bajnok.
Látták, hogy még késik Szulejmán serege,
Gondolták, hogy külön végeznek majd vele.
Volt már haditerv, csak végig kellett vinni,
Győzelmünkben végre elkezdhettünk hinni.

24.
Középen volt Lajos, páncélosok között,
Fölöttük az égen egy sólyom körözött.
Balszárnyunkat mocsár, és a Duna védte,
Perényi Péter volt ennek a vezére.
Batthyány Ferenc volt a magyarok jobbszárnya,
A támadás jelét izgatottan várta.
Késő délután volt, négy óra lehetett,
Amikor a sereg megkapta a jelet.

25.
A török a támadást aznap nem várta,
Épp kipihente, hogy beragadt a sárba.
Már javában folyt a délutáni ima,
Mikor rájuk rontott tízezer dalia.
A pasát a roham váratlanul érte,
De az állásait kezdetben még védte.
A szpáhik nem bírták tartani a frontot,
Ibrahim serege már-már összeomlott.

26.
Szinte karnyújtásra volt a nagy győzelem,
Úrrá is lett a törökön a félelem.
Nagyon sok volt köztük a súlyos sebesült,
Volt, aki harcolt, de a legtöbb menekült.
A janicsár ágyúkat torlaszok védték,
A magyarokat golyók százai tépték.
Bömböltek az ágyúk, hullák körbe – körbe,
A török lovasok arcvonala törve.

27.
Megindult a király ezer jó vértessel,
Ilyet még nem látott sem Isten, sem ember.
De a végső percben összeomlott minden:
Megjelent Szulejmán serege a színen.
Háromszor annyian voltak, mint a magyar,
És a végére még mindig volt egy csavar:
Bali bég sunyin, a legnagyobb álcában,
Lesállást foglalt a magyarok hátában.

28.
Mikor a csata a tetőfokra hágott,
Hátulról keményen a jobbszárnyra vágott.
Több ezer katonánk lett így bekerítve,
Nem volt tartalék, hogy őket megsegítse.
Fordult a szerencse, de nem volt mit tenni,
Egy végső rohamra még el kellett menni.
A magyarok mindent egy lapra feltettek,
Minden erejükkel Szulejmánra mentek.

29.
Előttük volt a janicsárok sorfala,
Mögöttük a veszni látszó magyar haza.
A janicsárt gyermekként gyilkossá tették,
Szüleit megölték, harcossá nevelték.
Küzdöttek bármivel, míg zajlott a csata,
Nem riasztotta őket a halál szaga.
De van, amitől egy janicsár is remeg:
Ez volt egykor a híres Fekete sereg.

30.
Talán így megértjük a nagy félelmüket,
Mikor egy kis csapat pont feléjük üget.
A győzelmi mámor most az inukba szállt,
Három fekete vitéz osztott ott halált.
Amikor a jobbszárny oly csúnyán elesett,
A három testvér még tovább verekedett.
Vissza is jutottak, hogy a királyt védjék,
Magukat a harctól egyszer sem kímélték.

31.
A balszárny is ingott a túlerő alatt,
A seregünk egy része fejvesztve szaladt.
A csata már középen is vesztésre állt,
Ki kellett menteni valahogy a királyt!
Jobbra a török csúf mészárlásba kezdett,
Nem volt ott kegyelem, mindnek halni kellett.
Foglyokat nem ejtett a kegyetlen horda.
Ezért küldték reánk, tette, mi a dolga.

32.
A mieink a végső csapást tervezték,
Hogy a király futását ezzel fedezzék.
De ha elérnék netán Szulejmánt magát,
Még megfordíthatnák ezt a vesztes csatát!
Minden magyar vitéz, aki élve maradt,
Felkészült, és nem az életéért szaladt.
Tudták, hogy biztosan mind ott fognak veszni,
Az utolsó próbát meg kellett még tenni.

33.
Ki életében szembenéz a halállal,
Együtt lehet a mi Mennyei Atyánkkal.
A megdicsőült harcosnak a sorsa ez,
Éltével, holtával dicsőséget szerez.
Mint sebzett oroszlánok, bőszen támadtak,
Minden egyes sebért ők százat is adtak.
Elől száguldott három fekete vitéz,
Ez a törökben egy rémképet felidéz.

34.
Azt hitte mindegyik, hogy kísértetet lát,
Ki Hunyadit látta, ki meg Kinizsi Pált.
Sem kard, sem ágyú rajtuk nem ejt sebet,
Olyan veszélyesek, mint a veszett ebek.
Átgázoltak rajtuk fénylő lándzsájukkal,
Koponyákat zúztak fekete pajzsukkal.
Megingott a török, sorait áttörték,
Ahriman! Ahriman! Csak ezt üvöltözték.

35.
Három holló testvér, megtették a csodát!
Áttörték a szultán védelmi vonalát!
Hangos imádsággal kérték ők az Eget,
A török azt hitte, hogy bortól részegek.
Megijedt a szultán, hogy itt a végzete,
De megvédte őt a testőrök serege.
Holtan fekszik már a három holló testvér,
Vérüktől vöröslik a fekete páncél.

36.
A vérontást a Nap is megelégelte,
Helyét az égbolton lassan átengedte.
Sötétedni kezdett, felleg kúszott elő,
Véres földre hullott sűrű záporeső.
Sokáig sírt az ég, siratta hőseit.
Sok harcos kereste már fent az őseit.
Aki élt, áldotta az esőt, az eget,
Hogy elhagyhatta az átkos csatateret.

37.
Hiába rohant Lajos lóhalálában,
Veszte elérte Duna mocsarában.
Az eső miatt a harc is abbamaradt,
De megduzzadt az áradó Csele-patak!
Ahogy Lajos király nyargalt a sötétben,
Megbotlott a lova egy sáros gyökérben.
Nehéz páncéljában az iszapba ragadt,
Lovastól elnyelte őt a Csele-patak.

38.
Elveszett a csata, a királynak vége!
Török hódoltság jött, majd százötven évre.
Hogyan veszhetett így a király a sárba?
Volt, aki bukását már nagyon is várta.
Szapolyai János, az erdélyi vajda,
És Ferdinánd is a halálát akarta.
De a bűnbak így most a Csele-patak lett,
A királyt megölni valaki segített?

39.
Akár így, akár úgy is történt az eset,
Mohács végül nemzetünk temetője lett.
Az Oszmán török lett sírjának ásója,
De a gyilkosa is, és a kirablója.
A szultán azt hitte, másnap is lesz csata,
Várta, hogy visszatér Lajos teljes hada.
Éjfélkor nyergében Szulejmán remegett,
Rettegve leste a Fekete sereget.

40.
Reggel sem hitte, hogy vége a csatának,
Csak ennyi volt ereje Magyarországnak?
Az egykor dicső és rettegett ellenfél
Háborút vesztve menekül és tőle fél?
A hármat, ki a szultánt majdnem megölte,
Sok ezer társával dobták sírgödörbe.
Lent a hideg sírban testvér testvérre lelt,
Bánta még a Nap is, hogy ily reggelre kelt.

41.
Aztán a török is szedte sátorfáját,
Kirabolni indult híres Buda várát.
Nem csak rabolt, hanem mindent fel is gyújtott,
A népnek menedéket a mocsár nyújtott.
Bujdosott a magyar saját hazájában,
Ölt, rabolt a török széltében-hosszában.
Amikor a végén kivonult a horda,
Mérhetetlen kinccsel voltak megpakolva.

42.
Sokáig maradtunk három részre tépve,
Szenvedett eleget Nimród király népe.
A nemzetünk fogyott, idegenek jöttek,
Így vették el tőlünk a szent magyar földet!
Mohács tanulsága számunkra mi lehet?
Talán, hogy halálig védjük a nemzetet!
A Habsburg nem sógor, a török nem barát!
Tiporták eleget a szent magyar hazát.

43.
Őseinkhez nekünk méltónak kell lennünk,
Bátor tetteiket nem szabad felednünk!
Hiába lett volna sok kiontott vérük?
Nem, ha méltó módon őrizzük emlékük!
Odafent az Égből néznek most is minket,
Örököltük tőlük a legnagyobb kincset:
Ránk hagyták a hazát, szép Magyarországot,
Hogy megváltsuk vele az egész világot!

44.
A történetemnek lassan itt a vége,
De még nézzünk vissza Mohács mezejére!
Sok idő eltelt a véres csata óta,
Most három sírhalmot rejteget a róna.
Egy vén öregember jár közöttük sírva,
Három édes fiát temette a sírba.
Lándzsatollas hollók szálnak el fölötte,
Őrzik a sírokat most már mindörökre.

45.
A három kis domb, mint fönt Nimród csillaga,
A Hold fényében ragyog minden éjszaka.
Az öreggel együtt sétálgat vigyázva,
Virággal kezében a hét kicsi árva.
Az öregtől kérdik: – Mondd csak jó nagypapa!
A mi édesapánk nem jön többé haza?
Elcsuklik erre már a bús öreg szava,
Mindhárman meghaltak, hogy éljen a Haza.

46.
De a kis unokák várták a válaszát,
Hogy lehet halállal védeni a hazát?
Sóhajt az öreg, a választ keresi,
Csoda, hogy nem szakad meg a szíve neki!
Aztán közéjük ül, és azt mondja szépen:
– Nem haltak meg, élnek, odafent az Égben.
A Mennyországból ők most is minket látnak,
Hét szép gyermeküket hagyták a hazának.

47.
Két világ közt három holló útját járta,
Apjukat a hét gyermek hiába várta.
A hollók többé már nem repültek haza,
Testüket megölte a mohácsi csata.
Ám teliholdkor, amikor a köd leszáll,
Életre kel éjjel a mohácsi mocsár.
Árnyak között hollók hangját viszi a szél,
Aki figyel, meghallja, hogy miről mesél.

48.
Mesél a múltról, jelenről és jövőről,
Igaz emberekről, sok feledett hősről,
Kik utódaikban ma is tovább élnek,
Bár nem mindegyikről szól magasztos ének.
A legtöbb dicső ősünk csendesen pihen,
Sírjuknak sírhantján még csak virág sincsen.
De emlékük megmarad, szívünkbe zárva,
Hogy tudják, nem haltak hazánkért hiába.

49.
Mohács sincs már gyászban, sem török igában,
Fejlődhet szabadon a mai világban.
A Dunán, csónakban most a busók járnak,
Nagy rémületére török turistáknak.
Békében élhetne minden magyar ember,
Ám van, ki úgy véli, hogy nekünk „Mohács kell!”
A Tudás népeként tanultunk a múltból?
Elbuktunk, felálltunk. Nagyok leszünk újból?

50.
Mikor hazánk egén sötét felhők gyűlnek
Egy dombtetőn heten szent tűz köré ülnek.
Oszlik a sötétség, a tűz is kialszik…
Az Álom havában még mindenki alszik.
Hajnalcsillag váltja az éjjelt az égen,
Ma sincsen az másképp, mint ahogy volt régen!
Hogy miért szólt Mohácsról az őrzők szava?
A kedves olvasó döntse el majd maga!

Vége