/”Garázda Lófő” gondolatok/
Ha már „harc”:
„Van a háborúnak egy törvénye, amelyik így szól: a tiszta fegyverek győznek a szennyes fegyverek fölött. Ha azonban egyik sem tiszta a fegyverek közül, akkor mindig a nagyobbik gonoszság és a nagyobbik gyűlölet győz. A szentek tisztasága és szelídsége legyőzi a vadállatokat, legalábbis így tanítják ezt, de ha két vadállat küzd egymással, akkor mindig a vadabbik vadállaté a diadal. Ha két barbár visel hadat egymás ellen, a barbárabbik nyeri meg azt. Így tanítja a történelem. Vagy tisztábbak kellett volna legyünk, vagy barbárabbak.„
Egyszerre nem megy mindkettő.
Magyarként mi a dolgunk?
Tisztaság, vagy barbárság?
Fegyvert, s vitézt éneklek:
„Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem az a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal, nem bizonygatja, hogy igaza van, nem mutogatja hisztériásan bűneit és fekélyeit, nem kér jutalmat az alázatért …”
Egy hazugságra, lopásra és zsarnokságra épült birodalom, amit az érdek, a félelem, vagy csak az ostobaság tart egyben és nem a „tisztaság” és az igazság, menthetetlenül elbukik.
A másokra kényszerített, egyre erőszakosabb hatalom bármilyen „barbárságra” képes, hogy önmagát mentse.
„A hazugság éppolyan szédítő sebességgel terjed, mint a tudás, ám a hazugság áthatóbb, mindent betöltőbb az igazságnál, mert a legnagyobb hazudozóknak éppen az a céljuk, hogy olyan sokat és olyan szemérmetlenül hazudjanak, hogy az embereknek még az igazság is hazugságnak tűnjön, mert már nem tudnak különbséget tenni a tények és a kitaláció között.”
Ez a világ és ez a rendszer hazugságra épült.
„Mi a hazugság ára?
A legnagyobb veszély nem az, hogy elhisszük, hanem az, hogy ha rendszeresen hazugságokat hallunk, akkor már egyáltalán fel sem ismerjük az igazságot. És akkor mit tehetünk? Mi mást tehetnénk, mint hogy lemondunk a valóságnak még a reményéről is, és egyszerűen beérjük történetekkel. Ezekben a történetekben nem számít, ki a hős. Az egyetlen, ami érdekel minket, az, hogy ki a hibás.”
Mindenki hibás, de senki sem felelős.
Hibás a balsors, a migráns, az ukrán, Brüsszel, a poloskák, a „Tisza”és bárki, aki a „bölcs, szabadságharcos, bátor utcai harcos, (had)vezér” és csapata felelősségét firtatja.
A korlátlan hatalom belehülyült a saját hülyeségébe és sajnos vele egy receptre őrült meg a néppé züllesztett nemzet egy része is. A többségnek hazudott kisebbik része. Szerencsére.
Ki a hibás abban, hogy már magyar a magyar ellen fordul, testvér a testvér ellen, gyermek a szülei ellen, nagyszülők az unokák ellen és mindenki gyűlölködik? „Harc, harc, harc, harc, veszély, ellenség, árulás…” Nem unjuk még? Tisztaság, vagy barbárság…
Egy szétzüllött és lealacsonyodott országban megmaradni nem lehet. A nemzet soha nem egy párt, főleg nem egy ember. A nemzetet nem lophatja el magának senki, mint a közpénzt és egyéb javakat, bárhogy trükközik a törvényekkel.
Ha egy hajó zátonyra fut, akkor azért a kapitány, a kormányos, meg a tisztek a hibásak, akik viharos és veszélyes vizekre hajózva, zátonyra futtatták a hajót, nem pedig békés, gazdag kikötőbe hajóztak, nyugodt vizekre, ahogyan ígérték, illetve hazudták.
Amikor már süllyed a hajó, akkor csattogtatja leginkább a kapitány a korbácsot. A legénység meg engedelmesen, parancsszóra megfullad, menekül a mentőcsónakokkal, vagy fellázad és megpróbálja kijavítani és a zátonyról leemelni a hajót. Ilyenkor már a túlélés a lényeg, már nem is az igazság, hanem a kisebbik rossz a cél. A feketénél sokkal jobb még a szürke is, ha már fehér nem lehet…
„- Ott van a kísértet a ganénál!
– Na, most aztán elkapjuk! …
– De hát ez csak az útkaparó fehér szamara!
– A … …!”
Az útkaparónak a ködben, a ganénál álldogáló szürke szamara és az istálló végében levő girhes gebe között látszólag nincs sok különbség.
De a gebéből lehet aranyszőrű paripa, a szamár viszont szamár marad, aki legfeljebb annyira képes, hogy folyamatosan azt kérdezgesse, hogy „ott vagyunk már?”.
Végül eltűnik, mint szürke szamár a ködben…
Ott vagyunk már?
Ott, a zátonyon…
Mi nem süllyedünk, mi így úszunk.
József Attila „A Dunánál” című versében ezt írta:
„A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.”
Már nem sokáig hallgat a mély.
Hamarosan eldől, hogy a nemzet a mélyben mit választ:
Tisztaság, vagy barbárság?
Magyar narancshéj úszik a Tiszában…
Fecseg a felszín, vajúdik a mély…
Legtisztább, vagy legbarbárabb?
„Itt az idő, válasszatok!”
Milyen országot szeretnénk?
„Itt a digitális szabadságharcos lábujjhegyen jár,
A lopott, fényűző kastély meg buldózerre vár.
A grundon az éhes srácoknak nincsen lasztija,
Orsós Géza kézfején meg virít a szvasztika.
A kulturális csehókban dúl a romantika,
Éjfélig dühöng a nemzeti kocsmafilozófia.
Az út szélén a lányoknál ötperces egy menet.
A propagandától meg csak butulni lehet…
Nincs már József Attila, sem úszó dinnyehéj,
Csak zebrák, harc, meg százezer veszély!
Poloskák gyűlnek a nemzet peremén,
Tiszta, vagy barbár hazafi legyek én?
Húsz esztendőm hatalom
Húsz esztendőm eladom
Hogyha nem kell senkinek
Hát az ördög veszi meg
Tiszta szívvel betörök
Ha kell, embert is ölök
Elfognak és felkötnek
Áldott földdel elfödnek
S halált hozó fű terem
Gyönyörűszép szívemen”
Semmi sem változott…
„Az igazság átokként nehezedik az emberre. Útra keltem egy a hazugságokkal teli bőrönddel, hogy megleljem az igazságot, de már nem tudtam, melyik a nehezebb, melyik cipeléséhez kell több erő. Nem mintha számítana, hiszen ha az ember megtudja az igazságot, már nem mehet vissza a hazugságokkal teli bőröndért. Akár nehezebb, akár könnyebb, az igazságot kell cipelnie tovább.”
Mi az igazság?
A nép és a vezetők gyengülésével a létezés rendje meginog.
(Az áradás vize zavaros, nem tiszta…
Nem mind arany, ami fénylik…
csupán a kisebbik rossz most a cél…
a fekete helyett a látszólag szürke…
de az nem fehér!)
Meg kell szűnnie annak, hogy a társadalomban a legalacsonyabb ember legyen a mértékadó!
Ez a valódi nemzeti érdek.
Minden más csak „barbárság”…
– a „fogadós” –