„Nem bántok én senkit! Sohasem bántottam senkit!
Csak megmondtam az embereknek azt, ami a szemükben volt.
Nem én rontottam el az életüket, ők rontották el maguk.
Én csak megmondtam nekik, hogy mi az, amivel elrontották.”
Kezdjük egy Pázmány Péternek (is) tulajdonított mondattal, mely szerint „Magyarország a pálosokkal emelkedik és hanyatlik.”
Ezt az igen fontos megállapítást napjainkra a „Magyarország a labdarúgó válogatottal emelkedik és hanyatlik” mondatra silányítottuk.
Dübörög a cirkusz, és nekünk ez kell.
Ez a lényeg: „Circus Maximus”.
Játékok és fesztiválok.
A Nemzeti Büszkeség és a Nemzettudat mércéjévé és meghatározójává néhány túlfizetett siheder vált, akik a fűben nagy öntudattal és lelkesedéssel, egy bőrlabdát kergetnek. Tízezrek nézik őket, és szurkolnak a győzelmükért. Eléneklik a „Nélküledet”, lobogtatják a „Vesszen Trianon”-os zászlókat, (ja, azt nem engedi a labdarúgó szövetség…) és nagy magyar harcosnak képzelve magukat, egy teljesen lényegtelen és ostoba dologra pazarolják az energiáikat.
Nem számít az infláció, sem az árak emelkedése, sem a közelgő háború, sem a szabadságunk egyre gyorsuló ütemű elvesztése. Tényleg igazzá kezd válni, hogy „nem lesz semmink, és boldogok leszünk”. Nem számít a valóság egyre nyomasztóbb terhe, sem a hazugságok. Pedig már valóban ott tartunk, hogy lassan tényleg nem lesz semmink, de soha így nem leszünk boldogok. Sőt, egyre boldogtalanabbak leszünk. Persze, kivéve, amikor győzünk fociban…
A lényeg az angolok elleni 4:0, vagy a bolgárok elleni 3:0, no meg a „kő-papír-olló”-s kihagyott tizenegyes. Az ország és a világ jelenlegi helyzetében ezek a „legfontosabb” dolgok. Azt akarják, hogy ez legyen a számunkra a fontos, és ne törődjünk semmi mással.
Ráadásul a lelátón a rendszer szándéka szerint átélheted, hogy mekkora nagy győztes vagy, mert éppen győzött a „nemzeti tizenegy”. Szép sportteljesítmény, dicséretes, de semmi több.
Aztán haza mégy a szürke magyar valóságba, ahol már nem vagy az a nagy győztes, hanem inkább örök vesztes. Üres a pénztárcád, rabszolga vagy a munkahelyeden, a politikusok és pártok hülyére vesznek, a „rezsi –rezsim” pórázon tart, oltva, idomítva, kussoltatva.
Mégis azt hiszed, hogy a lelátón tombolva a többi szerencsétlen „nagy magyar harcossal”, a Nemzeted javát szolgálod?
Fejből fújod az ostoba, milliomos piperkőc focisták névsorát, de, hogy ki a „Napbaöltözött Nagyboldogasszony”, arról fogalmad sincs.
Vért kívánsz, ha felrúgják a csámpás focistádat egy semmi lényeges dolgon nem változtató mérkőzésen, de tűröd, hogy karanténba zárjanak, kényszer-oltsák a gyermekeidet, kilakoltassák a rendszer maffia-végrehajtói a testvéreidet, szétverjék az egészségügyet, és ellehetetlenítsék a pedagógusokat.
Szidod a bírót a focipályán, de nem szólsz a koncepciós perek bíróihoz, akik már rég nem a hazánkat szolgálják.
Az életem nagy részét a sport töltötte ki. Nem a sporttal van bajom. Azzal van gondom, hogy nem a helyén és nem a súlyának megfelelő mértékben kezeljük a dolgokat. Már régen nem a józan paraszt ésszel gondolkodunk és cselekszünk. A Harcos Hazafit keverjük a focidrukkerrel.
A mi adónkból és filléreinkből lesznek az arénák, a puccos stadionok és a milliomos „sztárok”és menedzsereik. A suttyó, szotyolát köpködő, ostoba léhűtőket tömjük pénzzel, nem az egészségügyet, vagy az oktatást.
De neked cirkusz kell, kockázatmentes pótcselekvés kell, ilyen „nemzeti összetartozás érzése” kell. Aztán, 90 perc elteltével hazakullogsz a rezsicsökkentett lakásodba, ahol már várnak a sárga csekkek. Az asztalon már vár a finom ársapkás csirke-farhát pörkölt, ami után még megnézed az est szellemi csúcspontjának számító majka-pápaijoci produkciót, ami megerősít abban a hitedben, hogy te sem vagy butább az ott látott idiótáktól, bár az egy kissé üröm az örömben, hogy egy-két ostoba tippeléssel ők röhögve hazaviszik a te több havi fizetésedet. Ennyit ér a munkád. Lettél volna celeb…
De hát ilyen ez a szerencse…
Kő-papír-olló… Kinek mit hoz a kormánya.
A lényeg, hogy ha minden ilyen remekül megy, akkor talán megelőzhetjük nem csak Bulgáriát, de még Etiópiát, vagy Zimbabwe-t is. Legalábbis a focipályán… Hacsak Brüsszel bele nem köp a levesbe… De azt nem fogjuk hagyni. Egyek vagyunk a focistáinkkal, szurkolunk, harcolunk a győzelemért mindhalálig. Elvégre, magyarok vagyunk. „Harcosok”…
És ez oly csodálatos.
Bár a történelem állítólag az élet nagy tanítómestere, nem úgy tűnik, hogy sokat tanultunk volna belőle:
„Magyarországon az 1950-es években túlzás nélkül kijelenthető, hogy a világtörténelem minden idők egyik legnagyobb politikai beavatkozása történt az élsportba, azon belül is kiemelt szerepet kapott a futballba történő állami beavatkozás.”
„A Rákosi-diktatúra Magyarországán a labdarúgás többet jelentett egyszerű játéknál. Az 1950-es évek elején már formálódott a később példátlan sikereket elérő Aranycsapat, az egész lakosság valóságos futball-lázban égett. A kommunista párt terrorrendszere által szétvert hazai társadalom számára a foci különleges gyógyírt nyújtott: Puskás Ferencék góljai az emberek borús mindennapjaiba olyan hatásos módon csempésztek boldogságot, amire a korban semmi más nem volt képes.
A sikerekben rejlő potenciált a diktatúra irányítói is felismerték. A propaganda nyelvén a nyugati csapatok legyőzése egyet jelenthetett a szocializmusnak a kapitalizmus felett aratott diadalával. Bár a „szolgálatért” cserébe a kirakatban lévő, legsikeresebb futballisták egy részének a hazai életszínvonalhoz képest királyi körülményeket biztosítottak, számos játékos döntött úgy, hogy inkább a sokkal élhetőbb Nyugatra szökik – ahol a nagy klubok tárt karokkal várták a kiváló magyar labdarúgókat.”
Persze most minden más…
Szó sincs szétvert hazai társadalomról, és az emiatti gyógyírról.
(„Akinek pedig manapság valami vaj van a fején, már nem kell, hogy beszarjon egy kicsit a Szocialista Szellem Vasútján!” Amikor itt van nekünk erre a Felcsúti kisvasút…)
Egyszerűen jól csináljuk, oly nagyszerű és hozzáértő szakemberekkel és menedzserekkel, mint a gázszerelő zseni: „lölő”. (Ez a sportág vonzza az ilyen egyszerű, „nép fia” szakembereket: gázszerelő, kazánkirály, vagy sörösüvegből milliomossá vált juhász…)
Sikerre vagyunk ítélve. A cirkusz dübörög.
„Csuhások! Térdre, imához!”
Mit nekünk pálosok!
Immár új eszme a divat: „Magyarország a labdarúgó válogatottal emelkedik és hanyatlik”.
Hajrá, magyarok!
Tudom, hogy „én ideológiailag nem vagyok elég képzett” és „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”.
A focipályán (is) „csapásokat adunk és csapásokat kapunk”, bár a brüsszeli ereszcsatornák egyre forróbbak. Megértem, hogy „aki a szárnyaló nemzeti labdarúgó válogatottban nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki őbennük nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Most is bármikor kiderülhet, hogy „a jegyszedőnek az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Bevallotta.”
Ezért nem lovagolhatok én sem ezen a foci témán, „amit a vaksi szememmel látok, a süket fülemmel hallok, és a tompa agyammal gondolok, mert nem hihetem azt, hogy fölérek a mi nagy céljaink igazságához.”
„Tudom, hogy nem romantikáznom kellene itt, hanem inkább iparkodnom kellene, hogy egy brancs legyünk.”
Csak az a baj, hogy én nem a stadionokban harcolok a Nemzetemért és a Hazámért.
Talán többet kellene néznem a majka-pápaijoci szellemi óriásokat, újra elő kellene vennem a focicsukámat, meg egy lehetőleg narancssárga Nagy Magyarországos sálat, és egy idő után zengeném én is a dalt, üde, mámoros ajakkal, hogy Hajrá, magyarok!
De én nem árulom el a verve is áldott, vihar tépte magyar népemet!
„Nem én rontottam el az életüket, ők rontották el maguk.
Én csak megmondtam nekik, hogy mi az, amivel elrontották.”
,, És én most megyek vissza a hegyekbe, hogy ne is lássak többet csak fát és állatot…”
– a „fogadós”-