/”Garázda Lófő” gondolatok/
„Egyszer, minap az irkámon,
Született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
Életre kelt az ákombákom,
S ellopta a nagykabátom,
Meg a gyémánt félkrajcárom
Így lett övé az országom…
Szólok hozzá: Ákombákom,
Mért loptad el az országom?
Vészhelyzetben nagyon fázom.
Add vissza az én országom!
Képzeljétek, tavasz után, jövő nyáron,
Azt ígérte ákombákom:
Visszaadja az országom!”
Képzeljétek el, nemrég kiállítás volt a bolondok házában. El is mentek a bolondok és az ápolók megnézni. Igaz, hogy csak egy kép volt kiállítva, de azt egy nagyon híres polihisztor (mindenhez is értő) művész készítette unalmában. Nagy volt az érdeklődés és vegyes volt a fogadtatás. Sok bolondnak nem tetszett a kép, kinevették és szidták a művészt, sőt, volt, aki leköpte a remekművet. De volt olyan is, aki térdre borulva, könnyes szemmel csodálta. Még az ápolókat is megosztotta a rendezvény. Pedig az Anulu művésznéven szignált kép alkotója egy jóllakott óvodás volt, akinek egy Árpádsávos ácsceruza volt az ovis jele.
Egy „zászló, zászló, szívecske” nevű szuverén óvoda, „harcos nyuszi” csoportjában találtak rá erre a fifikás „gra-fikás”, szebben mondva: grafikus őstehetségre a magyar űrprogram tudósai. A nemzeti konstruktív-geometrikus művészet eme parányi borsszeme, apu büszkesége, az aprócska „kis-nagy ember”: Anulu, akit egy drogos, sorosan, vagy szorosan átműtött óvónéni tanított rajzolni egy félkész mezőgazdasági tanyán, készítette a nem cigány mamikájának ezt a legelésző zebrát, meg napocskát, meg stadiont, meg kacsalábon forgó kastélyt (amit kínai akkumulátor forgatott) szimbolizáló, ó-pannon rovásjelekből álló műalkotást.
A korát meghazudtoló, fiatal zseni büszkén elmesélte az érdeklődőknek, hogy mit jelentenek az általa felvázolt mágikus varázsjelek, melyek még a rontástól is megvédik a szemlélőt. A kép összetett és fennkölt mondandóját boncolgatva egy évezredeket átölelő, heroikus küzdelem körvonalazódik ki előttünk, melynek központi eleme egy szuverén, magyar királylányt faszánon elrabló migráns kínai sárkány, melyet a ravasz Szoboszlai Dominik teli rüszttel felrúg egy félkész nemzeti űrállomásra, melyen találkozik az Aliennel. Kettejük nászából születik egy kevert fajú lény, amelyet a mesterséges intelligenciával megfertőzve, megszületett az ukrán Zelenszkijhez megszólalásig hasonlító klón. Nagyjából ez a lényege a műalkotásnak, de vannak még rejtett részletek is, melyek csak hosszas és alaposabb megfigyelés után bontakoznak ki a szemünk előtt: fekete békegalamb, csőrében pajzsikával, űrhajó, meg sok- sok ákombákom…
Az alkotó egy csodagyerek, kezében a kis varázs cerkájával, fejében meg számtalan szebbnél szebb gondolat. S míg állni látszik az idő a szekér csak halad… a szakadék felé. De ő csak rajzol és rajzol: szivárványhidat, szuperhősöket, ársapkát Lolkának meg Bolkának, fehér negró cukorkát a köhögő bolhának, kígyónak lábsót, nyugdíjasnak fogsort, a betegeknek házi lódoktort. A TEK-eseknek csőrmestert és a parlamentbe bajszos házmestert. Az oroszlánnak bátorságot, a szalmaembernek eszet, a bádogembernek ereszcsatornát. Pampalíninek egy Zsolti bácsis, csőre töltött pisztolyt, amivel lelőheti a kis Bambikat. Hókuszpóknak varázsitalt, hogy Törp-papával bedzsináztathassák Törpillát. Jankónak kankót és mozdonyt, ami álmában csönget egy picit és azt csilingeli arámi nyelven a sötétben, hogy „Lázár, kelj fel!”
A már az óvodában is fiatal demokrata művészre – saját elmondása szerint – sok más, világhíres alkotás is megtermékenyítően hatott. Ezek közül néhány, a teljesség igénye nélkül: „A lila ruhás férfi, Júliális, Matolcsy Pilátus előtt, Az utolsó Hatvanpusztai vacsora, Az éjjeli NAV őrjárat, More Lisa, Vénusz szülése, A szakadtság vezeti a népet, Hitetlen Menczer Tamás, Oligarcha felesége hermelinnel, Szent magyar Péter megfeszítése, Zebrák – a ghánai Vasarelytől…stb.
Ez a korát meghaladó és néha meg nem értett zseni a mi nemzeti kincsünk, aki nélkül csak a baj jönne csőstül. Ő a mi védőpajzsos Thorinunk, a hegymélyi kőbányák királyának trónörököse, a nemzeti kincsünk, amit még Matolcsyék sem tudtak ellopni, a mi túl drága Hobbytunk Smaug pusztaságaiból. Az örök fiatal zseni, akiben a tehetség nem veszett el, hanem aszfalt-utat épített magának (nem olyan, mint a Strabag). Ő végig ment a (narancs) sárga úton, szentkirályi Dorothyval, egészen Kansasig, ahol a szőke Torgyánnak álcázott Óz a nagy varázsló meghívta egy munkaebédre.
Közben ezerszer gondolt borra, nőre, Trumpra, Putyinra, de leginkább Lölőre… Minden más táján a világnak nagy politikus lehetett volna belőle, de ő itt él és alkot, bejárva csodálatos elméje sötét labirintusának zegét-zugát, Mátészalkától Paks 2-ig. Anyukája mindig vigaszt nyújt neki, és bátorítóan tapsol, apukája a buksiját simogatja, és azt mondogatja, hogy nagy művész lesz, ha majd egyszer felnő. Önkritikusan szokta ezért mondogatni az oviban tanult bölcs mondókát: „kicsi vagyok, székre állok, onnan egy nagyot kiáltok, béke veletek, pajtások”!
Ő már az oviban álmodott egy világot magának, a sorozatokat bámulva a tévében, amik meghatározták az életét, és vele együtt a mienket is a következő ezer évre. (Família kft., Vészhelyzet, Barátok közt, Kórház a város szélén, Gyökerek, Orbánk Bán, Az Egri-, Tokaji- és Felcsúti csillagok, Szerény Gazdagok, Az Aranynémber, A Tenkes és Batida kapitánya, Tövismadarak és Tüskefehérje szárnyasok, A kőbányaszívű ember fiai, Pityke őrmester, Istvánka és a csodalámpa, Szomszédok (kivéve az ukránok), Barátok közt Besével, Kántor nyomoz (Zsolti bácsi rejtélye), Kék- (és narancssárga) fény, Alfa Holdbázis, Egy rém rendes család Hatvanpusztán, Családi titkok, A gyanú árnyékában, Édes élet, Terápia, Aranyélet, Fapad, Mellékhatás, Alvilág, A keresztapa, Korhatáros szerelem-Bicskén… és még sorolhatnám napestig.)
És valóra váltotta a filmvászon minden történetét. A kis álmodozó csak előre megy nem hátra, és amit a varázs-cerkájával megrajzol, az meg van rajzolva. Csak a bolond nem látja!
Illetve, rosszul mondom, mert a bolondok látják. De nem csinálnak semmit. Nyilván, mert bolondok. Hiszen a sör fejjel lefelé is sör, bár hab nélkül nem az igazi.
Bevallom, miközben írogatok, néha én is firkálgatok, de csak dedós dolgokat, bár tudom, hogy bolondság:
„Pont, pont, vesszőcske,
Készen van a fejecske.
Kicsi nyaka, nagy a hasa,
Készen van a török basa.”
Ez elég primitív ahhoz a remekműhöz képest, ami a bolondok házában kiállításra került, és ami előtt hosszú órákat töltöttem töprengve. De végül semmi okosat és méltót nem tudtam beírni a kiállítás nemzeti szalagos vendégkönyvébe. Pláne olyat nem, amit egy jóllakott óvodás is megértene.
Aztán történt valami, ami gyökeres fordulatot hozott az addigi sivár életembe:
„Az imént felhívott az Ákombákom.
Azt mondta az írásomra: Látom, látom,
Nem leszel így a barátom!
Amit írtam, már hiába szánom- bánom,
Bilincs kattan a bokámon.
Orrom vére a rabruhámon.
Börtönbe zárt ákombákom…”
A cellám falára, unalmamban, az utóbbi időkben már firkálgatok én is. Sose lehet tudni…
Most éppen verset írok, az Ákombákomhoz méltót, ami így hangzik:
„Apacuka, fundaluka, fundakávé, kamanduka.
Abcug, fundaluk, funda kávé, kamanduk.
Duk, duk, duk, kamanduk! Adada adadada da.”
A zárkatársaknak tetszik.
Tökéletesen értik és hangosan biztatnak: Ria! Ria! Pszichiátria!
Legyenek fényesek a nappalaitok és csendesek az éjszakáitok!
– a „fogadós”-