Mi, Magyarok, Nimród vérei, Magyar és ikerpárja, Hunor leszármazottai ősidők óta járjuk a Jóisten által kijelölt utunkat. Azon vagyunk, hogy a legragyogóbb Isteni energia valóban tisztán áramoljon, és áradva mindent és mindenkit tápláljon Földanya kebelén. Erősítjük, hogy ne legyen olyan külső hatás, mely tisztaságában futását meg tudná akasztani.
Vezérlőnk a Turul, a Holló és a Csodaszarvas, akik összekötik az Eget és Földet. Ha a Csodaszarvas esetleg megtorpan, megsérül, a Holló hozza el újra és újra a fénymagot, és a Turul az, aki felemeli, meggyógyítja, és ismét útjára teszi.
Az embert alapvetően két dolog határozza és mutatja meg.
A cselekedetei, és az alap, amire a cselekedeteit felépíti, amin azokat megéli, megvalósítja. Nem az a kérdés tehát, hogy ki volt, mit tett vagy nem tett a múltban valaki, hanem az az irányadó, hogy most milyen alapon, milyen kiindulóponton áll, és mit gondol, mit mond, mit tesz. A jövő csak a jelenben építhető, kizárólag jelenlegi cselekedeteinkkel határozzuk meg, hogy miként alakul, de ha nincs megfelelő alapunk, kiindulópontunk, vagyis nem ismerjük a múltunkat, lényegi önvalónkat, akkor nincs mire építkezni, nincs tehát miből a jövőt létrehozni. Múlt-jelen-jövő. Lényegi önvalónk-cselekedeteink-eljövendőnk.
Ha az ember hármas tagolódását (szellem-lélek-test) nézzük, akkor a szellem az alap. Erre építünk, ez alapján tudjuk megismerni és megérteni az isteni lényeget, az isteni igazságot. Ez alapján tudjuk megélni az erre a világra hozott képességünket, elvégezni feladatunkat. A keretet a test, a fizikai lét adja. A kettőt, vagyis a szellemet és a testet a lélek köti össze, az a lélek, amely önmagunkat, cselekedeteink kiindulópontját adja. A lélek középen, a szívünkben lakik. A szív energiaközpont helye – földi viszonylatban – a hazánkban van. A test, a Földanya akkor tud kiteljesedni a szellem felé, ha a jelene, a közepe, a szíve megfelelően működik, tehát ha mi megfelelően működtetjük. Múlt-jelen-jövő. Lényegi önvalónk-cselekedeteink-eljövendőnk.
Nem véletlenül születtünk magyarnak.
Ha a hármas tagozódást, meg a magyarnak született ember világban elfoglalt helyét szemléljük, a magyar-egyén-ember sort kapjuk. Magyar egyénként csak akkor tudjuk megélni emberségünket, csak akkor tudunk igazán az emberiséghez is tartozni, ha azt tényleg magyarként, magyar lélekkel, magyar szellemiséggel tesszük meg. Ha kivesszük ezt a részt, a magyarnak született egyén már nem tud emberként létezni, bárhonnan, mindenhonnan elsöpri a legkisebb fuvallat is. Hiába van teste, magyar lélek, magyar szellem nélkül nem tud élni. Magyarként viszont egyén és ember is lehet. Múlt-jelen-jövő. Lényegi önvalónk-cselekedeteink-eljövendőnk.
Bárhonnan közelítjük is meg, ugyanoda lyukadunk ki. Csakis együtt, csakis integritásban. Múlt-jelen-jövő. Lényegi önvalónk-cselekedeteink-eljövendőnk. Merjük hát megélni.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a világban nekünk, magyaroknak van a legtöbb népmesénk (itt a népmesét hozzuk, bár hozhatnánk mást is, például egyszerűen csak a hagyományt). A népmesék sűrítetten, de mégis nagyon egyszerűen, érthetően adják vissza a világ működését, modellezik a valóságot. Nemcsak a keretet jelölik meg, ahol a cselekmény zajlik, hanem azt is megmutatják, hogy bizonyos cselekedetek hová vezetnek, milyen eredményt hoznak. Megmutatják továbbá, hogyan kell élni világunkban, és mit kell tenni ahhoz, hogy az igazság és a szeretet nevében tudjunk érvényesülni.
Adva van tehát az alap, a kiindulópont. Ehhez már csak a jelen által megkövetelt formát, a jelen megélését kell tudni hozzátenni. Jelen világunk nagyon erősen épít a technikai civilizációra. A technikai fejlődés lényege a találmányok, illetve azok megvalósítása, azoknak a valóságba történő átültetése. Ha megnézzük az elmúlt majd másfél évszázadot, akkor azt kell látni, hogy a gyufától, a golyóstollon és a telefonközponton át, az autóig, a számítógépig, a helikopterig, no meg a bombáig is (a sort szinte a végtelenségig folytathatnánk) nincs olyan pont, ahol a feltaláló, a megvalósító, vagy legalábbis a csapat egyik meghatározó tagja ne lett volna magyar. Egy más kort nézve, gondoljunk csak bele, hogy miért is tudta „végigverni” ezer éve az akkori magyarság Európát. Esetleg azért, mert akkor mi birtokoltuk az adott kor legfejlettebb technikáját (hadászat, fegyverek, szállítás, élelmezés, ruházat)? S emellett megvolt az a szellemi, lelki töltet, erő, amely a hátteret és az alapot adta.
Jegyezzük meg nyugodtan, hogy hiába van esetleg egyes „primitív” törzseknek majd ugyanannyi népmeséje, mint nekünk, ha nem tudnak a kor technikai civilizációjával mit kezdeni. És hiába van egyes mai „nagyhatalmaknak” kiváló technikai bázisuk, hiába vannak kiváló tudományos koponyáik, ha nincs népmeséjük, múlttudatuk, lényegi kiindulópontjuk. Mert ha nincs jelen, vagy nincs múlt, akkor nem lesz megfelelő, élhető jövő sem.
Hagyományunkat, ősi hitünket, alapjainkat (magyar) szellemi, lelki szinten kell megőriznünk, megtartanunk, továbbadnunk. Ha így teszünk, akkor nincs az a technikai civilizáció, amely ártalmunkra válhatna, mert nem az eszköz uralkodik felettünk, hanem mi használjuk azt. Sőt, nyugodtan állhat űrhajó is a garázsban, ha közben harmóniában élünk önmagunkkal, családunkkal, nemzetünkkel, annak hagyományaival, a környezettel, a természettel, a Földdel, az Univerzummal. Mert az alap, a belső TöLTéS, TaRTáS (éTeL, iTaL), erő az, ami irányítja lépteinket, cselekedeteinket (technikánkat) a külvilágban. Fizikai életünk így lehet teljes.
Ha ránézünk hazánkra, ránézünk a nagyvilágra, láthatjuk, hogy forr minden, mindenféle módon és szinten. Nagyrészüket ügyesen gerjesztik, előre megírt forgatókönyvek alapján, előre megírt eredményt, végkifejletet várva. A szereplők pedig – akármelyik részletében legyenek is a színműnek – szépen eljátsszák a rájuk rótt szerepet. Eljátsszák még akkor is, ha nem tudnak róla, s a fejünk felett ordibálva szórnak mindenfélét egymásra, mert így kívánja a szerep, és persze a hatalom-éhség.
Ha hazánkfiait nézzük,
háromféle szereplő, típus jelenik meg előttünk:
Az első a hazátlan áruló, akinek semmi sem szent, ami magyar; csak az a lényeg számára, ha bárkinek eladhatja azt a földet, ahová született. Eladhatja szellemi, lelki, fizikai értelemben is; s eladja akkor is, ha egyértelmű, hogy azok is megvetik, akiknek eladja.
A második típus őrlődik hazája és a hazáját megsemmisíteni akarók közt. Ő az, aki azt hiszi, hogy nemzeti előremenetelünk csakis egyfajta külső segítséggel, valamilyen külső formációhoz való tartozással, annak a külső „értékrendnek” az átvételével oldható meg. (hányféle ilyen volt keletről-nyugatról csak az elmúlt évszázadban). Őrlődik, mert látja ugyan, de nem meri bevallani magának, hogy ezen tevékenységével csakis árthat a nemzetnek. Mert a külső formáció nem hagy semmiféle mozgásteret, szabadságot, nem tűri meg őt sem, csak addig ameddig az előbbiekben említett első típussal mozog együtt. Ha már egy picit is eltér, valamilyen „nemzeti-önálló” felvetéssel él, rögtön kap a fejére. Sajnos azt kell mondanunk, hogy ezen második típus soha nem tért le a választott útjáról, és bármilyen éles helyzet is adódott, mindig az első típust, s ezzel a nemzet elárulását választotta. (Ha ennek a fényében szemléljük nemzeti létünk elmúlt ezer évet, akkor mindjárt helyére kerülhet sok kérdés.)
A harmadik típus az EGYszerű magyar ember, aki önmagának, családjának, kisebb-nagyobb közösségének, nemzetének akar jót, s szomorúan látja, hogy nehezen boldogul. Ő a megtartó, az aki mindig, minden esetben a vállán viszi a világot, aki mindig, s minden esetben marad, mert az alap, a fundamentum marad, míg az első két típus a változásokkal együtt hagyja a háta mögött azt amit elárult, tönkretett. A harmadik típusú magyar, aki nem ül fel semmilyen áramlatnak, hanem csak teszi a dolgát. Ő műveli a földet (szellemi, lelki, fizikai értelemben is), védi a végvárakat (mindig, s mindenkor a külső és belső ellennel szemben), talpasként harcol, s ha kell, meghal a szabadság zászlaja alatt. Épít, ha tud, javít, jobbít, mert tudja, hogy ez, s csakis ez viszi előre a világot. Ő az, aki bárhonnan jőve bármilyen szél is fúj, él itt magyarként mióta világ a világ.
Magyarországról indul(hat) el a változás.
Igen, elindul(hat), ha a harmadik típus, az igazi magyar ember lesz többségben, ha az lesz, amit ő akar. Ha az a gondolkodásmód, az az értékrend lesz a meghatározó, amely őt jellemzi. Egyébként nem véletlen, hogy a Kárpát-medencében örvénylik minden, arra kell csak figyelnünk, hogy merre haladunk benne.
Kétféle gondolkodásmód nyilvánul meg a világban.
Az egyik (ide tartozik az első két magyarországi embertípus) csak elvesz. Erőnket, meg mindenünket kéri, s azt ígéri, hogy valamikor majd jobb lesz, te addig is csak add oda neki mindenedet – ő majd sáfárkodik vele, veled. Ez a fajta rend nem nyújt semmit, csak azt akarja, hogy a döntés, a hatalom, maga az élet, a lét formálása az övé legyen. Ez az út van „jószándékkal kikövezve”, mert ne legyenek ábrándjaink, a köntös, amiben megjelenik, nagyon is csinosnak, vonzónak tűnik.
A másik (a harmadik, magyar embertípus) nem kér, hanem ad. Ad a saját kifogyhatatlan erejéből, mivel abból a kifogyhatatlan ősi/égi forrásból táplálkozik, amelynek nincs szüksége másra, mások kiszipolyozására. Létéhez nincs szüksége mások életerejére. Sőt, mivel léte alapja az igazi EGYség, s mivel igazából tehetős, ezért ad, tesz, éppen azért, hogy az élet valóban közösen, szépen, szabadon, s viszontvárás nélküli szeretetben épüljön, teljen. Nem a csicsás külső a jellemzője, hanem a mély belső gondolatok, kimondott szavak, de elsősorban mégis a bizonyító erejű tettek alapján ismerszik meg.
Csakis az ilyen igaz, teljes magyar emberek, illetve kis közösségeik szerves együttműködése, szőttese építheti újjá a magyar nemzetet. Az ilyen, egymásra figyelő, egymást segítő, egymást erősítő egyének és kis közösségek önmagukban is életképesek, s ezért a belőlük képződő nagy egység, a nemzet is az lesz. Még ha ilyen-olyan okokból ki is esik egy-egy közösség, a többi akkor is megtartja a nemzetet, és erejüknél, önálló létre való képességüknél fogva egységük megbonthatatlan lesz.
Azt mondják, hogy a sötétség nem létezhet fény nélkül.
Biztos ez?
Ha erre a kérdésre válaszolni akarunk, akkor egy „picit” ki kell emelkednünk a mindennapokból, s először azt kell tisztáznunk, hogy az éjszaka nem egyenlő a sötétséggel. Felfedezhetünk hasonlóságokat, de nem egyenlő. Miként szép magyar nyelvünk el is mondja, az éj szaka(sza) a 24 órás időintervallum azon része, ahol az éj szabályrendszere a mérvadó. Az éjszaka ugyanúgy életünk kerete, mint a nappal, csak valamicskét más világ, egy kicsit máshogy érvényesülnek a törvényszerűségek. Egyébként is világítanak a csillagok, s a Hold is tükrözi a Nap fényét; szóval akár szabad szemmel is el tudunk igazodni, teliholdnál meg szinte nappali világosság van. Az igazi sötétség egészen más természetű. Ott nem érvényesül a fény, illetve ha valóban a fényben élünk, akkor nincs ilyetén sötétség sem.
Ha a fentiek mentén haladunk tovább, azon is elgondolkodhatunk, hogy esetleg léteznek olyan dimenziók, amelyeket a fény ural, de léteznek olyanok is, amelyeket a sötétség. Ha ezt elfogadjuk, a következő lépésben már azon is eltöprenghetünk, hogy ha a fény dimenzióiban az a feladata a léleknek, hogy elérje a fényt, fénnyé váljon, akkor a sötétség dimenzióiban pont fordított a helyzet, s a lelkek feladata ott a sötétség megélése, a sötétté válás. Az meg már csak hab lehet a tortán, hogy a léthez nem feltétlenül kell fizikai test, tehát ha a fénnyé válásnál már nincs szükség okvetlenül testre, akkor a sötétségnek sem elengedhetetlen a fizikum megléte.
Ha mindez igaz, akkor tudnunk lehet azt is, hogy jelenlegi életterünkben még nem dőlt el, vajon az a tér-idő dimenzió, ahol élünk, melyik oldalhoz csatlakozik: a fény avagy a sötétség kerekedik-e felül. Nekünk, egyénenként, a közösség (magyar nemzet) tagjaként egy a feladatunk: minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a miénk is a fény dimenziója legyen, hiszen ez idő szerint mégiscsak az a létünk célja, hogy fénnyé váljunk. Ez csak akkor alakulhat máshogy, ha mi magyarként, egyénként, s közösségként feladjuk ezt. Nincs semmi veszve, sőt egészen jók az esélyeink, „csak” egyénként, magyarként, s emberként kell valóban visszatalálni önmagunkhoz. Semmilyen módon ne hagyjuk magunkat letéríteni utunkról.
A bölcselet szerint a Magyar a mag népe, mivel (játék a szavakkal) a MaG(y)aR az MaGaR, aminek a MaG az alapja. Lehet, hogy így van, csak ne ragadjunk le itt, s ha már “szavaltunk”, akkor próbáljuk meg tovább lendíteni az ügyet. A mag ön-mag-ában talán semmit sem ér, ha nem fejlődik ki belőle, ami benne van. Benne van a teljesség kódja, az amivé válnia kell(ene), de csak akkor lesz az, ha valóban azzá válik.
Ezen a teremtett világon jelen van a fény-mag. A fény-mag ott van akár burokban is, s életképes (ez lenne a jin/jang ábra lényege is valahol). Eljöhet azonban egy pont, amikor a fény-mag már valamilyen oknál fogva nem bírja tovább, s akkor a burokban elhalhat, léte elmúlik (ez az egyik kulcs a gyógyításban; és a téridő tapasztalási felület jövőjében is).
A mag tehát (alapesetben) szunnyad, a papíron magyarnak születettekben is, s a mag csak akkor szökken szárba, ha felébredt, felébresztettük ön-mag-unkban. De ha felébredt, s aktiválódott a fény-mag, akkor bizony mindenki Magyar lesz, kiben ott él, s működik is egyben. Vagyis nem mag-ától értetődő a MaG-ból való MaG(Y)aR-ság. S ha ezt tovább gondoljuk, akkor azt is észrevehetjük, hogy esetleg az sem véletlen, hogy mi MaGYaRoK vagyunk, tehát olyanok ki a MaG-ból MaGYaRRá válnak.
Számos megoldás született már arra, hogy mit is jelenthet nemzeti önelnevezésünk, mit lehet belőle kiolvasni. Mívesnél mívesebb szófordulatok kerültek elő, amelyek alapvetően a pozitív kicsengésre világítottak rá, bár ha belelendülünk akkor nem éppen szívmelengető eredmények is születhetnek (pl. ragyám). A mostani kísérlet a rovásbetű készletet veszi elő, ahol négy betű emelődik ki a teljes sorból: az M, az A (kétszer), a GY és az R. A magyar szóban a GY betűvel dolgozunk, hiszen ott a GY betű áll és nem más, s nyilván ez nem véletlen. Lássuk hát, hová juthatunk el ezen fonál mentén.
Nézzük meg először röviden, hogy milyen fogalmak társíthatóak a m-a-gy-a-r rovás betűkhöz?
M – emlő, táplál, emel;
A – anya, istenanya;
GY – egy, (isteni) egység;
R – eredendő rend, erő (energia).
Ha a betűk jelentéstartalmát összeolvassuk, valami olyasmi jöhet ki, hogy
magyar az, aki:
táplálva felemel az eredendő isteni, istenanyai rendbe, erőbe;
vagy úgy emelkedhetünk fel, ha a tápláló isten-anyai rend, erő mentén élünk;
vagy az istenanya az, aki táplál, s felemel az eredendő rendbe.
Bárhogyan is nézzük, világos a jelentéstartalom,
világos, hogy ki is a magyar, illetve mi is a magyar dolga kerek e világban.
Kiegészítésként ugorjunk egyet az ősi Egyiptomba.
Ott a piramist MR betűkkel jelölték/írták és az „emelkedés helye” jelentéstartalommal ruházták fel. Ez utóbbi egyébként teljesen a helyén van a piramis funkcionális rendeltetését nézve, s rendben van akkor is, ha a betűket (MR) magyarul értelmezzük, egészítjük ki magánhangzókkal (emel; illetve rovással: táplálás – eredendő rend, erő, energia). Egyébként az MR-t csak ki kell pótolni a GY betűvel, s mindjárt megkapjuk a MaGYaR szót – ennek jelentését meg fentebb elemeztük, és, láss csodát, ugyanoda jutottunk el.
S mi is akkor a magyarság alapvető feladatköre?
A magságból eredő magyarság egyfajta áldozatvállalás – a létben sérült ember-társunk önnön erőnkkel, energiánkkal való táplálása, felemelése. Az áldozatot felvállaló, a tápláló önmagát adja, önmagát sebzi meg, hogy az így átáramló/kiömlő égi/isteni energia feltöltse, új életre serkentse a befogadót. A testben a hordozó közege a vér, ezért is lesz Test-Vér, aki testvér lesz (lásd Jézus szavait is). Az áldozatvállalás legtisztább formája, ahol akár ellenfeleinkért is készek vagyunk fellépni azért, hogy mindenki magasabb szintre tudjon emelkedni.
Tovább gördítve a gondolatot, csak rá kell nézni a megroggyant csodaszarvast tartó, s önmagát megsebző turul kettőse által, a képi szimbolika nyelvén megfogalmazott üzenetre. A turul-sólyom felemeli a megsérült, adott pillanatban továbblétezni önmagában már képtelen szarvast, és ezzel egyidőben önnön-mellkasát feltépve, a kibuggyanó vér hordozta tápláló energiával éleszti fel, s ad újra erőt, lehetőséget az életre. Önnön magát megsebző, s önnön vérével tápláló turul (ég, szellem, lélek), emeli fel a megroggyant csoda-szarvast (föld, anyag), s teszi újra útjára, ha meggyógyította. Ehhez hozza a holló csőrében a fénymagot. Mert a magyar=angyal=ember. Mert ehhez bizony valódi erő, valódi kapcsolódás, valódi teljes-ség kell. Méltóságteljesen, magabiztosan, erővel, ám kérés, viszontvárás (csillogás, villogás) nélkül – csak azért, mert ez a dolga.
Igaz-e Nimród vérei?
– VATA LÓFŐ NYOMDOKAIN FÉNYES ÖSVÉNY NYÍLIK –
/fhrbrt/