„Azokról a bölcsekről fogunk beszélni, akik népünket a Magyarok Istenéhez vezették. Beláthatatlan időkből, tehát nagyon-nagyon régről ered a mi táltosaink tudása. A nevük így: TAL- TU-US megtalálható a ma sumérnak nevezett MAH-GAR őseinknél, jelentése: “az égi tudást értelemmé tenni”. Ez a kötelessége a táltosnak. De az ékiratos szövegek azt is mutatják, hogy a “táltos” személyét az égi hatalom választja ki, mert a táltosok-táltosa maga a földre szállt Isten – ÉN -KI – miképpen azt a Deimel szótárból ide átvett ékjel és annak jelentése mutatja (az akkád il- EA = EN-KI, vagy BEL/BAL/: a Napisten).”
A “táltosságot” tehát nem lehet ún. “táltos-iskolában” megtanulni, mert a szent hagyományaink szerint a táltost Isten érinti meg, vagyis ISTEN jelöli ki. Népünk azt is vallja, hogy minden “hetedik” gyermek táltosnak születik, de csak akkor válik táltossá, ha ezt az “elhívást”, “hivatást vagy küldetést” önmagában felismeri.
Érdekes itt azt megjegyezni, hogy a jezsuiták igen nagy szeretettel emelték ki a falusi családokból a “hetediknek” született fiúgyermeket, és nevelték át a legjobb jezsuitává.
Amikor ezeket a sorokat írom, a televízióban bemutatnak egy “táltos-iskolai” tanítást. A “táltos-magyar-hitről” is beszélnek. Ebből azért mégis azt érzem, hogy az ötvenéves “hivatalos butítás” után népünk ébredezik. Aki ebbe az “iskolába” jár és fizeti is az igen magas tandíjat, az feltétlenül tudni akar. Meg akarja ismerni szent hagyományainkat.
Kezdetnek nagyon jó ez, és ha majd azt érzi, hogy őt is megérintette a Magyarok Istene, akkor majd tudja, hol kell segítenie a “magyar testvérének”.
Én csak azt kérem ezektől a “táltosoktól”, hogy ne alakítsák pénzforrássá táltosi mivoltukat, mert a mi táltosaink magyar lélekkel vezették népünket a Magyarok Istenéhez, pénzt sohasem fogadtak el, pénzt sohasem kértek, hanem csak adtak, gazdag lelkükből mindig adtak és így láttak a jövőbe is. Azon pedig ne csodálkozzon az olvasó, hogy a “magyar hitről” és a MAGYAROK ISTENÉRŐL beszélek. Ugyanis ezek a fogalmak nem azonosak a mai zsidókereszténység által tanított isten alakkal és hitvallással. De Jézus Urunkat is másképpen nézzük és hisszük, mint ahogy Róla a mai keresztény egyházak nyilatkoznak. VI. Pál pápa egyik “kedvencének” könyvét veszem elő állításom bizonyítására.
A szerző minden félreértés nélkül szögezi le az “egyház” álláspontját, így: “az egyház sokkal több, mint Krisztus követe, vagy képviselője, Ő maga a Krisztus … Mózes előképe Jézusnak.” (42-43. és 143. oldalakon) így folytatja:
“Nézzük tovább nevelőnket, Mózest, Isten népének nevelőjét és mindazokét, akik bármilyen fokon hivatásszerűen szolgálják ezt a népet: a pap a plébániáján, a káplán a fiatalokkal, mindenki, aki az Egyházban, a hierarchia csúcsától az alapokig vezetői és lelkipásztori felelősségethordoz.”
“Mózes azután vette a szövetség könyvét (a törvényt), felolvasta a népnek, az pedig kijelentette: megtesszük mindazt, amit Jahve mond, és engedelmeskedünk neki. “
Aztán így folytatja ez a Loew-atya: “Végül következik a két szerződőfélnek vérrel való meghintése. “
Amikor két fejedelem köt szövetséget, ez könnyű, de amikor az egyik szerződő fél maga az Úr, akkor az oltár képviseli és jelképezi Istent. Mózes tehát az oltárt hinti meg vérrel: ,,Mózes vette a vér felét és az oltárra öntötte. Azután vette a vért és ráhintette a népre, mondván: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet Jahve veletek megkötött. “ veletek megkötött. “
De ez a Loew atya hiába igyekszik, hogy ezt a “vérszerződést” reánk is vonatkoztassa. Ugyanis Jézus Urunk éppen azért ad Új Szerződést, mert ezt – a Jahvéval kötöttet – nem ismerte el.
De még ennél is többet mondanak azok a jézusi szavak, melyekkel Mózes népét illeti, mondván:
“Mérges kígyóknak fajzatai, mi módon szólhattok jókat, holott gonoszok vagytok.”(MÁTÉ 12: 34)
“Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt a kezdettől fogva és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. “(János8:44)
“Rátok száll minden igaz vér, amit a földön kiontottak … erre a nemzedékre.” (MÁTÉ23,35)
Jézus Urunk tehát ezt a “mózesi istent” – Jahvét “ördög-atyának” nevezi, és más Atyáról beszél, megnevezve saját, földi küldetését is ekképpen:
“Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (János 14,6)
Az elmondottakból világosan kitűnik az, hogy a mai “kereszténységben” két isten-alak létezik. Az egyik:
JAHVE és a másik Jézus Urunk mennyei édes-atyja: A MINDENHATÓ ISTEN. Ezt a kettőt akarja a saul-szentpáli alapú egyházi filozófia minden eszközzel és módszerrel egyesíteni, azonossá tenni. Tehát Mózestől és Ábrahámtól kezdve összesimítanak mindent. Mózes Jézus “előképe” lesz és az “egyház” azonosul mind a kettővel. A magyar-hit, őseink hitvilága azonban csak Jézus Urunk szerető mennyei Édesatyját vallotta és vallja sajátjának.
De tudja azt is, hogy “Én és az Atya egy vagyunk” – miképpen Jézus Urunk ezt így tanította. A Szent Istvánnak nevezett királyunk alatt és utána bevezetett egyházi inkvizíció ezt a jahvei isten-alakot egyszerűen csak német Istennek nevezte.
Itt eszembe jut boldogult nagy költőnk – Juhász Gyula – akinek a versét közlöm is, hisz emlékeztet egyik feledésre ítélt – ősünkre, Tonuzóbára. Emlékezzünk hát együtt, és gondoljunk azokra a táltosainkra, mágusainkra, akiket máglyára küldött, és vörösen izzó templomkulccsal megbélyegzett ennek a zsidókeresztény egyháznak a középkori inkvizíciója.
TONUZÓBA
Megyek meghalni – párom -, jer velem.
A német isten nem lesz Istenem.Az Öreg-Istent hittem eddig én,
Ki mennydörög a magas ég ívén.Az Öreg-Istent, akinek szeme
Arany nyilával tűz e földre le.A német isten komoly és szelíd,
De vasba önti harcos híveit.Keresztje kard. Oltára félhomály,
Mennykő helyett a sípja orgonál.A német isten szőke, idegen.
Az Öreg-Isten jó Uram nekem.Ha magyar födön híve nem marad,
Megyek pihenni magyar föld alatt.Megyek meghalni – párom – jer velem
Juhász Gyula (1918)
Föld ősanyánk ölébe- csendesen.
Juhász Gyulának az “Öreg-Istene” volt az az Istenalak, akit őseink mindig a Magyarok Istenének neveztek és hozzá imádkoztak. Táltosaink is hozzá vitték a Népet és ezt a valóban “Öreg-Istent”, aki évezredek óta velünk volt és segítette az ő népét, Őt hagytuk el, és “ezer évvel ezelőtt” – 1. István királyunk-rendeletére – próbáltunk átnyergelni a zsidókereszténység karavánjába. Nem sikerült ez az “átnyergelés” , mert a szolgasorsba jutott magyar népünk – tudat alatt – csak kereste tovább az “Öreg-Istent”. Így szakadtunk kétfelé, és egymás ellen való fordulásunk valójában az “Istenek-harca” volt a magyar lelkekben.
Sajnos ma is tart ez a szembenállás, és a zsidókereszténységbe tiportan sok magyar testvérünk többet tud a mózesi népről, mint honszerző elődeikről. Nagyon sokan – most a “Szentistvános Millenniumkor” – egyszerűen elhajították azt a “száz esztendőt”, mely honszerző és honalapító Árpád Apánk dicsőségét hirdeti.
Nem tudják azt, hogy Árpád Apánk nemcsak “uralkodó nagy király” volt, hanem Táltos Fejedelemként állt az “Öreg-Isten” és jó Népe között. A jó szándékú és egymás szeretetéből lett “népakarat” így változott át Isten akaratává, melynek következtében a magyarság nem csak legyőzte az őt támadó európai népeket, hanem példát is adott a “nemzettestvéri” szeretetben. Vagyis, teljesítette vér-testvérének – Jézus Urunknak – azt a rendelkezését:
“Úgy szeressétek egymást, mint én szeretlek titeket.” (Ján. 13 .34.) Ezt az összetartást, nemzettestvéri egységet megtaláljuk hun és avarnak nevezett ős elődeinknél is, és ennek tartalma a Jézus Urunkhoz való hűség és ragaszkodás, miképpen azt az esztergomi (Ister-Gami) oroszlánok is bizonyítják.” Annak ellenére, hogy a nyugati népek tőlünk, a mi népünktől kapták kultúrájuk legnagyobb részét, a leértékelésünk és a “magyargyalázás” náluk folyamatos és állandó.
“Magyarságunkat az európai közvélemény és annak tudományos irányítói már évszázadok óta a humanizmus barbár ellenségeként tekintette, és nyugodtan emlegethetjük az »írástudók árulását« ennek a történelmileg teljesen alaptalan vádnak a keretében. Időnként ugyan fel-fellángolt a magyarság iránti megbecsülés, némi tárgyilagos állásfoglalás, amelyet főként Kossuth vívott ki Nyugaton az ellenérzést kiváltó bécsi abszolutizmussal szemben. Az 1867-es kiegyezés utáni bonyolult helyzet sem kedvezett az Európa-ellenesség vádjának kiirtására, annak ellenére, hogy a magyar közélet vezető egyéniségei rendszeresen nyilvánították magukat az általános humanizmus odaadó híveinek. Ezek ellenére a nemzetközi tudományos világ élvonalbeli képviselői néha szokatlanul éles hangnemben foglaltak állást a magyarság európaiságával szemben. J . Marquart 1901-ben megjelent híres könyvének, az, Osteuropaische und orientalische Streifzüge’ bevezetésében megdicséri NAGY KÁROLY »avarirtó tevékenységét« és vele szemben elmarasztalja OTTÓ császárt, aki a magyarság kiirtása terén csak »félmunkát végzett«. Palacky, a csehek alapvető történésze »Europa testébe befúródott inorganikus ék«-ként emlékezik meg a magyar népről…”
Az orosz régészet a magyar ügyről egyszerűen hallgatott. Pedig a kelet -európai kora-történettényezői között a magyarság szerepét figyelmen kívül hagyni nem lehet, és ez előrevetette árnyékát annak a követelménynek is, hogy a kijevi állam megalakulásánál az eddig ismert és sűrűn tárgyalt normann és szláv tényezők mellett ezentúl az ősmagyarságra, az akkori Kelet-Európa egyik legjelentősebb népére is tekintettel kell lenni. Ez felháborodást keltett a szovjet régészettudományban. Egymás után jelentek meg a ledorongoló nyilatkozatok. Már a normannok szerepeltetését is egészen a demagógia színvonalán kritizálták, hát most még az új államformáló magyarság történelmi és régészeti nyomait feltáró tételeket, hisz az általuk képviselt történetszemlélet kizárólagos előnyben részesítette a szlávok »államalkotó képességét«.”
“hamisításoktól sem riadtak vissza, amelyeknek az előzményei már sűrűn szerepelnek a múlt századbeli orosz irodalomban.
KARGER nagy Kijev-monográfiájában a magyarságnak még csak a neve sem szerepel, bár a tizedes templom helyén talált ősmagyar sírok publikációja ebben a kötetben az ősmagyarságnak az orosz krónikákban közölt kijevi szerepével való konfrontálását kívánta volna meg.”
Az elmúlt ötven év alatt a hazai történelemírás és régészet is csatlakozott az orosz és a nyugati hamisításokhoz, folytatva a Habsburgok által elrendelt finnugorizmus lealázó és öngyilkos hamis tanát. Ma is így van ez a Magyar Tudományos Akadémia rendeletére. Tehát nagyon jó, ha a tudni-vágyók, magyar lelkűek “táltos iskolába” is járnak. Ezeknek azt üzenem, hogy: nem az a “táltos”, aki átugrik a tűzön, hanem aki érzi az Öreg-Isten karizmatikus érintését, és így – magyar lélekkel- segít nemzettestvérének és mindennap mélyíti a tudását. Aki tud, annak tanítani kell. De amikor e nemzet történelmi igazságát vagy igaz történelmét az országát uraló rendszer vagy kormányzat akarja megmásítani úgy, hogy a Nemzet történelmét meghamisítja, vagy a már meghamisítottat erőszakkal tovább tanítja – az elemi iskolától az egyetemig – akkor csak a nemzeti hagyomány és az eredetmondák hirdetése és életre keltése mentheti meg a Nemzetet a végleges pusztulástól. Ebben a nehéz időben van szükség igazi táltosokra. Tehát most és azonnal.”
A hagyomány: nemcsak az igaz történelmet foglalja magában, hanem az ún. “folklórt” is. A népdalokat, az ősi népzenét, a Magyar táncokat, a nép által igaznak hitt meseszerű elbeszéléseket nagykirályainkról, nagyjainkról, őseinkről. Hagyományainkban a legértékesebb az ősi hitvilágunk, Jézus Urunkhoz – és az “öreg Istenhez” való tartozásunk. 1. István óta ezt a “más” Istenhez való tartozás hirdetését a regősök végezték el, de lassan-lassan ők is máglyára kerültek. Napjainkban nincs “máglyaveszély”, de igen nagy szükség lenne “regős-táltosokra”.
A hagyományba tartozik Jézus Urunkhoz való kapcsolatunk is, de ez történelmi értékű már, hiszen az Ő pártus hercegként és nemzsidóként való létezése cáfolhatatlan valóság. Ezért kell a mai “táltosoknak” Jézus Urunk mai apostolaiként hirdetni és tanítani hitünket – a magyar hitet.
Azt, amelyet Szent Istvánnak nevezett királyunk előtt keleti kereszténységnek vagy manicheizmusnak neveztek, Ugyanis ma már tárgyi bizonyítékokkal rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy ennek a “kereszténységünknek” a szentháromsága azonos volt a mi Szent Koronánkon – az átalakítása előtti állapotában – a három tűzzománc képpel ábrázolt ATYA-ANYA-FIÚ Szentháromsággal.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a következő oldalon be tudunk mutatni egy királyi ékszert, amelyet a mongol “aranyhorda” pusztításai elöl rejtettek el a földbe, melyet Moszkva környékén találták meg, amely ugyanezt a “Szentháromságot” ábrázolja. A három kép szimbolikája is közli az ábrázolt Istenszemélyt.
Ugyanis: a középső a FIÚ és “kilenc” ékkő van képe köré rakva. Az ATYA és ANYA képét csak “nyolc” illeti. Köszönettel vettem át bemutatásra.” A két képen “Írás” is található. A középsőn nincs. Az Írás azonban bizánci-görög. A bizánci Írás viszont azt jelenti, hogy az ékszer valamikor a bizánci egyház tulajdona volt, és az iszlám győzelme után került az orosz ortodoxiához.
A jobb oldali képen kétségtelen a MIRJA-olvasat. A baloldali talán ATTI–ATIA. Így valóban létezik az Írott és tárgyi bizonyíték az “ATYA-ANYA-FIÚ” -tartalmú Szentháromságunkra és arra is, hogy a bizánci kereszténység hitte és vallotta ezt. Különösképpen azért is, mert Bizáncban is léteztek “táltosok”. A nevük: “tal-tosz” volt. Valószínűleg szittyának nevezett nyelvünkből átvett szó ez.
Így érünk el ősi írásunkhoz, a rovásíráshoz, melyet Fischer Károly Antal, neves íráskutatónk “kincs”-nek nevez, és így ír annak eredetéről:
“(VI. század) Menander Protector byzanci író azt írja, hogy II. Jusztin császár uralkodásának negyedik évében (S69. évben) a turkok 
magyarok), tehát a hunok véreinek fejedelme: Manyák ajándékok és scytha betűkkel írott levéllel ellátott követeket kűldött Jusztinusz császárhoz.” Menander iratainak szó szerinti szövege ez: ” … de miután Jusztin császár a tolmácsok segítségével a scytha írást elolvasta vala, szívesen bocsátá maga elé a követséget”.
Tekintélyes történetirók egész sora tanúskodik amellett, hogy a hunoknak, úgy mint testvéreiknek, a magyaroknak, tehát a hun-magyar nemzetnek a legrégibb időtől fogva volt saját írása… szándékos mellőzésre vall, ha valaki az írás létezését kétségbe vonja, vagy tagadja.
De ez emlékeket a XI. században az idegen hittérítők vakbuzgósága, mint a pogánykor gyűlölt emlékeit megsemmisítette, s később a keresztény magyar papság mindent elkövetett, hogy a Nemzetből az őskori szokásokat kiirtsa sőt azoknak emlékeit is eltörölje.
Tudjuk egész bizonyossággal, hogy midőn BÉLA (1. Endre öccse), aki a Csiki Székely Krónika szerint 1049-ben bátyjával megosztozva, Erdély vezérévé lett, a rabonbán, gyula, harkáz, régi székely méltóságneveket eltörölte, a családok, várak, helységek neveit szentek neveivel felcseréltetni, s a családok régi irományait összeégettetni parancsolta.”
Tudom, hogy szomorúság hull az olvasó lelkére most, amikor “Nyugatba-helyezésünk” valóságait megtudja. Bizonyítékokat is ismerünk arra vonatkozólag, hogy jó “táltosaink” a Nemzet vallását, a Magyar Hitet rovásírásos könyvből tanították, léteztek szertartási utasítások is, és minden, minden rovásírással róva.
A zsidókeresztény római “szentistvános” egyházat az nem érdekelte, hogy a mi népünk Jézus hitű és az “ATYA-ANYA-FIÚ” Szentháromság képezi hitvilágának tartalmát. Nekik minden “pogány” volt, ami nem Mózessel és Jahvéval kezdődött. Ezer év óta semmi sem változott, hanem csak erősödött a kiválasztott nép uralma alá történő “egyházi hajlítás”. Igen sok “pogány” táltosra van szükségünk, hogy megmaradjunk. De megmaradunk, mert vallásos kegyelettel ápoljuk hagyományainkat. Nagy súlyt kell fektetni a hagyományainkhoz tartozó “eredet-mondáink” tanítására.
„Ebben a nehéz időben van szükség igazi táltosokra. Tehát most és azonnal.”
FELELET A SOK MIÉRT-RE:
Jézus Urunk korában már törvényesített vallások uralják az életet. A minket érdeklő területeken a hitélet alapja mindenütt a “hagyomány”. Ezeknek ereje és minősége viszont eredetük és ősiségük idejétől függ.
Valójában két nagyhatalom küzd egymással a politikai uralomért: a Római Birodalom és a Pártus Birodalom. Mind a kettőnek megvan a maga államvallása, de egy óriási eszmevilági különbséggel.
A rómaiaknak nagyon sok Istenük van, és az “Isten-karba” beletartoznak az “isten-császárok” is, akik élet és halál urai. A leigázott népek élete viszont attól függ, hogy miképpen tudnak alkalmazkodni a mindent letipró római hatalomhoz.
Ezzel szemben a Pártus Birodalomban vallásszabadságot találunk, de a most “pártus”-nak nevezett hatalmas népnek megvan a saját nemzeti vallása is, mely valójában a sok ezer éves hitvilág “hagyománya”.
A Kárpát-medencétől a “két folyó országáig” (Suméria) a “TE-RAMTU” Isten és a “vigyázó kétszemű” ISTEN-ANYA gondviselésének hiedelme ez, amelybe beletartozik – a Jézus Urunk korában már többezer éves és írásban fennmaradt azon hiedelem, hogy az “Isten embertestben fog megjelenni az Ő népénél”. Ezt mindenütt “ádvent”-nek, azaz “Isten-várás”-nak neveztem. Ez az “Isten-várás” teljesedett be Jézus Urunkban, és folytatódott a földi uralkodó hivatottságában, mint karizma, vagyis “Istennek tetsző és az Ő gondviselését szolgáló” uralkodói hatalom teljesítése.
A ma Sumérianak nevezett “két folyó országáért” azonban – annak birtoklásáért – szintén évezredes küzdelem folyik a MI hatalmas népünk és a ma sémitának nevezett “feketefejűek” között.
(Azért írom így, mert az ékiratok így nevezik őket: “SAG-KUGGA” … vagyis “feketefejű”.)
Ebbe beletartoznak a minden kultúrértéket romboló “akkádok”, a minden más népet legyilkoló “asszírok” és a babiloni fogságban a MI nagy népünk “hagyományait” megismerő zsidók – régi nevükön “héberek” (az ékiratokon “LU-SA-GAZ”). Itt nem ismétlem meg sem az ősidőktói fogva “SZKÍTA” néven ismert hatalmas népeinkre, sem a héberekre vonatkozókat, mert ezeket mind megtalálhatja az olvasó más könyveimben.
Ezeket a műveletlen hébereket egy jóhiszemű “káldeus” király megtanítja a mi káldeus nyelvünkre, káldeus írásunk olvasatára, (miképpen a bibliai Dániel könyvében ez olvasható), és ezek látják, hogy a TE- RAMTU Isten a káldeusok őseivel megkötötte a “FOKOS SZÖVETSÉGÉT”. Belepillantanak az ékírással lejegyzett hitvilági írásokba, és egy emberöltőt kitevő békességükben (amit ma “babiloni fogságnak” neveznek) kialakítanak maguknak egy “vallást”, a maguk módján, a saját használatukra, amit ma “jahveizmus” -nak neveznek.
A feleletadás területe tehát leszűkül a hagyomány ősisége szerint. Láthatjuk, hogy ,Jézus népe“, amelybe emberként született, sok-sok ezeréves hitvilági hagyományt őriz az Ő embertestben megjelenésének idején, hiszen a tatárlakai amulett Jézus Urunk idejében már 5000 éves. Az ékiratok hitvilági feljegyzései ebben az időben 3500 évesek. Ugyanakkor a “babiloni fogság” ideje Kr. e. 670 körüli.
De a két “hagyomány” eszmei tartalma teljesen ellentétes Jézus népének a NAP-fénye adja a tisztaságot, a szeretetet és a “másik” lelkiségének a tiszteletét, hiszen “vallásszabadság” van törvényesítve a Pártus Birodalomban.
A “babiloni fogságban” keletkezett “jahveizmus” viszont “kizárja a fényt” tanaiból. Nyugodtan nevezhetjük az “önző sötétség” vallásának.
Leírom az említett könyvemben (Jézus Király a Pártus Herceg), de meg kell ismételnem, hogy választ adjak az egyik legnagyobb “miért” -re.
A jahveizmus: nem egyisten-hit, hanem az “Isten-hitet” jelszóként használó és az emberi lelkeket uralni akaró, fondorlatos egyházpolitikai ideológia.
Törvénye – a Torah (a Tóra) – nem dogma, hanem a zsidó élet szabálya. Minden dolog és cselekedet mérője, ami megváltoztathatatlan.
Ez a “törvény” magának Jahvénak az emberré válása, amit Jahve-Istennek az ő népéhez, Izraelhez történt kinyilatkoztatása bizonyít.
Tehát Izrael Istenét három összetevő alkotja:
1. Jahve
2. Az ő kinyilatkoztatása alapján a papok által készített “törvény”, azaz a Torah, és
3. Izrael népe.
E három együtt képezi Izrael “egy-istenét”, melyet “papi országgá” tesz a “körülmetélés szövetsége“.
(Ez a zsidókereszténység “Ószövetsége”.)
Hát azért kellett Jézus Urunknak pontosan abban az időben és azon a helyen megjelenni, ahol a “sötétség” uralma törvényesítette az “Isten” fogalmát a gonoszság szolgálatára, az emberiség butítására.
Ezért mondja magáról így: “Én vagyok a Világ Világossága... ” (JÁN. 8/12.). Ostorozza a zsidók hamisságát, és a zsidókat nem Istentől valóknak nevezi … “Isten beszédét azért nem hallgatjátok, mert nem vagytok Istentől valók” (JÁN. 8/47.). A zsidóknak erre csak egy feleletük van: “Megölni Jézust” (JÁN. 711.).
Jézus Urunk keresztre feszítésévei és feltámadásával folytatódik az élet az Ő népénél” is és a zsidóknál is. Ennek a kétféle életnek történés is és a “hagyománnyá” váltak az elmúlt 2000 év alatt – mindegyik oldalon a saját hitvilági felfogás és eszmeiség szerint.
A zsidóknál Jézus Urunk emlékének elpusztításával, az Ő népénél pedig – melynek a pártus-hun-magyar származási és azonossági vonal adja meg történelmi értékeivel a Jézus-Hit megtartására való törekvést – Jézus Urunk Isten-voltának hirdetésével és az őt gyalázók további ostorozásával, vagyis Jézus védelmével.
Ideérkezve megállapíthatjuk azt, hogy az Istent hirdetni akaró eszmeiség csupán két gócpontban összpontosul, és mindegyiknek megvan a saját maga által formált, kialakított és ábrázolt ,Jézus alakja”.
Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy mind a kettő Jézus Urunk igehirdetésére, tanítására támaszkodik. Saul rabbi és a hozzá csatlakozott tanult és intelligensen ravasz farizeusok olyan ideológiát alakítanak ki Jézus történelmi alakját is belevonva, mely az ő hagyományaikat támogatja és a jahveizmust erősíti. Így lett Jézus Urunk egyszerű “Isten-bárány”, akit maga az Isten ad áldozatra, hogy elvigye a világ bűneit. Valóban ördögi ideológia, mert lelkiség nélküli az olyan “Isten” elképzelése és a vallás fölé való helyezése, aki olyan törvényt ad: “NE ÖLJ … !” és közben a saját fiát öleti meg.
A zsidókereszténység kialakulásában a Jézus- követők és a sauliak között ádáz küzdelem folyik, és a sauli gonoszság “eretnek-irtása” szinte félelmetessé teszi ennek a zsidókereszténységnek a kialakulását.
De folyamatosan kialakul, és a Római Birodalom két központja – Róma és Bizánc is – átveszi ezt a “vallást”, melynek alapítója nem a mi Jézus Urunk, hanem a Saul rabbiból “Szent Pállá” változott bölcs és ravasz farizeus.
Jézus Urunk után még jó 300 évig a Pártus Birodalom a hűséges őrzője a sokezer éves “advent” után földre szállt ISTEN – Jézus Urunk – szeretet-vallásának és az Adiabenei Királyság Edessa-i központjában őrzi Jézus Urunknak halotti szemfedőjét. Szintén a Jézus-hit, az Isten-Jézus tanításával teszi ezt addig, míg a zsidókereszténnyé lett örmények ezt lehetetlenné nem teszik. Ezután már csak a Kaukázusból továbbvonult, s a Kárpát-medencében központot alapított hunok Jézus Urunk igéjének tanítói, és az ún. “manicheusok”, Mani próféta vallásrendszere szerint, aki szintén a pártus királyi házból származik.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert a hunokat is és Árpád népét is “manicheus” vallásúnak nevezi nagyon sok keleti kútfő.
Ez pedig annak a valóságnak a következménye, hogy MANI már a Kr. u. 3. században megszervezte a “manicheus püspökségeket” a Káspi-Aral térségben, és ezek uralkodtak hitvilági szempontból még a mai KIJEV területén is. Ott, ahol Árpád Nagykirályunk kovácsiparát végző nemzetségeink éltek.
Talán üdvös lesz az, ha közelebbről megismerjük MANI-t, Jézus Urunk Apostolát, amiként saját magát így nevezi. Idézeteket közlök Maniról és a manicheizmusról egy “megmaradt” és jó könyvből: Jes. P. Asmussen: “Manichean Literature (Texts from Parthian Writings) Seholars Facsimiles & Reprints (Delmar, NY.” i967.).
Idézetek a X. fejezetből: ,Jézus a Manicheizmusban” címmel.
“Mani Jézus Apostolának nevezi magát és így mondja: »Jézus ellenségei az én ellenségeim is.
A “történelmi” Jézust fogadja el és követi. A judeochristian tan a “christologia” szerinte igen nehezen érthető, mert itt a Fény az anyagiasság börtönébe került.
Visszautasítja a christologiának azt a dogmáját, hogy Jézus meghalt és pokolra szállt, mert Isten Fia nem lehet együtt a gonoszokkal és az Atyával való “egy”-sége miatt halált nem ismer (103. oldal).
“Jézus – mint megváltó-üdvözítő – a második hatalmasság a Fény-Atyát követően a Fény-Szűze mellett” (111. oldal).
Ebben a fejezetben találunk egy hivatkozást: Le Coque “Türkische Manichaica” c. könyvére (1922. ill. 12. old.), mely szerint:
“Az ujguroknál Jézus (ay tangry) megelőzi a hatalmas Atyát (az -ura tangry). ” (Érdekes itt jézus és az Atya ujgur neve.)
Asmussen így ír tovább: “Jézus – mint a Fény-Fia – manicheus teológiának a legbecsesebbés legnépiesebb alakja. ” – Nagyon sok ima, himnusz maradt fenn e térség minden nyelvén írva. A pártusoknál is.
Íme egy pártus fohászkodás:
“Jézus Uram! Adj jó egészséget nekem, mentsd meg lelkemet a haláltól hiszen Te vagy az élő Szeretet!”
Kőzlöm annak a himnusznak is egy részét, melyet megtaláltak több helyen, Kínától Egyiptomig és Pártiában is:
“Hozzád kiáltunk Jézus Urunk!
Hangos szóval mondott imádsággal hívunk,
Mert Te vagy az Élet!
Te vagy a Fény nekünk.
Te vagy az Igazságunk,
Te vagy a Gyógyító – az Isten Fia!
Hozd el nekünk a Békét – Béke Apostola!
Te vagy, aki megmentesz minket
a gonosz szolgaságától.
Óhjöjj! – Békességünknek új királya.
Óhjójj! – Alvóknak fölébresztője,
halottak jeltámasztója.
Hozd el a Békességet hatalmas Urunk!
Hozd el a Békességet az Igaz Tudásnak teljes Fénye,
Hozd el a Békességet új napok Uralkodója!
Hozd el a Békességet Isten ajándéka!
Hozd el a Békességet Isten dicsősége!
Védelmezd azokat, kik Hozzád menekülnek.
Urunk – Jézus! – Tieid vagyunk!
Könyörülj rajtunk!”
A Pártus Birodalom után csak egy emberöltő múlik el, amikor a történelem színpadára lép a jézusi karizma örököse – ATILLA NAGYKIRÁLYUNK.. Biztosan azért nézi őt a hagyomány “ISTEN OSTORÁNAK”, mert éppen úgy “ostorozta” a sauli gonoszság követőit, miként Jézus Urunk tette a zsidókkal. Mint “szakrális” uralkodó a Kárpát-medencétől Ordosig uralja népeit, és már az ő korában tisztán látható, hogy a jézusi hagyatékban két “eszmeiség” küzd egymással.
Az egyik: a saul-szentpáli ideológia, mely fondorlatosan megváltoztatja Jézus Urunk alakját. Itt Jézus nem Isten, hanem áldozati bárány, Jahve áldozata. Miután – miként említettem – Róma és Bizánc is belekényszerült ebbe az ideológiába, általuk és az ő hatalmukkal kialakult a zsidókereszténység.
A másik: Kr. u. l000-ig- már csak a magyar nép az, mely első zsidókeresztény uralkodójával, 1. Istvánnal törvényesített vallási inkvizíciót kap a Jézus-követők kiirtására.
Ez az “ezeréves” magyarországi zsidókereszténység azután arról is gondoskodott, hogy az István királyig érő ősi hagyományok is elpusztíttassanak, a rovásírásos szentiratokkal együtt. Hogy ne maradjon Jézus Urunk Isten-voltáról sem és Atilláról sem olyan “hagyomány”, mely őket a valóság szerint dicsőítené. Napjaink újraéledésében egyre többet hallunk az “ATILLA-KARIZMÁRÓL”. Ez ma még csak sejtelem, és a kozmikus úton járók, kutatók csodásan megtalált bizonyítékai beszélnek róla, de MÁR LÉTEZIK, és Jézus Urunk Istenalakjához kapcsolódik. Nehéz ennek a kibontakoztatása, mert a Jézust-követő Atilla – Emese-Álmos Árpád- láncolathoz kapcsolódó karizmának – a magyar nép szakrális hiedelemvilágának – a kutatását a zsidókeresztény egyházak minden erővel gátolják – a biblikus jahveizmus szolgálatában. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a MAGYARSÁG-ban él- a jahveizmus által már meg is nevezett – egyetlen ellenség, és mondhatjuk, hogy Jézus Urunk keresztre feszítésétől Atilla meggyilkolásáig, Árpádházi királyaink kiirtásáig és – talán azt is mondhatjuk – TRIANONIG, sőt máig elért minket a Torah szerinti szinhedrium 2000 év óta nem pihenő keze.
ATILLA-KARIZMÁT említettem. Azért tettem, mert Jézus Urunk emberi voltához hasonlítható bölcsességben, jóságban, igazságosságban és egyszerűségében.
Ebben a “karizmában” három szereplő van: az Atya-Isten, Jézus-Isten és Atilla. Három “valóság” és a háromból “kettő” történelmi személy.
A zsidók is említik “karizmatikus hagyományukat” . Itt is három nevet mondanak: Jahve – Mózes – Ábrahám … és ez a három nem más, mint “legenda-tartozék”. Kiagyalt nevek. Jahvét már ismerjük. Mózes és Ábrahám nem történelmi alak, így hozzájuk semmiféle “karizma” nem tartozhat.
A MI NÉPEINK hitvilága és az Istentől vett karizma érvényesítési szándéka, az ATYA ANYA- FIÚ, EGY IGAZ ISTEN Szentháromságának tiszteletében és megtartásában.
A “Szentháromság” említésekor azonban hangsúlyozni kell azt, hogy a legnagyobb küzdelem éppen a “Szentháromságért” és – a másik oldalról- annak végleges eltüntetéséért folyt. Ezt sohasem említik a biblikusok, a valláskutatók. Ugyanis pontosan itt lép közbe az “Isten Ostora”, akinek új nevet kell adnunk akkor, ha magunkat “hálás utókornak” nevezzük. Teszem is a következő fejezetben -így:
A SZENTHÁROMSÁG VÉDELMEZŐJE.