Azokról a bölcsekről fogunk beszélni, akik népünket a Magyarok Istenéhez vezették.
Beláthatatlan időkből, tehát nagyon-nagyon régről ered a mi táltosaink tudása.
A nevük így: TAL- TU-US megtalálható a ma sumérnak nevezett MAH-GAR őseinknél jelentése: “az égi tudást értelemmé tenni”. Ez a kötelessége a táltosnak. De az ékiratos szövegek azt is mutatják, hogy a “táltos” személyét az égi hatalom választja ki, mert a táltosok-táltosa maga a földre szállt Isten – ÉN -KI – miképpen azt a Deimel szótárból ide átvett ékjel és annak jelentése mutatja (az akkád il- EA = EN-KI, vagy BEL/BAL/: a Napisten).
A “táltosságot” tehát nem lehet ún. “táltos-iskolában” megtanulni, mert a szent hagyományaink szerint a táltost Isten érinti meg, vagyis ISTEN jelöli ki. Népünk azt is vallja, hogy minden “hetedik” gyermek táltosnak születik, de csak akkor válik táltossá, ha ezt az “elhívást”, “hivatást vagy küldetést” önmagában felismeri.
Érdekes itt azt megjegyezni, hogy a jezsuiták igen nagy szeretettel emelték ki a falusi családokból a “hetediknek” született fiúgyermeket, és nevelték át a legjobb jezsuitává.
Amikor ezeket a sorokat írom, a televízióban bemutatnak egy “táltos-iskolai” tanítást. A “táltos-magyar-hitről” is beszélnek. Ebből azért mégis azt érzem, hogy az ötvenéves “hivatalos butítás” után népünk ébredezik. Aki ebbe az “iskolába” jár és fizeti is az igen magas tandíjat, az feltétlenül tudni akar. Meg akarja ismerni szent hagyományainkat.
Kezdetnek nagyon jó ez, és ha majd azt érzi, hogy őt is megérintette a Magyarok Istene, akkor majd tudja, hol kell segítenie a “magyar testvérének”.
Én csak azt kérem ezektől a “táltosoktól”, hogy ne alakítsák pénzforrássá táltosi mivoltukat, mert a mi táltosaink magyar lélekkel vezették népünket a Magyarok Istenéhez, pénzt sohasem fogadtak el, pénzt sohasem kértek, hanem csak adtak, gazdag lelkükből mindig adtak és így láttak a jövőbe is. Azon pedig ne csodálkozzon az olvasó, hogy a “magyar hitről” és a MAGYAROK ISTENÉRŐL beszélek.
Ugyanis ezek a fogalmak nem azonosak a mai zsidókereszténység által tanított isten alakkal és hitvallással.
De Jézus Urunkat is másképpen nézzük és hisszük, mint ahogy Róla a mai keresztény egyházak nyilatkoznak.
VI. Pál pápa egyik “kedvencének” könyvét veszem elő állításom bizonyítására.
A szerző minden félreértés nélkül szögezi le az “egyház” álláspontját, így: “az egyház sokkal több, mint Krisztus követe, vagy képviselője, Ő maga a Krisztus … Mózes előképe Jézusnak.” (42-43. és 143. oldalakon) így folytatja:
“Nézzük tovább nevelőnket, Mózest, Isten népének nevelőjét és mindazokét, akik bármilyen fokon hivatásszerűen szolgálják ezt a népet: a pap a plébániáján, a káplán a fiatalokkal, mindenki, aki az Egyházban, a hierarchia csúcsától az alapokig vezetői és lelkipásztori felelősséget hordoz.”
Ez tehát a mai “kereszténység”. De a hitvilági tartalom az a “szerződés”, amit ez a Mózes köt Jehovával, és itt így idéz az Ószövetségből (Exon. 24.7.):
“Mózes azután vette a szövetség könyvét (a törvényt), felolvasta a népnek, az pedig kijelentette: megtesszük mindazt, amit Jahve mond, és engedelmeskedünk neki. “
Aztán így folytatja ez a Loew-atya: “Végül következik a két szerződőfélnek vérrel való meghintése. “
Amikor két fejedelem köt szövetséget, ez könnyű, de amikor az egyik szerződő fél maga az Úr, akkor az oltár képviseli és jelképezi Istent. Mózes tehát az oltárt hinti meg vérrel: ,,Mózes vette a vér felét és az oltárra öntötte. Azután vette a vért és ráhintette a népre, mondván: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet Jahve veletek megkötött. “
De ez a Loew atya hiába igyekszik, hogy ezt a “vérszerződést” reánk is vonatkoztassa. Ugyanis Jézus Urunk éppen azért ad Új Szerződést, mert ezt – a Jahvéval kötöttet – nem ismerte el.
De még ennél is többet mondanak azok a jézusi szavak, melyekkel Mózes népét illeti, mondván:
“Mérges kígyóknak fajzatai, mi módon szólhattok jókat, holott gonoszok vagytok.”(MÁTÉ 12: 34)
“Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt a kezdettől fogva és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. “(János8:44)
“Rátok száll minden igaz vér, amit a földön kiontottak … erre a nemzedékre.” (MÁTÉ23,35)
Jézus Urunk tehát ezt a “mózesi istent” – Jahvét “ördög-atyának” nevezi, és más Atyáról beszél, megnevezve saját, földi küldetését is ekképpen:
“Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (János 14,6)
Az elmondottakból világosan kitűnik az, hogy
a mai “kereszténységben” két isten-alak létezik.
Az egyik:
JAHVE és
a másik
Jézus Urunk mennyei édes-atyja: A MINDENHATÓ ISTEN.
Ezt a kettőt akarja a saul-szentpáli alapú egyházi filozófia minden eszközzel és módszerrel egyesíteni, azonossá tenni. Tehát Mózestől és Ábrahámtól kezdve összesimítanak mindent. Mózes Jézus “előképe” lesz és az “egyház” azonosul mind a kettővel.
A magyar-hit, őseink hitvilága azonban csak Jézus Urunk szerető mennyei Édesatyját vallotta és vallja sajátjának.
De tudja azt is, hogy “Én és az Atya egy vagyunk” – miképpen Jézus Urunk ezt így tanította.
A Szent Istvánnak nevezett királyunk alatt és utána bevezetett egyházi inkvizíció ezt a jahvei isten-alakot egyszerűen csak német Istennek nevezte.
Itt eszembe jut boldogult nagy költőnk – Juhász Gyula – akinek a versét közlöm is, hisz emlékeztet egyik feledésre ítélt – ősünkre, Tonuzóbára. Emlékezzünk hát együtt, és gondoljunk azokra a táltosainkra, mágusainkra, akiket máglyára küldött, és vörösen izzó templomkulccsal megbélyegzett ennek a zsidókeresztény egyháznak a középkori inkvizíciója.
TONUZÓBA
Megyek meghalni – párom -, jer velem.
A német isten nem lesz Istenem.
Az Öreg-Istent hittem eddig én,
Ki mennydörög a magas ég ívén.
Az Öreg-Istent, akinek szeme
Arany nyilával tűz e földre le.
A német isten komoly és szelíd,
De vasba önti harcos híveit.
Keresztje kard. Oltára félhomály,
Mennykő helyett a sípja orgonál.
A német isten szőke, idegen.
Az Öreg-Isten jó Uram nekem.
Ha magyar födön híve nem marad,
Megyek pihenni magyar föld alatt.
Megyek meghalni – párom – jer velem
Föld ősanyánk ölébe- csendesen.
Juhász Gyula – 1918.
Juhász Gyulának az “ÖregIstene” volt az az Istenalak, akit őseink mindig a Magyarok Istenének neveztek és hozzá imádkoztak. Táltosaink is hozzá vitték a Népet és ezt a valóban “ÖregIstent” , aki évezredek óta velünk volt és segítette az ő népét, Őt hagytuk el, és “ezer évvel ezelőtt” – 1. István királyunk-rendeletére – próbáltunk átnyergelni a zsidókereszténység karavánjába. Nem sikerült ez az “átnyergelés” , mert a szolgasorsba jutott magyar népünk – tudat alatt – csak kereste tovább az “ÖregIstent”. Így szakadtunk kétfelé, és egymás ellen való fordulásunk valójában az “Istenek-harca” volt a magyar lelkekben.
Sajnos ma is tart ez a szembenállás, és a zsidókereszténységbe tiportan sok magyar testvérünk többet tud a mózesi népről, mint honszerző elődeikről. Nagyon sokan – most a “Szentistvános Millenniumkor” – egyszerűen elhajították azt a “száz esztendőt”, mely honszerző és honalapító Árpád Apánk dicsőségét hirdeti.
Nem tudják azt, hogy Árpád Apánk nemcsak “uralkodó nagy király” volt, hanem Táltos Fejedelemként állt az “ÖregIsten” és jó Népe között. A jó szándékú és egymás szeretetéből lett “népakarat” így változott át Isten akaratává, melynek következtében a magyarság nem csak legyőzte az őt támadó európai népeket, hanem példát is adott a “nemzettestvéri” szeretetben. Vagyis, teljesítette vér-testvérének – Jézus Urunknak – azt a rendelkezését:
“Úgy szeressétek egymást, mint én szeretlek titeket.” (Ján. 13 .34.) Ezt az összetartást, nemzettestvéri egységet megtaláljuk hun és avarnak nevezett ős elődeinknél is, és ennek tartalma a Jézus Urunkhoz való hűség és ragaszkodás, miképpen azt az esztergomi (Ister-Gami) oroszlánok is bizonyítják.” Annak ellenére, hogy a nyugati népek tőlünk, a mi népünktől kapták kultúrájuk legnagyobb részét, a leértékelésünk és a “magyargyalázás” náluk folyamatos és állandó.
Hallgassuk meg korunk legnagyobb régészének – néhai Fettich Nándornak – véleményét erről:”
“Magyarságunkat az európai közvélemény és annak tudományos irányítói már évszázadok óta a humanizmus barbár ellenségeként tekintette, és nyugodtan emlegethetjük az »írástudók árulását« ennek a történelmileg teljesen alaptalan vádnak a keretében. Időnként ugyan fel-fellángolt a magyarság iránti megbecsülés, némi tárgyilagos állásfoglalás, amelyet főként Kossuth vívott ki Nyugaton az ellenérzést kiváltó bécsi abszolutizmussal szemben. Az 1867-es kiegyezés utáni bonyolult helyzet sem kedvezett az Európa-ellenesség vádjának kiirtására, annak ellenére, hogy a magyar közélet vezető egyéniségei rendszeresen nyilvánították magukat az általános humanizmus odaadó híveinek. Ezek ellenére a nemzetközi tudományos világ élvonalbeli képviselői néha szokatlanul éles hangnemben foglaltak állást a magyarság európaiságával szemben. J . Marquart 1901-ben megjelent híres könyvének, az, Osteuropaische und orientalische Streifzüge’ bevezetésében megdicséri NAGY KÁROLY »avarirtó tevékenységét« és vele szemben elmarasztalja OTTÓ császárt, aki a magyarság kiirtása terén csak »félmunkát végzett«. Palacky, a csehek alapvető történésze »Europa testébe befúródott inorganikus ék«-ként emlékezik meg a magyar népről. A régészek között I.J. ARNE az európai, nemzetközi humanizmus nevében a palmettás művészetet elválasztotta a magyarságtói és nemzetközi »árucikket« csinált belőle a «La Suede et l’Orient» (Upsala, 1914.) című kötetében.
Ez annál különösebb, mert tíz évvel előbb jelent meg HAMPEL József nagy háromkötetes műve ,Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn ‘ (Braunschweig, 1905.), melyből mindenki láthatta, hogy a palmettás művészet elválaszthatatlan a honfoglaló magyarság őshazai életétől.
Az orosz régészet a magyar ügyről egyszerűen hallgatott. A ZICHY-expedícióban részt vett POSTA Béla nem képviselt olyan átütő erőt, hogy felfigyeltek volna rá.
Hampel halála után (1913) bekövetkezett világháborús pangás még sokáig tartott ezután, míg végre 1926-ban új lépések kezdődtek a magyar őstörténeti kutatások terén. Ezeknek első látható jele volt U. ADENDT és A. ZAKHAROV közösen Írt ,Studia Levedica’ című tanulmánya (1934). Ez lényegileg a Hampel-féle szolid, tudományos és teljesen politikamentes irányzatnak volt a folytatása. E munka lényege az, hogy a kelet-európai kora-történettényezői között a magyarság szerepét figyelmen kívül hagyni nem lehet, és ez előrevetette árnyékát annak a követelménynek is, hogy a kijevi állam megalakulásánál az eddig ismert és sűrűn tárgyalt normann és szláv tényezők mellett ezentúl az ősmagyarságra, az akkori Kelet-Európa egyik legjelentősebb népére is tekintettel kell lenni. Ez a munka nagy konsternációt és felháborodást keltett a szovjet régészettudományban. Egymás után jelentek meg a ledorongoló nyilatkozatok. Már a normannok szerepeltetését is egészen a demagógia színvonalán kritizálták, hát most még az új államformáló magyarság történelmi és régészeti nyomait feltáró tételeket, hisz az általuk képviselt történetszemlélet kizárólagos előnyben részesítette a szlávok »államalkotó képességét«.”
Azután azt is megtudjuk Fettich kutatásaiból, hogy ÁLMOS, Árpád Apánk édesapja nem “kamlikban”, hanem palotában lakott Kijevben.
“Hamisításoktól sem riadtak vissza, amelyeknek az előzményei már sűrűn szerepelnek a múlt századbeli orosz irodalomban.
Például Kijev X. századi térképein az orosz krónikákban említett »Ugorszkeje« (magyar hely!) területen álló »Álmos palotája« »Olgin dvor«-ként, vagyis »Oleg palotája«-ként szerepel. Az ősi orosz krónikákban ezzel szemben »OLMIN dvor« áll, ami OLMA = ÁLMOS alapon »ÁLMOS palotája«-ként értelmezhető. A szovjetrégészeti irodalomban hivatalos irányzattá lett a magyarság szerepének teljes kikapcsolása a kijevi államalakulás problémaköréből.
KARGER nagy Kijev-monográfiájában a magyarságnak még csak a neve sem szerepel, bár a tizedes templom helyén talált ősmagyar sírok publikációja ebben a kötetben az ősmagyarságnak az orosz krónikákban közölt kijevi szerepével való konfrontálását kívánta volna meg.”
Az elmúlt ötven év alatt a hazai történelemírás és régészet is csatlakozott az orosz és a nyugati hamisításokhoz, folytatva a Habsburgok által elrendelt finnugorizmus lealázó és öngyilkos hamis tanát. Ma is így van ez a Magyar Tudományos Akadémia rendeletére. Tehát nagyon jó, ha a tudni-vágyók, magyar lelkűek “táltos iskolába” is járnak. Ezeknek azt üzenem, hogy: nem az a “táltos”, aki átugrik a tűzőn, hanem aki érzi az ÖregIsten karizmatikus érintését, és így – magyar lélekkel – segít nemzettestvérének és mindennap mélyíti a tudását.
Aki tud, annak tanítani kell.
De amikor e nemzet történelmi igazságát vagy igaz történelmét az országát uraló rendszer vagy kormányzat akarja megmásítani úgy, hogy a Nemzet történelmét meghamisítja, vagy a már meghamisítottat erőszakkal tovább tanítja – az elemi iskolától az egyetemig – akkor csak a nemzeti hagyomány és az eredetmondák hirdetése és életre keltése mentheti meg a Nemzetet a végleges pusztulástól. Ebben a nehéz időben van szükség igazi táltosokra.
Tehát most és azonnal.
A hagyomány: nemcsak az igaz történelmet foglalja magában, hanem az ún. “folklórt” is. A népdalokat, az ősi népzenét, a Magyar táncokat, a nép által igaznak hitt meseszerű elbeszéléseket nagykirályainkról, nagyjainkról, őseinkről. Hagyományainkban a legértékesebb az ősi hitvilágunk, Jézus Urunkhoz – és az “ÖregIstenhez” való tartozásunk. I. István óta ezt a “más” Istenhez való tartozás hirdetését a regősök végezték el, de lassan-lassan ők is máglyára kerültek. Napjainkban nincs “máglyaveszély”, de igen nagy szükség lenne “regős-táltosokra”.
A hagyományba tartozik Jézus Urunkhoz való kapcsolatunk is, de ez történelmi értékű már, hiszen az Ő pártus hercegként és nem zsidóként való létezése cáfolhatatlan valóság. Ezért kell a mai “táltosoknak” Jézus Urunk mai apostolaiként hirdetni és tanítani hitünket – a magyar hitet.
Azt, amelyet Szent Istvánnak nevezett királyunk előtt keleti kereszténységnek vagy manicheizmusnak neveztek, Ugyanis ma már tárgyi bizonyítékokkal rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy ennek a “kereszténységünknek” a szentháromsága azonos volt a mi Szent Koronánkon – az átalakítása előtti állapotában – a három tűzzománc képpel ábrázolt ATYA-ANYA-FIÚ Szentháromsággal.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a következő oldalon be tudunk mutatni egy királyi ékszert, amelyet a mongol “aranyhorda” pusztításai elöl rejtettek el a földbe, melyet Moszkva környékén találták meg, amely ugyanezt a “Szentháromságot” ábrázolja. A három kép szimbolikája is közli az ábrázolt Istenszemélyt.
Ugyanis: a középső a FIÚ és “kilenc” ékkő van képe köré rakva. Az ATYA és ANYA képét csak “nyolc” illeti. Köszönettel vettem át bemutatásra.” A két képen “Írás” is található. A középsőn nincs. Az Írás azonban bizánci-görög. A bizánci Írás viszont azt jelenti, hogy az ékszer valamikor a bizánci egyház tulajdona volt, és az iszlám győzelme után került az orosz ortodoxiához.
A jobb oldali képen kétségtelen a MIRJA-olvasat. A baloldali talán ATTI-ATIA. Így valóban létezik az Írott és tárgyi bizonyíték az “ATYA-ANYA-FIÚ” -tartalmú Szentháromságunkra és arra is, hogy a bizánci kereszténység hitte és vallotta ezt. Különösképpen azért is, mert Bizáncban is léteztek “táltosok”. A nevük: “tal-tosz” volt. Valószínűleg szittyának nevezett nyelvünkből átvett szó ez.
Így érünk el ősi írásunkhoz, a rovásíráshoz, melyet Fischer Károly Antal, neves íráskutatónk “kincs”-nek nevez, és így ír annak eredetéről:
“(VI. század) Menander Protector byzanci író azt írja, hogy II. Jusztin császár uralkodásának negyedik évében (S69. évben) a turkok 
magyarok), tehát a hunok véreinek fejedelme: Manyák ajándékok és scytha betűkkel írott levéllel ellátott követeket kűldött Jusztinusz császárhoz.” Menander iratainak szó szerinti szövege ez: ” … de miután Jusztin császár a tolmácsok segítségével a scytha írást elolvasta vala, szívesen bocsátá maga elé a követséget”.
Tekintélyes történetírók egész sora tanúskodik amellett, hogy a hunoknak, úgy mint testvéreiknek, a magyaroknak, tehát a hun-magyar nemzetnek a legrégibb időtől fogva volt saját írása… szándékos mellőzésre vall, ha valaki az írás létezését kétségbe vonja, vagy tagadja.
Fischer Károly Antal: A hun-magyar Írás és annak fennmaradt emlékei (Heisler J. Könyvnyomdája, Bp. 1889.)…. léteztek könyv alakú emlékek is, melyek a nemzet vallásáról, vallási szertartásairól és törvényeiről szóltak. De ez emlékeket a XI. században az idegen hittérítők vakbuzgósága, mint a pogánykor gyűlölt emlékeit megsemmisítette, s később a keresztény magyar papság mindent elkövetett, hogy a Nemzetből az őskori szokásokat kiirtsa sőt azoknak emlékeit is eltörölje.
Tudjuk egész bizonyossággal, hogy midőn BÉLA (1. Endre öccse), aki a Csiki Székely Krónika szerint 1049-ben bátyjával megosztozva, Erdély vezérévé lett, a rabonbán, gyula, harkáz, régi székely méltóságneveket eltörölte, a családok, várak, helységek neveit szentek neveivel felcseréltetni, s a családok régi irományait összeégettetni parancsolta.”
Tudom, hogy szomorúság hull az olvasó lelkére most, amikor “Nyugatba-helyezésünk” valóságait megtudja. Bizonyítékokat is ismerünk arra vonatkozólag, hogy jó “táltosaink” a Nemzet vallását, a Magyar Hitet rovásírásos könyvből tanították, léteztek szertartási utasítások is, és minden, minden rovásírással róva.
A zsidókeresztény római “szentistvános” egyházat az nem érdekelte, hogy a mi népünk Jézus hitű és az “ATYA-ANYA-FIÚ” Szentháromság képezi hitvilágának tartalmát. Nekik minden “pogány” volt, ami nem Mózessel és Jahvéval kezdődött. Ezer év óta semmi sem változott, hanem csak erősödött a kiválasztott nép uralma alá történő “egyházi hajlítás”. Igen sok “pogány” táltosra van szükségünk, hogy megmaradjunk. De megmaradunk, mert vallásos kegyelettel ápoljuk hagyományainkat. Nagy súlyt kell fektetni a hagyományainkhoz tartozó “eredet-mondáink” tanítására.
Ezért igen részletesen foglalkozunk ezzel a témával. A 31. oldalon bemutatott “Szentháromság” ékszerét bizánci eredetűnek mondtuk, de az ékszer készítési módszere régebbi időre mutat.
Valószínű kaukázusi munka, és a Van-tó melletti, tehát örményországi eredetű.