Volt ügynökök, titkos megbízottak, munkatársak mint az új rend képviselői
1990. május 2-án délelőtt 10 órakor a BM III. Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége III/III-as csoportfőnökségének – a belső reakciót és szabotázst elhárító politikai rendőrség – volt vezetői elégedetten tekintettek végig az első szabadon választott magyar országgyűlés képviselőinek padsorain. Igyekezetük nem volt hiábavaló: a 386 megválasztott országgyűlési képviselő között ott volt az a hirtelenjében összeszámolt, legkevesebb 25 állambiztonsági hálózati személy, akiket oda küldtek vagy akik küldés nélkül is jól érezték a hallgatólagos támogatást, nem különben azok, akiknek már volt valamilyen kapcsolatuk a titkosszolgálatokkal, mégis morális
gátlás nélkül, veszélyérzetüket némiképp elaltatva tűntek fel a másik oldalon valamely rendszerváltó párt színeiben.
A Cég volt vezetői persze tudták, hogy a 25-ös létszám nem teljes, mert nem voltak információik a katonai hírszerzés és elhárítás hálózatához tartozókról, sőt, valójában a III/I-es csoportfőnökség operatív és hálózati nyilvántartásáról sem, mert a hírszerzés, a III. Főcsoportfőnökség elitje azt mindig külön tartotta nyilván, mint ahogy a számítógépes nyilvántartásból, a mostanában üzemképessé tett mágnesszalagokról is lementette saját nyilvántartását a jogutód Információs Hivatal 1990-ben , s a mai napig hozzáférhetetlenné tette a másolatot őrző winchestert, amely pedig hiteles, hisz a törzspéldányt is ők készítették a rendelkezésükre álló 5-ös kartonokból és a hálózati anyagokból.
Semmilyen törvény, jogszabály nem állt útjában a titkosszolgálatok korábbi vagy a Nemzetbiztonsági Hivatal és az Információs Hivatal 1990. február 14-i megalakulása után is további szolgálatokat vállaló volt hálózati embereinek (ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs), a T. Ház átmenetileg sem állított semmilyen szűrőt, a pártok többsége pedig előzetesen a képviselő jelöltek úri becsületszavára hagyatkozott, esetlegesen moralizáló vagy etikai közhelyeket tartalmazó nyilatkozat kitöltésével is beérte arról, hogy a leendő képviselő nem volt úgymond „ávós, karhatalmista vagy besúgó.”
Az aláírásoknak nem volt súlya, az érintettek nem alaptalanul bizakodtak múltjuk
ellenőrizhetetlenségében, s abban, hogy nem lesz semmi bántódásuk. 90 évre akarta zárolni a február 14-ig keletkezett hálózati anyagokat és a tovább nem foglalkoztatott hivatásos állomány iratait – a volt karhatalmisták tevékenységére vonatkozó iratokkal együtt – egy törvényjavaslat, melyet Fodor István, Király Zoltán és Pozsgay Imre nyújtott be az első szabadon választott országgyűlésnek. Emlékszem, amikor 1990-ben a 13 tagú Nemzetbiztonsági Bizottságban fel akartuk fedni a négy beépített hálózati személyt, („Havasi Zoltán” MDF, „Nagy László” MDF, „Palotás János” FKGP, és „Magyar Károly” KDNP.), s egy nyilatkozatot készítettünk elő arról, hogy soha semmi kapcsolatunk nem volt az állambiztonsági szervekkel, a bizottsági ülésen
mindegyik jelen lévő érintett szemrebbenés nélkül, némi vállrándítással aláírta azt.
A rendszerváltó történelmi pártok egyes vezetőiről nem tudta a közvélemény, hogy kellő számú
ütőkártyával kézben tartja őket „A Cég”. Például: Pártay Tivadart, a Kisgazda Párt örökös elnökét, aki már 1948-49 fordulóján, kihallgatását követően informátori feladatokat vállalt az ÁVH helyettes vezetőjétől, Szűcs Ernő ezredestől; ennek ellenére letartóztatták és Kistarcsára majd Recskre vitték, ahol 1952-ben beszervezte az I/4 osztály „Budai”/”Buday” fedőnéven, s 1956 november 25-én már az első besúgó jelentését adta az új hatalomnak, majd 1965-ig a párt legbizalmasabb tanácskozásairól, vezető köreiről és kiút kereső terveiről tájékoztatta a politikai rendőrséget.
Keresztes Sándort, a KDNP első elnökét előbb 1957 szeptember 30-án szervezte be a BM Politikai Nyomozó Főosztályának II/5-a alosztálya, majd 1974 július 24-én a III/III-1-a, az
egyházi elhárítás; 1990-ben országgyűlési képviselő, az alkotmányügyi és a nemzetbiztonsági bizottság tagja, de szeptemberben megóvandó az esetleges itthoni támadásoktól és nemzetközi
egyházi kapcsolatait hasznosítandó – gyorsan elküldik vatikáni nagykövetnek, akkreditálva a Máltai Lovagrendhez is; visszatérve 1994-98 között azonban ismét ott van a parlamentben, előbb a KDNP majd a független frakcióban, a külügyi bizottság és az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja.
Felkészületlenség, tájékozatlanság
Teljes felkészületlenség, tájékozatlanság 1990 tavaszán, a bemondásra történt nyilatkozatokat nem ellenőrzi senki, a pártok vezetői nem tudnak, de nem is nagyon akarnak tudni semmi biztosat képviselőik állambiztonsági múltjáról, nem szervezik meg hiteles önvédelmüket, a tények dokumentálható feltárása érdekében apparátusaik később sem folytatnak levéltári kutatásokat; néhány, a holdudvarukban mozgó történészre időnként kurzus jelleggel
támaszkodnak, változó aktuálpolitikai érdekeik szerint.
1990 májusától már működik a polgári titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár, majd tárca
nélküli miniszter, de még a következő ciklusokban is könnyedén beszivárog egy-egy hálózati ember, sőt szigorúan titkos állományú tiszt is a parlamentbe, például: Tóth István („Faragó János” tmb.) MDF, Szolnok megye, III/III; Szita Károly („Krakus Péter” tmb.) FIDESZ, Somogy megye, III/II; Boros Imre D-8–as SZT-tiszt, III/II-es fő operatív rendőr százados FKGP, MDF, független, az Orbán kormány minisztere, vagy „Sziklay” informátor, FIDESZ-KDNP, a katonai
elhárítástól.
Az MSZP sem hagyja, hogy egyedül tartsa a frontot a szegedi irodalomtörténész „Csanádi” tmb.,
a második ciklusra behozza „Stefán” és „László Péter” tmb.-t is, s egy ezredest is az állományból, Lusztig Pétert Pécsről, aki fajsúlyos állambiztonsági tapasztalatokkal rendelkezik.
A homály a mai napig tart, jellemző, tavaly előtt egy pártelnök érdeklődött nálam, mondjam már meg végre, de 19 évre visszamenőleg – hogy kinek sáros a múltja az ő pártjában, annak frakciójában és választmányában.
Tragikomikus példák sora: a győztes rendszerváltó párt, az MDF titkárságán az első pillanattól ott van az állambiztonság embere: előbb „Erdélyi Miklós” tmb. a III/III-tól, ( korábban a rendőrség bűnügyi hálózatának besúgója ) majd a K-3054-es hírszerző felesége.
Antall József miniszterelnök titkárságán a sajtó-és médiaügyeket intézi régi kedves ismerőse, a munka-pszichológus „Kátai György”/”Kovács Jenő” tmb; a képviselők irodaházában, a ” Fehér Házban” az MDF frakció sajtóirodáján „Koroknai” III/III-as tm. kap bizalmi állást.
Amíg Antallt nem választják meg miniszterelnöknek hivatalosan nem jár neki a biztonsági őrizet, de az MDF választmányának egyik tagja látszólag önként vállalkozik, hogy „kormányőrként” vigyáz rá, mindenhova elkíséri, a parlament folyosóján is árnyékként követi; mint utólag rájöttem, ő, a köpcös, jól fésült, sűrű, fekete hajú, kerek arcú, halk szavú testőr volt a „Kovács János” fedőnevű ügynök, civilben nyolc általánost végzett kisiparos, akit terhelő adatok alapján szervezett be 1981-ben a BRFK III/III osztálya az egykori politikai elítéltek ellenőrzésére, s a jelek szerint 1990 után is vállalta a további szolgálatokat. Magyaros slamposság, elnagyoltság, felszínesség.
Antall azt sem tudta például – környezete pedig nem világosította fel arról – hogy az a magyarosított nevű külpolitikai újságíró, akinek kinevezéséhez áldását adja 1990-ben az egyik
legfontosabb magyar hírközlő szerv élére, az „Zsigmondi” fedőnév alatt már 1970 októberétől a
hírszerzés titkos munkatársa, akit 1978-ban átvett a III/II. „Zsigmondi” szép karriert fut be Antall halála után is, meghálálta a nemzeti oldal bizalmát: 2002-ben belépett az MSZP-be.
1990 tavaszán a rendszerváltó politika átmenti és megtűri a volt állambiztonsági vezetés és hivatásos állomány 90 százalékát. Csak a legfelső vezetés távozik. De az is nagy megbecsüléssel. Az Antall-kormány több hónapig irodát tart fent Harangozó Szilveszter r. altábornagynak, volt állambiztonsági főcsoportfőnöknek, Aczél György bizalmas, közvetlen
referálójának és Rédei Miklós r. vezérőrnagynak, volt III/II-es csoportfőnöknek (kémelhárítás),
hogy javaslatokat dolgozzanak ki a BM III. Főcsoportfőnökség felszámolására.
Ők pedig kidolgozták a békés átmentés módszertanát és menetrendjét. Jól tudták, hogy a titkosszolgálatoknak minden rendszerben az információs monopólium és a mindenütt jelen lévő ügynökhálózat ad igazi hatalmat.
(Emlékeztetőül: 1945-ben Péter Gábor visszakéri a szovjetektől Ujszászy István vezérőrnagyot, Horthy első számú nemzetbiztonsági tábornokát, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjét, s a börtönben leíratja vele – szinte tankönyvszerűen – a védelmi szolgálat (hírszerzés, elhárítás) felépítését, módszereit, az információ szerzés, s a hálózat működtetésének szabályait, gyakorlatát.
A Horthy korszak politikai rendőrségének szakemberei közül még 1969-ben is 46-an dolgoztak a III/II-nél, 38-an a III/III-nál, 17-en a katonai elhárításnál, a III/IV-nél és
16-an a BM Gyorskocsi utcai Vizsgálati Osztályán.)
Tovább szolgálók, eltüntetett iratok
Az Antall által nyugdíjból visszahívott Boross Péter 1990 májusától júliusig a polgári titkosszolgálatokat felügyelő politikai államtitkár, júliustól decemberig pedig tárca nélküli miniszter. Októberben óvatos átszervezést hajt végre az akkor kb. 2500-as létszámú
NBH-nál és a 600 fős Információs Hivatalnál. Az NBH állományából távozik 48 volt III/II-es (a kémelhárítási igazgató is, volt párttitkár) és 40 volt III/III-as tiszt, főtiszt; a volt függetlenített régi pártfunkcionáriusok eltávolítása koalíciós kérés volt. Az 1990 előtti szt-tisztek többsége – mintegy 600 fő -, a III/II-nél szolgált, létszámuk októberre az NBH-nál 145 főre olvadt.
Információs hatalom és ügynökhálózat – ez a titkosszolgálatok kenyere. Ez teszi lehetővé, hogy ne csak végrehajtói legyenek a politikának, hanem befolyásolói és a háttérben urai is. Mivel a
történelemben uralkodókra, politikusokra és pártokra is gyűjtöttek adatokat, információkat, a nyilvános hatalom folytonosan fél e háttér hatalomtól.
A befolyásolással hivatásszerűen foglalkozó szervezett és fegyelmezett titkosszolgálatiak hamar és könnyen kiismerik a „civil bagázs”-t: a locsogó-fecsegő,rendetlen, hanyag, széthúzó, veszekedő , félrelépő politikusokat, s kellő szakmai fölénnyel és derűvel megvezetik és kijátsszák őket, olyan zsákutcába viszik a manipuláció, a dezinformáció, a lejáratás, a
bomlasztás, az elszigetelés, a kiszorítás, stb. eszközeivel, amiből az esetek többségében nincs
szabadulás. (Az nem volt véletlen, hogy a párt-és állami vezetők a III. Főcsoportfőnökségre (ezen belül is elsősorban a hírszerzéshez) dugták be gyerekeiket, lásd az Apró, Biszku, Brutyó, Cseterki, Gyuricza, Korom és Várkonyi családok csemetéit, Péter János és Rónai Sándor gyermekét. Volt olyan káder papa, aki lányát a hírszerzésnél helyezte el, fiát a kémelhárításnál,
feleségét pedig a külügyben).