A felvállalás ideje Nimród fényében

A férfi megállt a táncparkett szélén és szigorú tekintettel végig nézett a bálteremben hömpölygő vidáman táncoló sokaságon. Egyenes tartással állt, erősnek, magabiztosnak érezte magát. Győztesnek. Sérthetetlennek.

Úgy érezte, teljesítette kötelességét, eljött a bálba, hívták, fontos volt, itt volt. Ennyi. Most már hazamehet.
Nincs itt dolga.
Határozott mozdulattal megfordult és gyors léptekkel a kijárat felé indult.

Már a ruhatárnál járt, mikor az angyal elébe toppant. Vidáman rákacsintott, majd hatalmas szárnyaival átölelte és egy határozott mozdulattal visszapenderítette a táncparkett szélére.
A férfi döbbenten nézett rá.
Döbbenten, aztán mérgesen, szinte dühösen, szikrázott az indulattól.

De az angyalt ez cseppet sem érdekelte. Továbbra is huncut mosoly csillogott a szemében, jól szórakozott.
Szerette a férfit, nagyon szerette, hisz születésétől fogva vigyázott rá. Ismerte mindenkinél jobban, minden rezdülését.
Így hát tudta, azon ritka pillanatok egyike van most, mikor ellentmondást nem tűrően közbe kell avatkoznia. Kell. A férfi érdekében.

És mert a Sors Angyal jelzett nemrég az ügyben.
Tehát mások érdeke is.

Olyan kozmikus pillanat köszöntött be, mikor a Nagy Tervet tovább halogatni nem lehet, mikor kibúvókat találni nem ér, mikor a gyávaság már nem mentség, mikor a félelem már nem lehet az úr.
A Tervet végre kell hajtani. Olyan ritka pillanat ez, mikor az Ég közbeszólt és Istenanya elindította legszigorúbb angyalait, hogy ha kell, ha nincs más megoldás, hát lépjenek közbe.
A szabad akarat törvénye pár kozmikus pillanatra most háttérbe áll és felülírja egy magasabb Törvény.

Így hát, ehhez képest, a férfi dühe most senkit sem érdekelt. Ezt tudta persze a szíve mélyén ő is. Tudta – bár először tagadta – miért penderítette vissza az angyal. Hisz rég meglátta már a báli sokaság mélyén azt a szempárt, aki miatt valójában – bár persze ezt is tagadta – ide jött ma este. Azt a szempárt, aminek mélyén egy olyan tekintett lakott, egy olyan fénysugár, ami – ha engedi – darabokra töri vastag álarcát, minden eddigi tervét és tökéletesen felépített életét. És őt magát is. Legalábbis amit eddig annak hitt.

De mikor újra az angyalra nézett megértette, most nincs választása.
S bár mindig szabadon döntött mindenben, egész életében a szabadság jegyében élt, megértette, eljött a Pillanat, amikor fejet kell hajtania.
A Terv előtt.
És – bár még magának sem vallotta be – de még valami előtt.
A Szerelem Törvénye előtt.
Mert a teremtés legnagyobb erejével, ezzel az őserővel még ő sem hadakozhat tovább. Ahogy az Égi Tervvel sem.

Így hát, vett egy nagy lélegzetet, hófehér ingén szorosan begombolta a legfelső gombot is, mintha ezzel is védőpajzsát szorította volna meg.
Szívét megkeményítette, biztos, ami biztos alapon, aztán megindult a táncparkett túlsó vége felé.
A szempár felé.
Magabiztosan, határozott, férfiasnak szánt léptekkel.
Erősnek érezte magát.
Biztonságban hitte magát.
Tudta, hogy bármikor képes megkeményíteni a lelkét, bármikor képes felhúzni maga köré acél kemény falait, amin nem hogy a szempár, de még egy porszem sem tud áthatolni – ha ő úgy akarja.
Erős a pajzsa.

Így gondolta.

Rendben van, ha ezt kéri az angyal, hát megteszi.
Elviszi egy táncra.
Legyen.
Aztán hagyja őt békén az angyal is, a mester is, és az összes égi seregek is, mert ő úgy elmegy innen haza, hogy vissza se fordul, vissza se gondol ide soha többé!
Soha!
Hidegen, kemény szívvel, vasfalakkal körülvéve, ahogy jött.
Ahogy élte eddig egész életét.
Őt aztán nem érinti meg semmi és – főleg – senki.

Őt aztán nem érdekli semmilyen Atlantisz-mélységű tekintet, nem vonzza semmilyen szív-örvény.
Bárkinek, bármikor, bármeddig ellent tud állni.
Ha úgy akarja. És akarni fogja. Ez biztos.

Annyi fáradsággal építette fel az életét, az egóját, a rendszerét, a szokásait, a bankszámláját, a hétvégéit, a barátait, mindenét.
Csak nem fogja a szempár miatt megváltoztatni mindezt?
Csak nem fogja egy buta, ősi emlék miatt sutba dobni mindezt?
Egy romantikus, ködös elképzelésért, holmi szerelem miatt? Nem. Biztosan nem.
Szigorú, rideg tekintettel lépett a nő elé. Az összes idegszálával védekezésre kapcsolt.
Annyi nővel táncolt már.
Annyi szempárba nézett már.
Annyi mámoros éjszakán volt már túl.
Ez is csak egy nő.
Mint a többi.
Tudja uralni mindezt.

És nem fél!
Hiába nevet rajta az angyal – mert látja, hogy nevet – ő nem fél! Semmitől. Főleg nem ettől a szempártól.
Bármikor ellent tud neki állni. Mert így akarja.
Nem érdekli a lelke, az a gyönyörű, sugárzó lelke.
Nem érdekli az illata, nem érdekli a mosolya

– istenem, senki nem tud így nézni, ahogy ő –

nem érdekli a szempillái rebbenése

– istenem, hogy lehet így rebegtetni? –

nem érdekli a hangja mámoros csillogása,
nem érdekli a tűz, ami lobog körülötte,
nem érdekli,
nem érdekli,
nem érdekli …

Kezét utolsó erejével a nő felé nyújtotta, aki ekkor kedvesen rámosolyogott.

Látszott, hogy örül.
Örül a férfinak.
Még így zordan is.
Vaspáncélba öltözötten is.
A magas falakon túl és át is.
Az álarcon túl is.

Mert látja. A lelkét.

Így csak mosolygott boldogan.
Mert boldog volt.
Az újbóli találkozástól.
A férfi kezének érintésétől, az illatától, a zenétől, a csillagok ragyogásától.
Az Élettől.
Amit annyira szeretett.
Ahogy a férfit is.

Évezredek óta már.

Újra és újra, életről, életre. Mindig.
Annyi szerepen át és annyi szerepen túl, hisz annyi mindennek látta már.
Annyi csatát megvívott már vele.
Annyiszor búcsúztatta el.
Annyi könnyet elsírt már miatta.
Annyiszor látta elbukni, későn felébredni, annyiszor bukott el ő maga is.

Mostanra elfáradt.
Már nem akart küzdeni, már nem akart győzni, már nem akart sírni, már nem akarta, hogy neki legyen igaza, már nem akarta megmenteni a férfit. És már nem akarta görcsösen maga mellett tartani sem. Még akkor sem, még úgysem, ha pontosan tudta, minden sejtje zsibongta, kiabálta, hogy összetartoznak. Az idő és a tér bármely kiterjedésében, mindig. Öröktől, örökre.

Az Isteni Rend szerint.

Abban a percben, amikor az angyal elhívta ide, erre a különös, titokzatos bálra, pontosan tudta, hogy ha csupán egy tánc lesz és semmi több, akkor is megéri eljönnie.
Akkor is eljön.

Ezért az Örök Pillanatért, ami most beleíródik a Kozmosz Rendjébe.

Ezért, amit a férfi szemében lát.
És amit soha más tekintetben nem látott.
Pedig annyira keresett.

Így hát, cinkosan rámosolygott az angyalra, aki kislány kora óta kísérte, majd mély tisztelettel fejet hajtott a Sors Angyala előtt és sugárzó mosollyal oda nyújtotta kezét a hűvös falait még mindig dacosan őrző férfinak.

A zene halkan búgott, csendesen áramlott a teremben. Lassan léptek ők maguk is, tétován. S ahogy óvatosan, visszafogottan táncolni kezdtek valami különös dolog történt.

A báli terem hatalmas aranyszín kupolája lassan szétnyílt, s a kupola felett felragyogott a Csillagos Égbolt, melyen épp Holdanya tündökölt teljes királynői pompájában.

A férfi, bár minden erejével a védekezésre fókuszált, mégis érzékelte a különös változást, s felnézett az Égre. Messze ki a Kupola fölé.

Ekkor hirtelen egy kis csillagpor hullott a homlokára, s mintha varázspálcával érintették volna, valami különös zsibongást kezdett érezni a szívében.

És elkezdett emlékezni.
Végre emlékezni.

Eszébe jutott a Terv, először csak nagy vonalakban, majd fokozatosan egyre több és több részlete. És ahogy törtek fel belőle az emlékek úgy szorította egyre szorosabban magához a nőt. Egyre mélyebb és mélyebb örvény kezdte magával ragadni. De már hagyta. Hagyta, hogy sejtjeit mélyen átjárja a nő illata, a nevetése, bársonyos hangja, kacéran rebbenő szempillái halk suhogása, csillagfényes hajfürtjei és szívének ellenállhatatlanul mély dobbanása.

Hagyta, hogy a tűz, ami körülölelte most már őt is megemelje, s újra visszaadja szívébe az ősi erőt.
Valami összetört benne.
Valami, amire valójában már rég nem volt szüksége, csak képtelen volt magától megválni tőle.

De még reménykedett. Hátha megmenekülhet még! Hátha mindjárt vége a zenének, s ő utolsó erejét összeszedve kitépheti kezét a sors kezéből és elrohanhat innen, hogy az örök felejtés vízében újra megfürödve régi életét visszakapja.

A Sors Angyala azonban ekkor az Égi Zenekar felé fordult, s intett, itt az idő, váltsanak gyorsabb ütemre.
Olyan gyorsra és olyan szenvedélyesre, olyan mélyen búgóra, olyan ölelésre hívóra, hogy mindenki beleszédüljön, akit ma este a táncparkettre hozott az angyala.

De főleg a férfi és lelkének másik fele, aki a karjaiban táncol. Egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre mélyebb szenvedéllyel kapaszkodva egymásba, egyre forróbb örvényt kavarva maguk körül. Mert már törik a gát, omlanak az évszázados falak, szakadnak a vaslakatok, egy perc és az egész átszakad. S ehhez a varázslatos dimenzióugráshoz szenvedélyesebben lüktető muzsika dukál.

Olyan, amiben úgy lobog a tűz és úgy izzik az örök összetartozás ősi mágnes vágya, hogy ők ketten ott a csillagporral hintett, holdsugárral átszőtt táncparketten meghallják végre

Nimród hívó szavát.

„Ébredj fel ezeréves kábult álmodból, fogd meg szorosan a kezét annak, akit ezer éve szeretsz, engedd be a Szerelem Éltető Tüzét a sejtjeidbe és állj készen a változásra! Mert szükség lesz rád! De csak a Szerelem Erejével oldhatod meg. Ha lobog benned a Tűz. Különben összetörsz.”

A férfi hirtelen megállt, s ahogy újra feltekintett a Csillagos Égboltra meglátta felettük ragyogni Nimród varázslatosan szép csillagait.
Látta Nimród csillagai mellett hűséges Kutyáit, látta gyermekeit, az Ikreket, s látta végre a hazavezető Szarvast is.

És már emlékezett.

Mindenre.
Arra is, valójában miért jött ide. Lába kissé megremegett, lecsukta a szemét és elmosolyodott.
Majd határozott mozdulattal leoldotta a vaslakatot szívéről, két kezébe vette a nő arcát és olyan forró ősi erővel csókolta meg, ahogy még soha nem csókolt életében.

Az angyalok megkönnyebbülten sóhajtottak fel, széles jókedvükben ők is táncolni kezdtek Nimród csillagfényes táncparkettjén.
A Sors Angyala elmosolyodott. Hisz tudta, ezzel a vállalással most már a többiek is könnyebben törik át félelemből szőtt falaikat.

Mert a csók, mely a legmélyebb szerelemből született a Kozmosz Csókja lett. Falakat áttörő, ősi kódokat megnyitó, új életet hozó.

Változásokat hozó csók.

írta: dr Veres Mónika


a beszúrt táncos kép az eredeti bejegyzésből származik,
a címlapkép 2022. októberében készült, a 2019. október 24-25-i, már kölcsönös “pillantunk” emlékére

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

véleményem:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .