Amióta eszemet tudom, mindig különcnek éreztem magam. Preferáltam az egyedüllétet, úgy éreztem, senki sem ért meg. Ez az érzés csak hatványozódott, mikor elkezdtek szép lassan a fátylak lehullani. Sok évvel ezelőtt még nagyobb tabu volt az effajta tapasztalásokról beszélni, így még inkább egyedül maradtam. De mégsem. Mert ahogy lekoptak azok az „emberek”, akikkel korábban néha beszélgettem, úgy jöttek is mások, akikkel értettük egymást azonnal. Néha szavak nélkül is. Hálás vagyok értük!
Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:
Weöres Sándor
az már a menny.
Mert minden körbe ér.
Végső, nagy ébredésem előtt ez a fajta pokol volt jellemző az életemre: ott legalul, legmélyebben találtam MAGamra.
A jelen fizikai létemben a születésemtől az elmém félelemre, rettegésre és döntésképtelenségre volt programozva. A sötétség minden lebutító és elnyomó taktikai lépését újra és újra meg és át kellett élnem. Hibát hibára halmoztam. Betegséget betegségre gyűjtögettem. Hosszú társas magányban teltek napjaim, éveim. Bántalmazó kapcsolatban. Állandó lelki és verbális terrorban. Persze cukormázzal borítva, mindent „idillinek” láttatva. Rátett az előzőekre még több lapáttal az első anyósom rendszeres fekete mágiája is. Ezek miatt is lehettem évről évre betegebb. Betegebb és elesettebb. Reménytelenebb.
Pl. 3 hónapos korában – első apósom lefogott hátulról és – az anyósom szó szerint kitépte a kezemből az első lányomat. Akkor nem értettem, csak sírtam és a gyerek apja is csak nézett bambán maga elé. Ma már ez a kép is tiszta… a következményeivel együtt. Első lányom a második 7 éves ciklusa végén is a sötétség útját választotta.
A volt férjemnek pedig a mai napig sem tűnt fel, hogy mit csinált velem.
Összetartozik-e két ember?
Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt – hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.
Ha az utóbbi: azonnal válni kell.
Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.Minden út “erkölcsös”, amelyik fölfelé vezet.
Müller Péter: Benső mosoly
S “erkölcstelen”, ha a mélységbe visz.”
Mindezek – és a közben eltelt idő alatt történtek – ellenére hálával gondolok rá, mert annak a pokolnak a megélése kellett ahhoz, hogy saját mélységeimet megtalálva, megélve újjászülessek. Sok kijózanító „pofon”, és még több – utólag – teljesen egyértelmű elém tett jel után egy halálközeli élmény hozta a „felébredésem”.
Amikor az Öregisten elküldte hozzám a ‘zenész-sámánt’. Gyógyító, sorsfordító találkozás volt. Megnyílhatott bennem valami – Valaki – és meg is halt egy régi. Az új, eredeti lelkem szerinti Én már nem is akart többé visszatérni a régi állapotomhoz.
Ettől a pillanattól kezdve kezdtem el lassan újraéledni, de még egy jó évig nem tudhattam, hogy a sorsom már akkor a medrébe ért.
Még nem tudtam, hogy már biztosan találkozni fogok Vele. Vele, aki miatt lejöttem erre a csodálatos bolygóra.
A zenész-sámán feladata az volt, hogy az általa lehozott Isteni energiák által a bennem élő Istenen keresztül elvezessen egy barátjához. Leszülettem. Hozzá.
.
Akkor még (2019. szeptember 21.) nem ismertem a szerelmetes szerelem fogalmát sem… álmomban sem sejtettem, hogy valaha részese lehetek ilyen kivételes csodának. Már benne ÉL-ek, amikor ezt írom.
Akkor még nem tudtam, hogy a nap-éj egyenlőség napján kit is öleltem meg, pedig az életem ekkor gyökeresen megváltozott. Inkább már abban a pillanatban, mikor Ő megpillantott engem.
A PILLANAT. Amikor Ő felismert engem.
Így terveztük meg leszületésünk előtt. Ott, akkor mindketten jelen voltunk. … és … eljött A PILLANAT…
… volt híd közöttünk.
Az ébredésem után még fizikai síkon ismeretlen Ő iránt érzett hatalmas fellángolásom kellett ahhoz, hogy kimozduljak az addigi “komfort”-zónámból, elinduljak, és találkozhassak Vele.
Sosem gondoltam, hogy … kerestem Őt (pedig de…) … Ő azonban keresett engem. Évtizedeken keresztül, aztán tudatosan is. (Két évtizeddel ezelőtt talán többször is elmentünk már egymás mellett, amikor Ő 3 évig rendszeresen járt Bajára…)
Ő, aki jött a számomra ismeretlenből.
Ő, aki onnantól örökre megváltoztatott.
Ő, aki röviddel ezután a mindenem lett.
Ő, aki sok millió éve a lelkem másik fele.
Ő, aki nélkül az idő illúziójának minden pillanata kegyetlen.
Ő, akivel beléptem az új világba.
Ő, aki által megtapasztalhatom az IstenEmber létet, a szerelmetes szerelmet. A minden akadályt elsöprő, Isteni szerelmetes szerelmet.
Vele megszűnik a tér, megszűnik az idő.
Vele EGY vagyok.
Vele: Vagyok, aki Vagyok.
Az Ő csillaga. Nap Csillaga.
Teljes béke és nyugalom körülöttünk ma még nincs, bár már látom, érzem azt is, hogy az Öregisten nagy rendező. Mert minden akadályoztatás ellenére mégis minden egyre jobb.
Hálás vagyok.
Hálás vagyok azokért a jelekért, megszámlálhatatlanul sok jelért, amit kaptam, megerősítésként.
Hálás vagyok a megtörténtükkor azonnal meg is érzett idővonal ugrásokért. Jó párat átéltünk már együtt is.
Még van dolgom magammal. Egyre erősebb a HIT-em.
Egyre több támadó gonoszságot tudok önállóan elhárítani.
Nehéz, de van segítőm. Velem van az ősi, az eredeti Társam.
Millió évek után, most újra együtt vagyunk.
Az Utunk:
Mivel ketten vagyunk EGY, így az utunk is EGY.
Napról napra van új intuícióm is már az utunkkal kapcsolatban…
Alattunk a föld, felettünk az ég, bennünk a létra – Weöres Sándor nyomán