/Hamvas Béla: Scientia sacra II. c. művéből/
Amiért életünkben olyan keveset érünk el, mondja Baader, azért van, mert nem tudjuk önmagunkat a hetedik hatványra emelni. A történeti ember, különösen az újkori, s még különösebben a modern, magára hagyatva, elhanyagoltan, létének lényege felől tudatlanságban élve nem is érti, mit jelent az, ha valaki önmagát hétszer megszorozza önmagával. A beavatás intézményét a merő anyagi tudás helyettesíti. A tanult anyag, bármilyen legyen is, hatványra nem emel. A tanulás külső tevékenység. A külső pedig a világok között az, amelyik a legmélyebben van, a legsűrűbb, a legnehezebb; ez a külső sötétség. A tanultság sem egyéb, mint a homály egy neme.
A beavatás, amikor a királyok útján végigvezet, a radzsa-jógába beavat – amikor a Szűzies Hét törvénye szerint a természeti embert megöli s a szellemi ember újjászületését előkészíti, nem tanít és nem oktat és nem nevel. A beavatás az emberi lélek visszavezetése önmagába és ősállapotába: a lélek eredendő uralmi tudatának, királyi természetének felébresztése. A hét fokozat az emberi lélek kiszabadítása a planetáris sorsból, a hét bolygó köréből; a sors hét urának, a hét daimonnak legyőzése. Ez az őslényeg megszületése – ousziodész geneszisz. Ez a hét hatvány. Az, hogy az ember önmagát hétszer megszorozza önmagával, annyit jelent, hogy hét válságos küszöbön át önmaga erejét, világosságát, éberségét, létét meghétszerezi; hét lépcsőt halad fölfelé, ugyanazt a hét lépcsőt, amit lefelé tett, amíg az anyagi természetben elsüllyedt. Önmagát hétszerte szabadabbá, képességeit hétszerte hatásosabbá és gazdagabbá teszi. Szellemét hétszerte világosabbá, lelkét hétszerte érzékenyebbé, értelmét hétszerte élesebbé, érzelmeit hétszerte melegebbé, képzeletét hétszerte dúsabbá, misztikus intuícióját hétszerte mélyebbé teszi.
A beavatás útja azért veszélyes és válságos, mert ami a beavatáskor történik végtelenül átlátszó. A nehézség abban van, hogy egyszerű. A válság abban van, hogy az eredeti természettől az ember túl messze távozott. Mert amit meg kell szerezni, az nem valami idegen és különös, hanem magától értetődő és természetes. A beavatás, amint Sankara írja: “A lélek kába tévelygésének értelmét felfedi és önmagának szabad és halhatatlan voltát felismeri.” Az egyszerű és természetes és magától értetődő az, hogy tulajdonképpen semmit sem kell tenni: “a megszabadulás nem szavak és gondolatok és tevékenység eredménye”. “A megszabadulást sem változás sem tevékenység nem idézheti elő… a megszabadulás nem érhető el, ez a szabadság az ember igazi Énjének igazi lényében valóságosan, öröktől fogva él és megvan és nem valami, amit ki kell küzdeni.” – “Az ember igazi Énjét nem lehet szemlélődés alá vetni, tevékenység alá vetni, megváltoztatás alá vetni – mert akkor ez az Én valaminek tárgya lenne, annak a valaminek, ami szemlél, tevékeny, változtat. Az Én pedig éppen az abszolút személy, soha tárggyá nem tehető szubjektum.”
Sankara szavai azt mondják: amikor az ember magát hétszer önmagával megszorozza, a képek, az álmok, az ideák, az értelmek káprázatában azt hiszi, hogy e tevékenység a megszabaduláshoz vezet. Nem. E tevékenység egészen máshová vezet. A tétlenséghez vezet; a megnyugváshoz; a változásoktól való tartózkodáshoz; a nem gondolkodáshoz; az erőfeszítések megszüntetéséhez. A megszabadulás nem változtatás, gondolkozás, erőkifejtés, tevékenység eredménye, hanem feleszmélés arra, hogy minden gondolkozás fogság, minden gondolat csapda, minden erőfeszítés bilincs, amely a megszabadulás útjában áll. Megszabadulni csak úgy tudok, ha minden aktivitást levetek, érzéket, értelmet, gondolkozást, képzeletet, intuíciót, cselekvést magamról lefejtek, a hét daimón köréből kilépek, a világot mint nemlétező varázslatot elvetem és a valóság közvetlen látását (szaksatakara), ami az emberi lélek eredendő látása, helyreállítom.
A történeti ember nem győz eleget csodálkozni azon, hogy az őskori hagyomány jelentékeny szavai, a beavatás szavai is kivétel nélkül mind jelképesek. Jelentésük szerint valami egészen másra vonatkoznak, mint amit mondani látszanak, és másfelé mutatnak, mint amit úgy tűnik, jeleznek. E jelképes nyelv pontosan megmutatja azt, amit Sankara mond: beszélnek tevékenységről, változásról, átalakulásról, tökéletesedésről, világosságról, lépcsőkről, fokozatokról. Minden szó jelképes. Tulajdonképpen semmi sem történik, csak a homályba merült lélek önmagát önmagáról alkotott képeivel összetéveszti. Megszabadulni annyit jelent, mint a képeket nem összetéveszteni, sőt annyit, mint nem képzelődni. Megszabadulni annyi, mint “a lélek tévelygésének értelmét fölfedni és önmaga szabad, halhatatlan voltát felismerni”. A királyok útja, hodosz basziliké ugyanaz, mint amit a középkori misztikusok via negativának neveztek. Ez a metanoia, a metatheszisz. Ez a mahajána. Ez a tao. Az Út. De ez az út, amely minden útra való lépéstől tartózkodik. Hét lépcsőre kell az embernek fellépnie, amíg el tudja érni, hogy már nem lép sehová – amikor pedig tudja, hogy nem kell lépnie sehová, megérkezett és megszabadult. Hétszer kell az embernek önmagát önmagával megszoroznia, amíg megérti, hogy minden tevékenységet meg kell szüntetnie, s amikor feleszmélt arra, hogy nincs teendője, megszabadult.
Csiradzsivi, szapta risi, a hét bölcs szellemi rangja ez a szabadság. Aki önmagát a hetedik hatványra emeli, sokat elér; mindent elér. Eléri a megszabadulást. Eléri azt a szabadságot, ami öröktől fogva az övé, s azt a halhatatlanságot, ami öröktől fogva ő maga. Eléri pedig úgy, hogy utána sem nyúl mert tudja, hogy ez benne van és benne volt, és ez benne az igazi Én.
A hét bölcs beavatási foka az emberi életnek nem végső célja. A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik. A hét bölcs törvényt hoz, kormányoz, gondolkozik. Ez az epiphania fokozata, amikor az ember tevékenységével isteni erőket valósít meg. Ahogy Indiában mondják: már nem köti semmi földi kapocs. Egyszer már eltávozott, de most visszatért, s élete az emberiségé. A hét bölcs közé kerülni nem az életsors befejezését jelenti, hanem az igazi tevékenység kezdetét.
