/„Garázda Lófő” gondolatok/
„Kicsi, gyere velem rózsát szedni, amíg el nem megy a nyár!
Addig kell az ilyet elvégezni, míg virul a határ.
Kicsi, gyere fel a hegy csúcsára, arra repül a madár!
Addig szeretnék a csúcsig jutni, míg van napsugár.”
Sokat szenvedett, kis hazánk, az „il liberális demokrácia” omladozó, de büszke fellegvára a közelgő ünnepekhez méltóan mutatta meg diszkrét báját.
(„A burzsoázia diszkrét bája Oscar-díjat hozott a kiváló rendezőnek, Louis Bunuelnek. Ahogy a cím is sugallja, a burzsoáziáról rántja le finoman a leplet, s diszkrét bájjal ábrázolja a főszereplők álmain keresztül e réteg valódi arcát.”)
Fáradhatatlan hős kiskanászunk, a Csádi banánköztársaság megmentője, a keletre és nyugatra szakadt világunk pillanatragasztója, a világbéke túletetett békegalambja, a disznókörömből gumicsizmában pálinkát ivó utcai harcos ninjánk, aki a saját képére formálta az országot és a közbeszédet, újra templomba ment. Ám ezalatt, a gazdátlanná váló Rejtő Jenő hősök póráz nélkül csatangoltak „Suttyó Dubajunk” széltében- hosszában, hirdetve, hogy „kocsma” az egész világ, ahol a „magukfajta”, „egy vérből valók” kulturáltan szórakoznak.
A dakota közmondásokon szocializált Tuskó Hopkinsok, Fülig Jimmyk, Piszkos Fredek, Csülkök, Törökök, kiegészülve a kicsivel, a habzó szájúval, enyves kezűvel, sebhelyes arcúval és a többiekkel, új kultur-környezetbe döngölték a mai magyar valóságot, ahol: „a (köz)pénz az egyetlen jó, amiből nem árt a sok” és „az nevet utoljára, aki először üt”, „a közügy pedig mindenkinek a kedvenc magánügye”.
Az egykori Tudás Népéből a gengszterváltás (és az azt megelőző évszázadok) egy olyan, az Izaurán és Győzike Show-n szocializálódott Sehallselát Dömötör- populációt gyúrt, melynek már semmi gondja nincs a mérhetetlen igénytelenséggel, a sült kolbászt zabáló primitívséggel.
„A művelt emberiségnek üzenem: Mindenütt jó, de legjobb a Horchman-pneu és tömlő, ugyanott elsőrangú golyóscsapágy!”
Rejtő Jenő valamit tudhatott: „Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebben a tolongásban. Mert az egész világ olyan, mint egy nagy tolongás: hol elől van az ember, hol hátul.”
– Az ön környezetében mit mondanak például, ha valaki olyasmit tesz, ami nem tetszik.
– Szó nélkül fejbe ütik az illetőt. Ez határozott rosszallást jelent.
De visszatérve a mi világunkba,
az történt, hogy miközben a Kárpátok mikro-géniusza, a keresztapává avanzsált „Don” ájtatoskodott a Vatikánban (hogy fér el két „Júdás” egy csárdában?)
addig a gengszter filmek forgatókönyvét tökéletesen megvalósítva, a Rejtő Jenő regényekbe illő tuskó (hab-) verőember hidegvérrel likvidálni akarta a rivális klán vezérét, a „kicsit”, aki megszeppenve állt a gyermekotthon ajtajában egy kartondoboznyi mikulás-csomaggal a kezében, és a kulturált, adventi pofozkodás helyett a „börtön ablakában” kezdetű dalt kornyikálta fülsértően fals hangon, de üde, mámoros ajakkal. Megható pillanatkép, ünnepi performansz. Kell ennél szebb gesztus a pécsi gyermekotthon sokat megélt gyermekeinek?
„Az ördög sem rokonszenves, és mégis jobban kedvelik, amikor gonosz, mint ha bölcsődalokat énekelne. Az ember ragaszkodik az illúzióihoz.”
A követ nem kérdezte, hogy melyik a kettő közül Piszkos Fred. Aki nem vak, az láthatta.
Aztán a Vatikán által megáldott kiskanász visszatér és visszaállítja a világbékét, miközben azzal védekezik, hogy: „Ember, most jövök a templomból”!
Ezen az egészen még jól is szórakozhatnánk a csirke-farhátos, vészhelyzetes, digitális állampolgárságos, vidám barakkunkban, ha csupán egy regényben olvasnánk. De ez a mi valóságunk, mi hoztuk létre, mi éltetjük ezeket a közpénz-kartelleket, infláció-neppereket, vészhelyzet-csempészeket, pályázat-orgazdákat, akik korlátlan hatalmat gyakorolnak és a tőlünk lopott vagyonukkal egy örök életre rendezkedtek be az Országházba, a kastélyokba, földbirtokokba. Senkitől és semmitől nem riadnak vissza, ha a pozíciójukról és az ellopott vagyonról van szó. Lezüllesztették az egész országot. Bár ostobák, de azt tudják, hogy ha a főnök bukik, akkor megy vele mind, meg a fény-űző, hivalkodó életszínvonaluk is, amiről mindegyik úgy gondolja, hogy nekik az életük végéig alanyi jogon jár.
Az antik Róma szenátora, az idősebb Cato (i.e. 243 – i.e. 149) mondta: „Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam.” Vagyis: „Egyébként javaslom, Karthágót el kell pusztítani.” („Ceterum censeo”, magyarul: egyébként javaslom, vagy az a véleményem.)
Catoval ellentétben, „ceterum censeo”, hogy a mostani világunk Karthágóit, az emberiséget elnyomó, digitális rabszolgaságba kényszeríteni akaró hatalom városait, melyekben élünk, nem lerombolni kell, hanem eltávolítani a diktátort.
No, de tudjuk, hogy Piszkos Fred a kapitány… a kormánykerék meg az ő kezében van… a hajónk meg nem süllyed, hanem így úszik… magyar módra…
„A tragédia és a tréfa közötti különbség: aki látja, annál felfogás dolga, aki éli, annál szenvedés vagy öröm dolga…”
„A kutya is megugatja éjszaka a holdat, mégsem sötétedik el tőle az ég…”
„A hazájáért minden embernek meg kell tenni a magáét.”
– a „fogadós”-