A SZÁZADIK VITÉZ

/NEM (NÉP)MESE/

Egyszer volt, hol nem volt, de mégiscsak valahol, valamikor volt, még ha a hetedhét országon és az Óperenciás-tengeren nem is túl, de még az üveghegyeken is innen egy sánta arasszal, volt egyszer valahol napnyugaton egy nagybeteg király. Ennek a királynak az országát Napnyugat-országnak hívták, mert ebben az országban sohasem látták felkelni a Napot, csak lemenni. Csak a lenyugvó Nap gyenge fényéből jutott egy kevés Napnyugat-ország népének.

Pedig nem mindig volt ez így. Valamikor, réges-régen ez az ország még a világ közepén volt, összekötötte Napnyugatot és Napkeletet, és a napkelte és napnyugta között épp fölötte delelt a Nap. Boldogan is éltek az ország lakói sokáig, mígnem valamikor – senki sem tudja, hogy pontosan mikor – egy gonosz varázslat, sötét átok kúszott elő a homályból, ami megszállta a király elméjét. Addig-addig harcolt a vélt és a valós ellenségeivel, míg belefáradt az egészbe. A megbetegedett király a koronája helyett színes bohóc-sipkát kezdett hordani, és néha helyet is cserélt az udvari bolondjával. Egyre ostobább döntéseket hozott, és minden ostoba döntéssel egyre nagyobb lett a sötétség a királyságban, míg végül már sohasem látták felkelni a Napot, csak lemenni. Az ország lakói nem értették, hogy mi történik velük, csak üldögéltek a pislákoló gyertyafényben és tehetetlenül várták a csodát.

Ez akkoriban történt, amikor a királyságba érkezett egy veres vitéz. Nem volt valami daliás, de annál sunyibb. Szürke lován büszkén parádézott, rőzse-bajszát komoran pödörgette, miközben mindenkinek hízelgett és fűt-fát ígért. Hírhedt volt arról, hogy a feketét ki tudta fehéríteni, sőt, még szőkíteni is. De a fehérből is bármikor feketét tudott varázsolni, olyan nagy tudású volt. Hamar a király kegyeibe férkőzött és minden őrültségében támogatta. Minél nagyobb ostobaságot talált ki az őrült király, annál inkább mellette állt, míg végül már ő irányította az országot.

Voltak azonban bátor vitézek, akik látták a bajt és igyekeztek volna segíteni a király betegségén, de nem juthattak az őrült király elé, mert útjukat állta a veres vitéz.

Sokan megvívtak vele, de az életükkel fizettek bátorságukért, mert páros bajvívásban senkinek sem sikerült legyőzni a veres vitézt. Ettől a veres vitéztől már félt maga a király is, mert szíve mélyén tudta, hogy egyszer majd elveszi tőle az egész országot, de nem tudott ellene semmit sem tenni.

Tudták ezt az ország lakói is, ezért sorban jöttek minden rendű s rangú legények, szerencsét próbáltak, de hiába, mert a veres vitéz erősebb volt valamennyinél, s egy esztendő leforgása alatt éppen kilencvenkilenc vitézt ölt meg. Minden egyes győzelmével egyre nagyobb lett a sötétség Napnyugat-országban. A veres vitéz teljes hatalmához már csak egy győzelem hiányzott. Gőgösen és elbizakodottan várta a századik vitézt, de már senki sem merte kihívni párviadalra.

Teltek-múltak a napok, és a nép már nem is emlékezett arra az időre, amikor a Nap még szépen körbe járt az égen, reggel felkelt, este pedig lenyugodott, hogy a Nap és a Hold járása szerint élhessék az életüket, mint hajdanán.

Az emberek csak ide-oda ténferegtek, hol jobbra, hol balra, míg a végén már azt sem tudták, hogy fiúk-e, vagy lányok. A nagy sötétségben olykor a lányok húztak fel nadrágot, máskor meg a fiúk szoknyát, de senkinek nem volt ez fontos, már azon sem lepődtek volna meg, ha a férfiak szültek volna gyereket. Napnyugaton normális lett a nem normális.

Kurta-farkú disznók túrták fel az éj leple alatt az egykor dúsan termő szántóföldeket, megdézsmálták a pirosodó paradicsomot, kitaposták a vetést, ezért nem is termett a szegfűn meg a narancson kívül semmi, csak olykor egy-két jó nagy füge, amit az éhező nép rágcsálhatott. Kétfarkú kutyák vonyítottak az éjszakában, miközben a drótkerítésen átmászott migránsok lesték a bozótban a transz nemű óvó néniket zaklató rejtett erőforrások integrációs erőfeszítéseit.

Az udvari bolond tanácsára a közbiztonság javításáért és környezetvédelmi szempontok miatt, telecsíkozták az eget vegyszerekkel és jégkármentesítőkkel nagy aszályt idéztek elő, amitől kiszáradt minden. A nép szomjazott és éhezett. Az udvari bolond és hívei még több napnyugtát szerettek volna, talán teljes sötétséget is. Már a csillagok is az égen kezdtek vörös színűekké válni, ami nagyon tetszett a veres vitéznek.

A marhák valamilyen kórtól megkergültek, a madarak influenzásak lettek, az embereket meg mindenféle addig nem is ismert betegség szállta meg. A vírusok is tüskések lettek, sőt, a király helyett nekik volt koronájuk. A nép rettegett. De szerencsére az udvari bolondnak voltak vakcinái, amit a veres vitéz hozott a homályból. Be is oltották a sok marhát és a palimadarakat, no meg a rettegő embereket is – kit hazugsággal, kit fenyegetéssel – és egy csapásra, csodák-csodája, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen meg is szűnt minden gyilkos kór. Az emberek pedig kezdtek hálásak lenni a királynak, az udvari bolondnak és a veres vitéznek. Már senki sem akarta észhez téríteni az őrült királyt, sem párviadalban legyőzni a veres vitézt, sem lámpavasra húzni az udvari bolondot, bármilyen ostobaságot rendeltek is el. Legalább van, aki megvédi a népet a sok-sok sötétből fenyegető veszélytől – gondolták legalább kétharmadnyian. A sötétséget és az éhezést meg már amúgy is megszokták. Boldognak érezték magukat, bár már lassan nem volt semmijük.

Így telt az élet Napnyugat-országban, amikor is valahol a keleti végeken, ahol még volt egy kis ereje a lemenő Napnak, egy vadkörtefa alatt üldögélő kiskanásznak elege lett a sötétségből, és így szólt:

– Édesanyám! Elegem van már nekem az örökös naplementéből, meg abból, hogy ha „leveszem a sapkám, a fejem lekapják és hetente hétszer a bőröm lehúzzák”! Elmegyek szerencsét próbálni. Elmegyek és megkeresem a Napot!

– Jól van, drága fiam, – mondta az édesanyja – eredj hát Nyugat felé, mint a többiek a faluból! Ott van ám gazdagság, jólét meg euró. Mesélik, hogy még a kerítés is kolbászból van, a lányok meg szilikonból.

– Nem úgy az, édesanyám!- válaszolta a legény. Én inkább Kelet felé indulnék, amerről régen a Nap is felkelt. Úgy is lett. Az édesanyja sütött neki hamuba sült pogácsát, betette a tarisznyába. Édesapjától kapott az útra egy furkósbotot, tőle is elköszönt és elindult Napkeletre megkeresni a Napot.

Ment, mendegélt, míg egyszer csak elért egy sűrű, kerek erdőbe. Ahogy megy befelé, egyszer csak összetalálkozott egy vasorrú bábával, akire fennhangon rá is köszönt:

– Adjon Isten, öreganyám!

– Szerencséd, te kiskanász, hogy öreganyádnak szólítottál, nem pedig „nyunyókának”, és betartottad a másfél méter távolságot! – rikácsolta a banya. Ezért vírusmentessé teszlek téged, hogy ne árthassanak neked a tüskefehérjék. Csak ezt a pálcikát kell feldugnod az orrodba és háromhavonta jól bevakcinázlak. Aztán majd boldogan élhetsz, amíg meg nem halsz.

De a legényt sem ejtették a feje lágyára, botját a feje fölé lendítve azt kiáltotta:

– No, te büdös banya, most már vagy te nem leszel, vagy én! – és jól hókon vágta a meglepődött banyát, aki rögtön ki is lehelte volna a lelkét, ha lett volna neki.

A kiskanász észrevette, hogy a vasorrú bába még holtában is szorongatott valamit a markában. Egy aranyhajszálat. A legény zsebre vágta az aranyhajszálat és tovább indult.

Ment, mendegélt tovább, befelé a sűrű, kerek erdőbe. Ahogy megy beljebb, egyszer csak összetalálkozott a rézfaszú bagollyal, akire fennhangon rá is köszönt:

– Adjon Isten, öregapám!

– Szerencséd, te kiskanász, hogy öregapádnak szólítottál, nem pedig „Gyuri bátyámnak”, és nem magyar népviseletben jöttél, mert azt nagyon nem szeretem! – dünnyögte a rézfaszú bagoly.

Ezért, jutalomból most elviszlek magammal oda, ahol szivárványos zászlók lobognak a házakon, a migránsok úgy élnek, mint Marci hevesen, a fehérek dolgoznak a gyapotföldeken és a szülő egy, vagy a szülő kettő is szülhet gyereket, ha el tudja énekelni az internacionálét.

– Elviszed te a jó édes öreganyádat, rikkantott a kiskanász és úgy vágta hókon a botjával a rézfaszú baglyot, hogy darabokra tört, a színesfém-gyűjtők nagy örömére.

A bagoly, karmai között még holtában is szorongatott egy fényes arany hajszálat, amit a kiskanász szépen eltett a másik mellé, a tarisznyájába, aztán ismét útnak eredt.

Ment, mendegélt tovább, míg elért a sűrű, kerek erdő közepére.

Ott aztán hirtelen elébe toppant a kőbaltás hétszűnyű kapanyányimonyók, akire fennhangon rá is köszönt:

– Adjon isten kendnek, törp-uram!

– Szerencséd, te kiskanász, hogy törp-uramnak szólítottál, nem pedig „kapanyányi mikrochip nano”- nak, mert különben elővettem volna a QR-kód generátoromat és lett volna neked nemulass! Na, de, hogy lássad, milyen jó szívvel vagyok irántad, egy szuper-emberré varázsollak. Először csinálunk egy „nem-átalakító”műtétet, majd beültetünk egy – két mikrochipet az agyadba, kapsz platinából új kezeket, lábakat, olyan leszel majd, mint a terminátor. Vagy még olyanabb. Na, mit szólsz? – vinnyogta szoprán hangon a manó, mint aki héliumos lufit szívott nemrég.

– Hogy mit szólok? – kérdezte dühösen a kiskanász, majd egy szemvillanás alatt elkapta a hétszünyű szakállát. Megtanítalak én kesztyűbe dudálni!

Nyüszített kínjában a törpe, de nem kerülhette el ő sem a furkósbotot. A szakállába rejtve megtalálta a kiskanász a harmadik aranyhajszálat is. Ahogyan óvatosan elrakta a másik kettő mellé, egy vén, korhadt fa tövében megpillantott egy pinceajtót.

– Na, – gondolta- egy életem, egy halálom, én ide lemegyek, még ha a pokolba is vezet ez az ajtó. Azzal elindult lefelé. Lement hetvenhét garádicson, aztán végig a pincén, egészen annak a túlsó szegletjébe, ahol is csodák-csodája, ott szomorkodott egy girhes-görhés ló, ami olyan sovány volt, hogy a csontjai is zörögtek. A ló alig állott a lábán, de megszólalt:

– Hallod-e, kiskanász! Én egy olyan ló vagyok, amilyen nincs több kerek e világon. Az aranyszőrű ménesből vagyok egy olyan paripa, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. Nem tréfabeszéd ez, csak abrakolj rendesen, majd meglátod, hogy igazat szóltam. A fiú hitte is, meg nem is, amit a ló mondott. Végül mégis fölszalad a pincéből nagy izgalommal, hogy visz le a lónak szénát, zabot. De a táltos megrázta a fejét:

– Nem ezzel élek én, kiskanász! Hozz nekem rögvest parazsat, majd fonj a három aranyhajszálból kantárt, azzal suhints meg háromszor!

A kiskanász úgy is tett. Hozott parazsat, majd miután a ló jóllakott vele, megsuhintotta az aranykantárral.

Nagy hirtelenjében az ég-föld megzendült, nagy fényesség támadt és a girhes ló helyébe egy aranyszőrű táltos paripa termett, szakadt a láng a két orra likán, s nyerített hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a kiskanásznak. – Itt vagyok, kicsi gazdám! Hova repítselek?

– No, kedves paripám, repíts el engem Napatyánkhoz!

– Rendben van, édes gazdám, – szólt az aranyszőrű táltos paripa – de hosszú az út odáig, kapaszkodj erősen! Égi-atyácskánk hét aranyajtajáig hét sas-röptényi magasra kell szállnunk. No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a kiskanász: – Mint a gondolat, édes lovam.

– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. Addig repülünk, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk. Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld vaskapujához. Azám, csakhogy a Föld vaskapujában két óriás állott strázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a kiskanászt, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a legény, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette az óriásoknak.

Hát, ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem volt más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Három nap s három éjjel vezette Hajnal a kiskanászt, hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak. Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a kiskanásszal, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a kiskanász hajába, a vérző combját begyógyította, majd ezt mondotta:

– Na, kiskanász, most már mehetsz vissza Napnyugat-országba, mert nagy szüksége van a népnek rád!

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a kiskanász táltos paripája.

– No, most édes lovam, vigyél haza az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat! – szólt a legény, azzal fölpattan rá, s vágtattak hetedhét ország ellen. Három nap, s három éjjel folyton-folyvást repült a táltos, hogy csak úgy zúgott-búgott a levegő, amerre repült. Akkor aztán leszállott Napnyugat-országban, ahol már olyan sötét volt, hogy a kiskanász felakaszthatta volna rá a furkósbotját.

Éppen népszámlálást tartottak Napnyugat-országban, hogy megint valami sötét tervet valósítsanak meg vele.

A királyi palota előtt aznap húzták deresre a kiskanász anyját és apját, mert nem akarták elmondani a számlálóbiztosnak, hogy merre is van a fiuk, a büntetésként kirótt kétszázezer lyukas garast pedig nem tudták szegények kifizetni.

Ekkor jelent meg az aranyszőrű táltos paripa, hátán a kiskanásszal. Az utolsó pillanatban érkeztek.

Így kiáltott a paripa nyergéből az ámult tömeg előtt egyenesen a királynak a kiskanász:

– Hallod-e, te király! Én vagyok a századik vitéz! Kihívom életre-halálra a veres vitézt!

Az elsápadt király helyett a veres vitéz válaszolt nem titkolt gúnnyal:

– Na, te legény, búcsúzz el apádtól, anyádtól s minden atyádfiától, mert vagy látod őket valaha, vagy sohase. De inkább sohase, mert nem vagy te vitéz, csak egy szegény kiskanász! Az előtted legyőzött kilencvenkilenc mind vitézebb volt nálad! Ha megöltelek, végre sohasem fog felkelni a Nap ezen a Földön!

De beszélhetett a veres vitéz bármilyen hetykén is, mintha csak a falnak beszélt volna. A kiskanászban nyoma sem volt a félelemnek.

– Most megverekszünk, és a többi hamarosan elválik, felelte a kiskanász, azzal levette a süvegjét, és megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság.

A tömeg eltakarta a szemét, mert már régen láttak világosságot, csak folytonos naplementét.

A király remegett, az udvari bolondnak sem volt már kedve bohóckodni, de a legjobban a veres vitéz arcára ült ki a rémület.

A párviadal rövid volt. Mielőtt a veres vitéz kardot ránthatott volna, az aranyszőrű paripa hátán ott termett a kiskanász és botjával lesújtott a veres vitéz páncéljára, aki nyomban szörnyet halt. Lehet, hogy a veres vitéz a feketét fehérré tudta változtatni és a fehéret feketévé, de a fényt nem győzheti le a sötétség.

Az emberek szeme is hozzászokott lassan a fényhez. Kezdtek tisztán látni.

Teltek-múltak a napok, a Nap megint szépen körbe járt az égen, reggel felkelt, este pedig lenyugodott. Újra a Nap és a Hold járása szerint élték az életüket, mint hajdanán.

Hogy mi lett a királlyal és az udvari bolonddal?

Ha jól tudom, az egyik elkullogott jobbra, a másik meg balra, de a végén ugyanott végezték.

A kiskanászt királlyá koronázták és mivel nem az udvari bolondokra hallgatott, hanem a hűséges táltos paripájára, az ország újra a világ közepén volt, összekötötte Napnyugatot és Napkeletet, és a napkelte és napnyugta között épp fölötte delelt a Nap, mint réges-régen.

A hajába font napsugaras kiskanásznak végül lett egy párja, egy hajába font holdsugaras leányzó. És mivel az apa újra férfi lett és az anya meg újra nő, ezért aranyhajú gyerekeik születtek, akik még sokáig boldog életet biztosítottak Napatya gyermekeinek.

A kiskanásznak csaptak lakodalmat, hét országra szólót, mert rezsicsökkentés sem volt már. Húzták is a cigányok, járták a legények, s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják. Itt a vége, fuss el véle!

Aki nem hiszi, járjon utána!

– a „fogadós”-

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

véleményem:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .