II. a vadkörtefa
/Második láncszem/
Legendák, mítoszok, mesék. Mindegyikre jellemző alaptézis, hogy a látható világunk mellett, vagy annak szolgálatában létezik bennük egy láthatatlan világ is. A legendákhoz, mítoszokhoz elmaradhatatlanul kapcsolódik egyfajta szakralitás és a hozzá kapcsolódó rítusok.
„A mítosz valóban világmagyarázat, a mese ezzel szemben elsősorban „embermagyarázat”: a világban helyét kereső ember megismerését, az ember cselekedeteinek okait és céljait állítja középpontjába. A mítoszok azt mutatják meg, hogyan jött létre a rend a világban, a mesék azt, hogy ez a rend nagyon törékeny, újra meg újra felborul, ezért újra meg újra helyre kell állítani, a már nem működő rendszereket pedig le kell cserélni.”
A népmeséinkre általában jellemző, hogy egy nagyon határozott, „egységes és egylényegű világképet” tükröznek, melynek meghatározó eleme az a „titkos tudás”, hogy „létezik a világ megtapasztalásának és megélésének egy olyan módja, amelyben rend van: nincsenek ellentmondások a tapasztalás, a tudás és a gyakorlati megvalósítás között”.
A létezés a mesében (is) rend alapú.
„A népmesei világképhez hozzátartozik a láthatatlan világokkal való kapcsolatteremtés lehetősége. Ez egyébként azt is lehetővé teszi, hogy egyes meséket szellemi útként is értelmezhessünk.”
Ehhez a „titkos tudáshoz” a mese hősének (legyen az szegény legény, vagy a legkisebb királyfi) egy „beavatódási utat” (próbatételt, vagy háromszoros próbatételeket) kell bejárnia, mely során a mágikus képesség megszerzéséért keményen meg kell dolgoznia.
A meséinkben kétféle mesehős jelenhet meg: az egyik a „kereső típusú hős”, a másik pedig a „bajba jutott hős”. Mindkettő hasonló utat jár be az útnak indulástól a „boldogan élt, míg meg nem halt” befejezésig. A két típus közötti lényeges különbség viszont az, hogy a bajba jutott hősök nem önként indulnak útnak, hanem „az őket ért baj, vagy sérelem során szenvedik el az általuk egyáltalán nem óhajtott útnak indulást”.
A mese rendhez vezető végkifejletéhez nélkülözhetetlen elem a segítő, vagy segítők megjelenése.
„Mert hiába nagyszerű, bátor és tettre kész a mese hőse, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy minden jó tulajdonsága ellenére „hiányzik” belőle valami, ami előbb, vagy utóbb kiderül. A mesebeli segítőről tudjuk, hogy mindig azt a tulajdonságot, képességet hordozza, ami a hősből hiányzik, tehát egyértelműen a hős hiányzó részének tekinthető.”
Egy mesehős sok mindenben segítségre szorulhat, amiket csakis egy megfelelő időben kiérdemelt és megjelenő segítőtől kaphat meg:
„tervszerű és előrelátó gondolkodás kialakításában, a saját erőforrásokkal való gazdálkodásban, az apai örökséggel és mintával való jól bánásban, éberségben, fontossági sorrend felállításában, önvédelemben, felszín mögé látásban, reális helyzetértékelésben, önzetlenségben, szükségletei késleltetésében, saját erejének uralásában, önmaga tiszteletében, mások tiszteletének és megbecsülésének kivívásában, bátorságban, nagylelkűségben, irgalmasságban, önmagáért és másokért való felelősségvállalásban, összpontosításban, céltudatosságban, olykor pedig a kegyetlenség elkerülhetetlenségében (főképp az ellenféllel szemben). Segítségre szorulhat abban, hogy megfizessen az ellenfélnek, felvállaljon konfliktushelyzeteket, s legyen ereje a kötelességeit teljesíteni, a tévedéseit belátni. Meg kell tanulnia az ősök tiszteletét, különböző képességeinek összerendezését és koordinálását, jól használni a meglévő adottságait. És arra is szüksége van, hogy könnyed is tudjon lenni, figyelmesen is tudjon szemlélődni, felhagyva a hebehurgya cselekedetekkel. Talpra tudjon állni és újrakezdeni vesztes helyzetek után.”
Mindehhez „mágikus felfegyverzettségre” van szükségük a hősöknek, melyet az útjuk során megszerezhetnek, vagy érdem és jellem alapján megkaphatnak. („Az nagy segítség számukra, ha például egy „állat-anyától” születnek, és hét év szoptatás után átveszik anyjuk természetfölötti erejét.”) De az első lépés mindenképpen az, hogy a főhős elindul otthonról. A megszokott, kiszámítható és biztonságos életéből útra kel az ismeretlen felé: „szerencsét próbálni, megkeresni, vagy visszahozni valamit, rendet tenni egy másik „birodalomban”, vagy egyszerűen csak azért, hogy önmagát gyarapítsa”.
Az, hogy a saját történetemben én melyik mesefigura szerepét kaptam, a „kereső típusú hősét”, vagy pedig a „bajba jutott hősét”, talán a végkifejlet szempontjából már nem is igen számít. De úgy gondolom, hogy az utóbbira jellemző meghatározás áll közelebb az igazsághoz: „nem önként indul útnak, hanem „az őt ért baj, vagy sérelem során szenvedi el az általa egyáltalán nem óhajtott útnak indulást”.
Keljünk hát útra újra mi is egy nagy ugrással a történetünkben, melyet a Lányvár legendájával hagytam abba! Ezzel kapcsolatban még annyi kiegészítést tennék, hogy a mesékben szereplő „hétszépségű” természetfölötti nőknek – akár önként, akár kényszer hatására maradtak itt a földi világban- a mese során fontos megérteniük, hogy „nem tartozhatnak egyszerre két világhoz. Dönteniük kell, hogy melyik világ az övék”. Teltek múltak az évek, melyek során bejártam a világot nem csak vízszintesen, hanem fel és le egyaránt. Egy viszonylag boldog, békés és sikeres időszak (család, munka, sport) után eljutottam az Értől az óceánig, sőt még az Óperenciás tengeren (óceán) túlra is, ha nem is az üveghegyekig, de a Sziklás hegységig. Persze, nem önként, egy nem óhajtott útra, „szerencsét próbálni, megkeresni, vagy visszahozni valamit, rendet tenni egy másik „birodalomban”, vagy egyszerűen csak azért, hogy önmagamat gyarapítsam”. De az út zárva volt. Évekig minden út zárva volt, és amelyik meg éppen nem volt zárva, arról utólag kiderült, hogy járhatatlan, vagy sehova sem vezető zsákutca. Végül így kerültem egy sűrű, sötét, kerek erdő közepébe, ahonnan nem volt kijárat. Bármerre indultam, egyre jobban eltévedtem. Nem maradt a régi erőmből semmi, és már-már feladtam a keresgélést, amikor az erdő közepén találkoztam egy vén anyókával.
– Adjon Isten kedves öreganyám! – köszöntem rá tisztelettel.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! – válaszolta.
– Mit keresel itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte.
– Eltévedtem, elfáradtam, talán már meg is bolondultam – feleltem neki szomorúan.
Erre behívott a kunyhójába, megetetett, megitatott, és ellátott tanácsokkal. Elmondta, hogy három hónapig kell harcolnom egy vörös szemű, hatalmas fekete kutyával, de ha legyőzöm, akkor kijutok a rengetegből. – Ez a betegség, ami téged elkapott, nem a test és nem az elme betegsége, hanem a léleké – mondogatta. Tarts ki!
Úgy is történt minden, ahogy előadta. Szinte azonnal megjelent a rettenetes fekete kutya, mintha csak erre várt volna. Figyelmeztetés nélkül rám rontott, a fogai marcangoltak, a karmai téptek, a bűzös lehelete perzselt. Megragadott és lehúzott a sötétségbe. Ez így ment három hónapig éjjel, nappal. Akármilyen derekasan is küzdöttem ellene, egyre csak gyengébb lettem, ő pedig egyre legyőzhetetlenebbnek tűnt. A harmadik hónap utolsó napján eljött az ideje, hogy felfaljon. Tudtam, hogy nem győzhetek, de mégis, félelem helyett valamilyen megmagyarázhatatlan belenyugvást éreztem. Láttam, hogy a szörny egy utolsó ugrásra készült, és száját kitátva, éles agyarait rám villantva azt üvöltötte:- Eljött az idő. Most véged van!
Nem akartam már tovább harcolni. Szememet becsuktam, karomat széttártam, és elfogadva a végzetemet, azt suttogtam neki: – Gyere! Hát, mire vársz? Legyen, ahogyan lennie kell!
Abban a pillanatban a fekete kutya ugrott is, de amint hozzám ért volna, köddé vált. Már nem tudott ártani nekem. Később, még néhányszor úgy éreztem, hogy megint a közelemben somfordál láthatatlanul, de ilyenkor elég volt, csak annyit mondani, hogy: „Gyere, tépj szét, ha tudsz!” Nyüszítve eloldalgott. Ekkorra már visszanyertem az erőmet, de nem olyan volt, mint régen. Én sem teljesen az voltam, mint annak előtte. Valami véglegesen megváltozott.
– Ne csodálkozz ezen, édes fiam! – vigasztalt az anyóka. A „lélek sötét éjszakáján” való átmenetnek ára van. Ám, hogy ez mit is jelent, azt nem részletezte. Én meg nem mertem megkérdezni.
Így megerősödve, a sűrű kerek erdőből végül is sikerült hazajutnom. De előtte még búcsúzóul az öreg anyóka adott egy fehér libatollat, egy üveg tintát, meg egy üres füzetet.
– Mihez kezdjek én ezekkel, anyóka? – kérdeztem meglepődve.
– Amit a kakasszó előtt álmodsz, azt írd le szorgalmasan – mondta – de jól vigyázz! Ha nem azt írod, amit álmodsz, akkor a füzet elporlad, a tinta kiszárad és a fehér toll feketévé változik, te pedig megnézheted magad!
Kissé értetlenkedve, de hálás szívvel megköszöntem az ajándékokat, majd elbúcsúzva az anyókától, végre haza indultam. Néhány métert haladtam csupán, amikor még utoljára utánam kiáltott:
– Ne feledd a gyűrűt, és keresd a kincset, amit nagyapád is kapott!
Azt hiszem, hogy ekkor kezdődött igazándiból a „garabonciáskodásom”. Azóta írok szorgalmasan, van hely a füzetben bőven, a tinta sem fogyott még el, a toll pedig fehér, mint amikor kaptam. Leírtam már a Lányvár történetét, de jöjjön hát szép sorjában minden, amit azóta a kakasszó után le tudtam írni! Az első lényeges információ az úgynevezett „hétvilág” kapcsán érkezett, melyről tudnunk kell, hogy elődeink úgy hagyták ránk, hogy „a Ménúrságnak (a Mennyek országának) valamely régiójába tértek vissza a vízözön előtti őseink, valamint ide tér vissza minden egyes ember, aki már életében szembenézett a halállal, és legyőzte azt; akár mint harcos, akár mint beavatott táltos (mágus). A garabonciás is „használta” a táltosok útját, de míg a garabonciás a „bölcsesség könyvéből” olvasta ki (szellemi úton járt), addig a táltos elragadtatásában, vagy rejtezésében „kapta” az Ég Országútján való járás tudományát.” Ezen a közlésen még volt mit törnöm a fejemet, míg közben lassan, érdem és jellem szerint, kezdett egyenesbe kanyarodni az életem. Utak nyíltak meg, szinte maguktól, mintha segítő kezek vezettek volna. Rendben is lett volna mindez ebben a formában, de aztán úgy történt a dolog a „nagy önkéntes vakcinázás” idején, hogy éltem az „önkéntességgel”, és nem vettem fel a vakcinát. Ez a munkahelyemről való elküldésemet eredményezte. Pedig igazoltan átestem a betegségen, ezért elvileg védett voltam. Azonban még ez sem volt elég, jött a karantén. Egy „garázda garabonciást” viszont nem lehet bezárva tartani. Fogtam a kerékpáromat és reggeltől estig bebarangoltam a környéket. Üldögéltem a Lányvárnál, a kunhalmoknál (hun-halmok), a folyó partján, a mocsár rejtekében és végre újra volt időm a „kincskeresésre” és a „titok” kutatására összpontosítani. Sok mindent láttam, éreztem, találtam, de ezek egyike sem igazán számít manapság kincsnek.
A nagy üldögélések, meg sétálások közben figyeltem fel egy hollóra, bár az is lehet, hogy ő figyelt fel rám. Ez csupán nézőpont kérdése. Idővel egyre gyakrabban megjelent a fejem fölött körözve és hangoskodva, míg végül szinte állandó kísérőmmé vált a terepen. Azt mondták a falubeliek, hogy vadászok lelőtték a párját, ezért röpköd ott egyedül. El is neveztem árva hollónak. Az egyik kakasszó utáni üzenet (mert, amelyik álomra felébredés után emlékszünk, az már nem álom, hanem üzenet) azt tartalmazta, hogy „a holló mutatja az utat”. Megértettem, elvégre nem vagyok „bajdora”. (A „bajdora” szót Pocsajon kívül nemigen ismerik, azt jelenti: ostoba, kelekótya.) Ki is mentem a Lányvárhoz, de a holló nem volt sehol. Vártam egy darabig, de semmi. Már éppen indulni készültem, amikor a távolból meghallottam a jellegzetes károgó hangot. Beletelt egy kis időbe, amíg a sáros földutakon bolyongva, végül rátaláltam, körülbelül nyolcszáz méterre a Lányvártól. Ismertem a helyet, bár nem sűrűn mentem beljebb eddig még a sok tüskés kökénybokor és nád által körülzárt területre. Amikor gyerekkoromban kimentünk kapálni, vagy szénát gyűjteni a „határba”, gyakran elbicikliztünk itt, a mellette vezető dűlőn, de a kérdésemre, hogy „Mi van itt?”, általában az volt a válasz, hogy semmi, vagy néha az, hogy a „Hosszúzugi vár”. Várnak elég fura volt, nem így képzelné az ember a várat. Még az úgynevezett „földvárnak” is aprócska.
Lányvár, Hosszúzugi vár… Miféle várak ezek? Nem várak, hanem szakrális helyek, most már tudom. Az árva holló pedig épp ennek a „semminek” a közepén levő fán tollászkodott. Meg kellett néznem közelebbről a helyet, ezért átverekedtem magam a kökénybokrok között. Azonnal tudtam, hogy nem véletlenül vagyok ott. Egy szabályos négyszöget alkotó, nagyjából huszonkét méter oldalhosszúságú, másfél méter magas földsánchoz értem, amit egy nyolc méter széles, és két és fél méter mély árok követett. Ezen belül volt az a szintén négyzet alakú terület, melynek a közepe táján volt egy vadkörtefa. Ezen ült a holló. Egy magányos vackorfán egy árva holló. Zsák a foltját megtalálta, gondoltam. A fa magassága mintegy tíz méter lehetett, mellmagassági átmérője másfél méter. A fa pontos korát senki sem tudja, de mérete, törzsátmérője alapján feltehetően százötven-száznyolcvan éves lehet, ami igencsak ritkának számít, és a faj ismert életkorának felső határát közelíti. Gömbölyded, szabálytalan koronája korábbi csúcsszáradások nyomait viseli, sőt már túlélt legalább egy villámcsapást is. Most az egész területet mellig érő fű borította, melyben itt-ott látszott, hogy békés őzek pihentek benne nemrég. Egy pillanatra meg kellett állnom, olyan csend és nyugalom áradt el bennem, ami a Lányváron soha. Talán azért, mert a Lányvár egésze egy temető volt. Gyakran láthatóak ott még ma is emberi csontok, melyek a kincsvadászok által korábban megbolygatott sírokból valók. A helyet a holtak őrzik, és ők nem mindig barátságosak a kéretlen látogatókkal szemben. A vadkörtefánál semmi nyomasztó gondolat nem volt bennem, sőt… A hely láthatatlan őrzői szeretettel fogadtak, ami határozottan érezhető volt, és ez azóta is így van. A vadkörtefához érve azonnal szembetűnt az, hogy a fa kérge, egészen a legfelső ágakig folyamatosan, balról jobbra, felfelé csavarodott. Ez nem alakulhatott így véletlenül. De mi csavarhatta ilyen formájúra a fát? Az anyai jellegű körbeáramlás az óramutatóval ellentétes irányú balspirált képez. Ilyen áramlás jellemzi Galaktikánkat, a Naprendszer bolygóinak mozgását, a Hold Föld körüli keringését. A spirálisan áramló energia maga az örök örvénylő teremtőerőt képviseli. A lét energiáinak körkörös áramlásában rejlik a változás lehetősége is: „Az örök örvénylés csigavonala mentén oltsuk be teremtményeinkbe ne csak a lét, hanem a változás hét szent igéjét is, az egy, egyből kettő, kettő meg egy varázsigét hét alakzatban.” Ezt a Rábaközi tudók hagyták ránk.
Kezdett valami nagyon motoszkálni a fejemben, mert eszembe jutott, hogy a falubeli öregek olykor errefelé mutatva azt suttogták, hogy valamiféle fénykapu nyílik a környéken, de többet vagy nem tudtak, vagy nem akartak erről elárulni. Én meg sokáig azt hittem, hogy a Lányvárra értik mindezt, és azt mutatják. Lehet, hogy félreértettem a dolgot? Azt viszont már a Lányvárral kapcsolatban említettem, hogy itt volt az úgynevezett „Pocsaji kapu” is. Pocsaj község nevéhez tehát kötődik egy érdekes szó. Ez a szó a kapu.
(„Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.” S felelt az Úr: „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.„) Sokan csupán földrajzi szempontokra gondolnak ezzel kapcsolatban, egy átkelőre, révre, hídra, kapura, ami igaz is, hiszen itt lehetett csak átjutni Erdély felé. De ezek a kifejezések (átkelő, rév, híd, kapu) nagyon komoly spirituális jelentéssel is rendelkeznek. Ha belegondolunk, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Pocsaji kapun keresztül el lehetett jutni Tündérországba (Erdély). Mi van akkor, ha az igazi Tündérországnak is van egy kapuja? Mi van akkor, ha pont itt rejtőzik valahol, ahol senki sem keresi? Nekem viszont nem kaput kell keresnem, hanem kincset, meg gyűrűt! Vagy mégis találnom kellene a kettő között valami kapcsolatot? Ez egy nehéz rejtvény volt egy kezdő garabonciás számára. Az sem lehet véletlen, hogy a Lányvári ásatáskor talált „Pocsaji kocsi”, vagy „Pocsaji Napszekér” /Lélekkocsi, Göncöl/ „a rajta látható Idő- Tér- Nap ábrázolásokkal, a világok közötti utazásnak a szimbóluma”.
Pocsaj címerében pedig ott látható a már említett vízhordó lány, aki átkel a vízen (lápon) és egy korsó tiszta vizet (élet-vizet) hoz magával. A település fontos átkelőhely (rév) volt hajdanán. Ezek szerint szakrális értelemben is. A „rejtező” személyt „meghordozzák” a békák, majd a gyíkok, kígyók országában. Ezek alapján ez a hely lehetett a „hétvilág” kapuja, a táltosok szent helye. A táltosokról pedig tudjuk, hogy az angyalokkal tudtak beszélgetni. Az úgynevezett „Pocsaji kapu” meg éppen a legfontosabb szakrális területeknél található: Lányvár, Vadkörtefa, a „Hunos –Ér” és lápvidéke. Egyébként a hunok segítő istenfia is egy fa spirális szivárványhídján jön le a Földre. (Az égi irány színe a fehér.) A fény terjedése spirális mintázatot követ. Lehetséges volna, hogy a vadkörtefánál egy fénykapu nyílhat? De mit jelent ez?
Ezernyi izgalmas kérdés, amire még nem volt válaszom. A hollót meg hiába is kérdeztem volna. Már hűlt helye volt. Ám, ha mégis valamiféle kapu van itt, az is lehet, hogy a holló egyszerűen csak átrepült rajta, ezért nem látom, hiszen köztudott, hogy két világ között a holló tud repülni és közvetíteni. Ezzel még a hirtelen és váratlan megjelenése is megmagyarázható volna. Kénytelen voltam a saját gondolataim között válaszokat keresni. Ha a „balsodratú” áramlás anyai energiára utal, akkor kihez is vezet az esetleges fénykapu? A hagyomány szerint amikor „Istenanyánk, a homlokán Holddal ékes Boldogasszony elfoglalta a Földet. Férje, Istenatyánk, a Naporcájú pedig a fölső egeket, akkor Föld-isten anyánk, a homlokán Holddal ékes fejedelemasszony, Boldogasszony képében a körtefa lombja közül szóla az első emberpárhoz, akik megszeppenve kérdezték: – Ki vagy te szitáló ködnél finomabb szellemanyagból körtefa lombja közt lebegő szépséges asszony?
– Teremtő anyátok vagyok, az Egy-Örök-Isten Asszony-Fele! GÖNÜZ atyánk a felhők mögül rájuk derülvén szóla:
– Teremtő atyátok vagyok, az Egy-Örök-Isten Férfi-Fele. Tik is két félből vagytok együtt Egy Ember. Ez bennetek, az Ős-Ikerörvény egyensúlya, mely a Nagy Kerék meglódíttatása óta a Létezés biztosítéka. Ez a Rend!”
Tehát, a mi tudásunk szerint egy vadkörtefa lombjai közül szólt Boldogasszony. Sőt, még azt is ránk hagyták az őseink, hogy: „Ott, ahol Boldogasszony virágos lombok közül szála hozzájuk, ama szent körtefa alatt, ikrek fogantak szeretkezésükből. Hunor és Magor!” A mi őseink. Nimród ősapánk iker fiai. Hunortól származik a hun nemzetség, ez adta a harcosokat, a királyokat, fejedelmeket. Magor utódaiból lettek a mágusok, a szakrális papok. Egyre csak gyűltek a rejtvények, a válaszok meg sehol. Nem volt elég nekem a Lányvár megfejtetlen titka kincsestől, legendástól, most még tetéztem egy vadkörtefás, fénykapus feladvánnyal. Ez a vidék már régóta nem átkelőhely és nem kapu. Legalábbis földrajzi értelemben nem az. „Periféria”. Szakrális értelemben viszont: rejtezésben levő terület, amely „Csipkerózsika-álmát” alussza. Örökre bezáródott-e szakrális értelemben az a bizonyos „kapu” (fénykapu), ami a „hétpróbások” szent helye volt hajdanán? (Ha az volt…) Ez az egyik legfontosabb kérdés. De ki tudná ezekre az ősi dolgokra a választ? Azt mondják az okosok, hogy aki keres, az talál is. Elkezdtem hát még konokabbul a keresést a magam garabonciás módján.
Az első fontos nyomot először csak egy kődarabnak véltem. A Lányváron találtam, ám amikor a Nap felé fordítottam, ezernyi kis csillám ragyogott fel. Miféle kő volt ez? Kinyomoztam, a neve: csillámpala.
„A csillámpala a kristályos palák közé tartozó mezometamorf kőzet. Alapvető jellemzője, hogy a csillámok mennyisége meghaladja az 50%-ot, illetve sok kvarcot tartalmaz. Fajtáit a csillámok típusa szerint különböztetik meg. Képződése általában agyagos üledékekre vezethető vissza, de változatos kiinduló anyagok vezetnek a metamorfózis után csillámpalához.”
Egészen nagy (cserép nagyságú) darabok is voltak a közelben szerteszét. Az írások szerint állt a Lányvár közepén egykor egy téglából épült, hófehér kis körkápolna. Ennek a tetejét borította a csillámpala, aminek a csillogását már messziről lehetett látni. Ebből mára csak az a pár darab tégla és csillámdarab maradt. Honnan származik ez a csillámpala? Elindultunk hát néhányan a Berettyó folyásán felfelé, megnéztük Mén Marót egykori várát, aztán az Igfon erdő nyomait kerestük, ahol megölték Imre herceget, István fiát. Az úti célunk az egykori Vatasólyma volt, ami ma Szilágysomlyó. Találtunk is ott három hegyet, melyből a középső teljes egészében csillámpalából állt. Magurának hívták a hegyet. Innen származott hát a Pocsaji csillámpala. De a csattanója a történetnek mégsem ez a felfedezés volt. A Magura hegy tetején találtunk egy szakrális helyet (egy Magurát). „A Magurák az eget a földdel összekötő őserő és végtelen nyugalom egyik legkülönlegesebb, harmonikus energiákat áramoltató pontjai. Őseink a Magurákat nagy tiszteletben tartották, gyógyító, mágikus helyeknek tekintették, ahol pozitív erők összpontosulnak, így nem véletlen, hogy egykor számos szertartás helyszínéül szolgáltak, mint természet- templomok.” A Magura mellett pedig volt egy vadkörtefa. Mi más is lehetett volna? Már igazán meg sem lepődtem.
Mindezek ismeretében kezdtem megsejteni, hogy a magyarsággal, annak múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatban igen fontos teendőink lesznek. A sejtésem hamar beigazolódott, mert már nem csak a kakasszó után írtam le dolgokat, hanem a vadkörtefánál is egyre több gondolat jutott eszembe a magyarság múltjával kapcsolatban, melyek eltértek az iskolában tanultaktól, vagy éppen egyenesen szembe mentek azokkal. A „garázda garabonciás” attól garázda, hogy beszél azokról a dolgokról is, melyek tartalmuknál fogva nem mindenkinek tetszenek. Mindezt azért teszi, hogy népünk visszataláljon az ősiségéhez, a mára meghamisított, igaz útjához. Ezzel viszont gyakran szelet vet és vihart arat. Emlékezzünk csak vissza, hogy mit tudunk a mesehősről: „A megszokott, kiszámítható és biztonságos életéből útra kel az ismeretlen felé: szerencsét próbálni, megkeresni, vagy visszahozni valamit, rendet tenni egy másik „birodalomban”, vagy egyszerűen csak azért, hogy önmagát gyarapítsa.” Ez igaznak tűnik a garabonciásokra nézve is. Vata táltos, mint az ősi világunk őrzője, ezért lett az ellenségeink szemében „garázda Lófő”. Ezt jól az eszembe véstem.
Időközben visszakaptam a munkámat, de mellette mindig jutott több-kevesebb energiám a keresésre is. Így jutottam el Vata táltoshoz. De ez már egy újabb história lett, bár nem az utolsó, mert még jó pár hasonló követte. Persze, mindeközben a versírás is működött tovább: